HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy először egy aggodalmamnak adjak hangot, az aggodalom oka pedig az, hogy túl gyakran tárgyaljuk ezeket a törvényeket. Alaposabb előkészítés után egy normális ország normális parlamentje egy ilyen törvényt általában évente egyszer tárgyal, és én úgy emlékszem, hogy a tőkepiacról szóló 2001. évi törvényt az utóbbi időkben már többször tárgyaltuk, ami a befektetőket, a pénzügyi világ résztvevőit, szereplőit bizonytalansággal tölti el. Tetszik vagy nem tetszik, azt azért tudomásul kell venni, hogy a pénzvilág szereplői - legalábbis a működésüket tekintve - konzervatív beállítottságúak, és ragaszkodnak a megszokott dolgokhoz, igen rosszul viselik, rosszul hat a piacra a változások sokasága.
Három törvényt tárgyalunk, és miután mind a három meglehetősen unalmas szakmai törvény, engedjék meg, hogy a tőkepiacról szóló törvény tárgyalását egy kis pénzfilozófiai vagy pénzpolitikai kitekintéssel kezdjem. A pénz- és tőkepiacok szabályozása a világban több filozófiát követ. Vannak a liberális elvek mentén irányított, vannak a megtakarítók biztonságának védelmét a szabályozás középpontjába helyezők, és vannak az egyéb gazdaságpolitikai céloknak alárendelten működtetett tőkepiacok. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert pontosan előttem Bőhm képviselő úr mondta, hogy a jogalkotó mozgástere túl szűk; azért az Európai Unió tagországain belül is meglehetősen jelentős eltéréseket találunk a szabályozás filozófiáját illetően, tehát azért komoly mozgásterük van itt a kormányoknak.
Az angolszász országokban - Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában - és néhány kelet-közép-európai államban a tőkepiacokat az “éjjeliőr” állam liberálisan, minél kisebb beavatkozásra törekedve kezeli. Ezekben az országokban fordulnak elő a leggyakrabban és a legnagyobb cégeket érintően banki, befektetéskezelői és konzorciális csődök. A kontinentális Nyugat-Európa államainak döntő többsége, angolszász hagyományai ellenére, India, Pakisztán, Kína és néhány kisebb ázsiai ország a piaci versenynél fontosabbnak tartja a megtakarítók biztonságának védelmét, melynek érdekében az egész tőkepiaci rendszert szoros állami ellenőrzés alatt tartja. Japán és több, az ő példáját követő fejlődő ország: Dél-Korea, Szingapúr, Thaiföld és több nagy dél-amerikai állam a tőkepiacot a saját nemzeti gazdasága védelmének, versenyképességének megerősítése szolgálatába állította, ennek érdekében az értékpapír- és származékos kereskedelem során fennáll a szinte korlátlan állami intervenció lehetősége.
A magyar szabályozás az angolszász és a német modell sajátos ötvözete, amely nem követi ugyan - elnézést a kifejezésért - az “aki hülye, haljon meg” jelmondatú cinikusan szélsőséges álláspontot, de nem alkalmazza a poroszos bürokrácia kisembert védő aprólékosságát sem. A nemzetgazdasági célok követése vagy a magyar gazdaság védelme pedig érthetetlen módon, de szigorú következetességgel és szinte pártoktól függetlenül, immár másfél évtizede teljességgel kívül esik a pénzügyi rendszert szabályozók érdeklődési körén. A tőkepiaci résztvevőkről nincsenek nyilvános statisztikák, ezért sem a befektetők, sem a szolgáltatók tulajdonlásának nemzeti hovatartozását nem lehet megállapítani. Ez egyébként a gazdaság többi ágára is igaz, hiszen a közvetett tulajdonlás biztonságosan legfeljebb a második szintig követhető. Ennélfogva Magyarország egy sajátos kísérletnek a színtere, amelyben tapasztalatokat lehet szerezni az érdemleges nemzeti tulajdonosság nélküli, nem fekete-afrikai vagy banánköztársaság jellegű kapitalizmus működéséről.
(12.40)
Ez a törvénytervezet beleillik a tulajdonosság nemzeti karakterét gyengítő és a külföldi befolyást erősítő, a külföldi érdekek érvényesítése elleni esetleges védelem utolsó gyönge sáncait is leromboló szervilis szabályozási folyamatba. Nem lehet ugyanis másképpen értelmezni a befolyásszerzés során a felfelé eltérített szavazatú, jellemzően az állam által tulajdonolt részvények átmeneti visszaminősítésének, a többletszavazati jog elvételének a lehetővé tételét, a Központi Elszámolóház és Értéktár működtetési szabályai privatizálásbarát átalakítását és a részvénykölcsönzési szolgáltatás nyújtásának kiterjesztését szinte minden intézményi befektetőre, ezek ugyanis nagyon lényegi változások.
Az EU vállalatfelvásárlási, befolyásszerzési szabályainak átvétele, valamint a kockázatitőke-alapokkal kapcsolatos előírások pedig a trójai faló funkcióját töltik be - nem tudjuk, mi lehet belőle.
A tőkepiaci szabályozás egy olyan állami feladat, amelyben a közérthetőség a szakmaisággal egyenrangú követelmény lenne, ha a politikumban a lózungokon túlmenően is érvényesülne a megtakarítási kultúra emelésének szándéka. A nyugati mintákban ugyanis a lakosság növekvő hányada jelenik meg közvetlenül is az értékpapírpiacon, és válik befektetővé, illetve tulajdonossá. Magyarországon a nemzetközi trendekkel ellentétesen csökken a megtakarítók lakosságon belüli aránya, és a megtakarításra képes és hajlandó lakosok is egyre kisebb arányban választják pénzfeleslegeik lekötésére a valós befektetési formákat.
Ez két okra is visszavezethető. Az egyik ok az, hogy a “dübörgő” - idézőjelbe téve - gazdaság eredményeivel szemben az emberek pénzügyi helyzete romlik; a megtakarítani képes lakosság aránya csökken. A másik pedig az, hogy az értékpapírok forgalmazása, az oda befektetett pénz biztonságával összefüggő szabályok csak a vájt fülű kevesek számára érthetőek, ezért a többség például inkább a megfogható, kiérlelt, előírásokkal körülbástyázott ingatlanpiacot választja.
A tőkepiaci műveletek közül az egyik legnagyobb gazdaságpolitikai veszély hordozója az ellenséges kivásárlás. E lehetőség ugyanis jól működő cégek bezárásához, a vevők számára előnyös verseny korlátozásához, a minőség rontásához, a valós termékválaszték elszegényedéséhez vezet. Az ilyen tranzakciók jelenlegi feltételein nemhogy enyhíteni nem lenne szabad, de lényegesen szigorítani kellene azokat.
A jelenlegi tervezet ehelyett, az EU-irányelv kulisszája mögé bújva, a kivásárlás minden előfeltételén könnyített, és a legnagyobbat éppen a legfontosabbon, azaz a finanszírozáson. A bankkal szövetségben minimális pénzügyi áldozattal lehet a konkurens vállalatban befolyást szerezni, és a tervezet elfogadása esetén abban a bankot is csak csökkentett mértékben kötik az arányossági és biztosítékolási szabályok.
Az egész szabályozás álságosságát jelzi, hogy még csak kísérletet sem tesz a kivásárlók érdemi beazonosítására, például azzal, hogy kivásárlónak minősíti azt a csoportot, amelynek tulajdonlása, ezen keresztül érdekeltsége valahol két-három szinttel feljebb már összeér. Ezzel persze már a jelenlegi tulajdonosi kör azonosítása is kötelezővé válna, hiszen a részarány alakulását csak így lehetne korrekt módon megállapítani, de úgy tűnik, hogy a törvénytervezetnek ez nem célja. Pedig mindaddig, amíg a tulajdonlás nem válik transzparenssé, a gazdaságban a homály és a felelőtlenség lesz jellemző, még a pénzügyi szektorban is.
A kockázatitőke-alapok tervezett szabályozásában jelentős hibák nincsenek, de néhány hiányosság felfedezhető. Már a kockázati jelző értelmezése is viszonylagos, és nemcsak a műszaki-tudományos innovációval kapcsolható össze, hanem magában hordoz egyéb, a szerencsejátékra emlékeztető jegyeket is.
A Keler Rt. eladását előkészítő szabálymódosítás indoklása megalapozatlan. Az Európai Központi Bank jelzése ugyanis egyáltalán nem a jelenlegi, szigorúan ellenőrzött és felügyelt állapotra, hanem éppen a privatizáció utánra vonatkozik. Jelenleg ugyanis a Keler tényleges kockázatot nem visel, hiszen kizárólag zárt ügyleteket képes lekönyvelni, és a szerződéses rendszere is olyan, hogy csak az üzlet megjelenítésében működik közre, az érték-ellenérték cseréjében azonban már nem, mert az a nála számlát vezetők kompetenciája.
Ezen túl a fedezeti elv automatikusan érvényesül, azaz a Keler rendszere csak olyan ügyletet tud regisztrálni, amelyben annak fedezete nála, azaz a rendszeren belül rendelkezésre áll. Ha az adott ügyletnek csak az egyik lába van a Keleren belül, a másik azon kívül, például egy bankszámlán található, a Keler felelőssége egyértelműen és kizárólag csak a nála lévő lábra korlátozódik.
Az igazi befektetői kockázat éppen az értéktári és az elszámolóházi funkció szétválasztásából származik, mert az értéktár csak készletet tart nyilván, ügyletet nem, az elszámolóház pedig pont fordítva. Éppen emiatt a készlet-ügylet megfeleltetés nem egy rendszeren belül, automatikusan áll elő, hanem egy hardver- és szoftverkompatibilitási, továbbá érdekütköztetési, kommunikációs kockázattal terhelt folyamatnak lesz az eredménye.
A Keler a jelenlegi tulajdonosi és szervezeti felépítés mellett kiválóan és szinte hiba nélkül töltötte be az elszámolóházi és értéktári funkciókat. Eladásának, illetve privatizációjának az anyagi ellenérték realizálásán túl semmi értelme sincs, sőt az idegen kézbe kerülés jelentős adatbiztonsági és üzleti kockázatokat hordozhat magában.
Az értékpapír-kölcsönzés, azaz a valódi tulajdonostól elszakadóan is lehetővé tett tulajdonosi jogérvényesítés a mindent engedő, szabadelvű szabályozási filozófiába illeszkedő tevékenység, amit konzervatív felfogásban nem szabályozni, a lehetőséget nem kiterjeszteni, hanem egyszerűen tiltani kellene. A kölcsönzés ugyanis egy jó lehetőség arra, hogy a jó barát intézményi befektetőktől valaki a fontosabb közgyűlésekre olcsón kibérelje a konkurencia papírjait, és bukást eredményező döntéseket hozasson. A rendszerbe az is belefér, hogy mindezt a tevékenységet az a bizonyos valaki anonim módon, egy kis projekttársaságot, vagy később akár egy anyagilag is megfoghatatlan magánszemélyt felhasználva megteheti.
Egy szabályozás gazdaságpolitikai célkövetése célok és elvek hiányában eleve problematikus, így a szakmai törekvések éltető közeg nélkül a legjobb szándék ellenére sem érvényesülhetnek. Így például egy fióktelepre valóban nem célszerű a külföldi anyaintézménnyel azonos személyi követelményeket előírni, de csak akkor, ha azokat az arra hivatott magyar felügyeleti szervezet az anyaintézménnyel szemben már érvényesítette. Ez a tervezet a fióktelepekre az anyaintézménnyel szembeni fellépés lehetőségének megteremtése nélkül ad személyi jellegű és követelmények alóli felmentést.
Nem lenne szabad olyan ellentmondásokat a tervezetben hagyni, amelyek az 5-14. §-ok között fedezhetők fel. Az értékpapírok bármilyen nyilvános árusítása esetén a magyar papírokkal való összehasonlíthatóságot követelményként kellene meghatározni, és ez alól az eltérő számviteli szabályozásra való hivatkozással sem szabad kibúvót hagyni. Elő kellene írni, hogy a forgalomban tartó a tájékoztatókat és a jelentéseket egy kiegészítő melléklet formájában, a magyar szabályoknak megfelelően konvertálja összehasonlíthatókra.
A tulajdonosi befolyás megállapítására a 16. §-ban leírt módszer megmosolyogtatóan naiv és jóhiszemű, de egyáltalán nem szolgálja az ellenséges kivásárlás elleni védelmet. Ennél sokkal szigorúbb, több szinten érvényesíthető, a rejtett kapcsolatok felfedezésének esetére nagyon súlyos következményeket tartalmazó előírásokra lenne szükség.
A részesedés mértékének engedékeny kezeléséhez hasonló a kivásárlási árat megállapító rendelkezés, ez a 22. §. Kimarad belőle a manipuláció elleni védelem, a nem piacszerű áreltérítés felfedése esetén kilátásba helyezett érdemi szankció. Ez a kivásárló számára kényelmet teremtő attitűd a szabályozás további paragrafusain is érezhető, ami különösen az állami többletszavazatot biztosító részvényekkel kapcsolatos kártérítés esetében érinti negatívan a közérdeket.
Az előzőeken túl még hosszan lehet vagy lehetne sorolni azokat az egyenként apró változtatásokat, amelyek külön-külön talán tényleg könnyítenek az értékpapírokkal foglalkozók dolgán, de együttesen a jelenlegihez képest lényegesen könnyítik az ellenséges kivásárlók, a konkurenciának piacon kívüli eszközökkel is ártani szándékozók dolgát. Ez a könnyítés azonban, amellett, hogy a jelenlegi kistulajdonosoknak árt, megnehezíti, hogy a felügyelet a megelőző és szankcionáló funkcióját elláthassa.
Összefoglalóan a tervezetről azt tudom elmondani, hogy az elkerülhetetlen átdolgozás során a nagytulajdonosok és a befektetői szolgáltatók érdekének érvényesítése helyett a megtakarítói és a kisbefektetői, a kistulajdonosi, a kisrészvényesi védelmet kellene a szabályozás centrumába, középpontjába helyezni.
Miután az elsorolt kifogások véleményem szerint és a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint megalapozottak, ezt a törvényjavaslatot a Magyar Demokrata Fórum ebben a formában nem, csak kellő módosításokkal javítva tudja elfogadni.
Még két törvény fekszik az Országgyűlés asztalán, hiszen három törvényjavaslatot együtt tárgyalunk. Ezekről csak egy-egy mondatot engedjenek meg!
(12.50)
Mind a két törvény esetében igaz, amit a bevezetőben elmondtam; itt is a nagyobb biztonságot szolgálná, ha a törvénymódosító javaslatok, illetve a törvénymódosítások száma egy esztendőre vagy egy ciklusra vetítve alacsonyabb lenne.
Az első törvény a kettő közül a hitel- és pénzintézetekről szóló 1996. évi CXII. törvény. Miután az előterjesztés nem olyan mértékben kidolgozott, mint ahogy az számunkra elfogadható lenne, egy konzervatív párt ebben a formában ezt természetesen nem tudja támogatni. Egy kifogást hadd fogalmazzak meg a KHR-rel, a központi hitelinformációs rendszerrel kapcsolatban. Az egy nagyon helyes törekvés, hogy az adatokhoz való hozzáférést lehetővé teszi. Így szól az előterjesztés indokolásában pontosan az általam idézendő rész: az ügyfélvédelem biztosításának egyik eszköze a tájékoztatáshoz való jog biztosítása. A javaslat pontosan előírja a referenciaadat-szolgáltatók részére azt, hogy az ügyfelet mikor és miről kell tájékoztatni, illetve a KHR-ben való nyilvántartásra vonatkozó tájékoztatást évente egy alkalommal mindenki számára ingyenessé teszi.
Hát milyen alkotmányos jog az, amely évente egyszer tesz ingyenessé nyilvános adathoz való hozzáférést? Ez egy logikai bukfenc; ezt vagy teljes egészében ingyenessé kell tenni, vagy valakinek a költségeket viselni kell, mert nyilván költségek vannak, de nem hiszem, hogy ezek olyan hatalmas összegre rúgnának. Ezt érdemes átgondolni, és érdemes könnyíteni az adathoz jutás lehetőségét azzal, hogy ezt az évi egyszeri megkötést eltöröljük.
Sajnálatosan alapvetően hasonló a helyzet az Országos Betétbiztosítási Alap, közkeletű nevén az OBA szabályozástervezetének tekintetében is. Itt a saját, illetve az OBA-nak alvállalkozói körben végezhető, végzendő tevékenységek tekintetében is érzékelhető a bizonytalanság, a határozott útmutatás, és ebből következően az átgondoltság és a koncepció hiánya.
A harmadik tárgyalandó törvény a lakás-takarékpénztárakról szóló törvény módosítása. Itt alapvetően technikai, de néhány érdemi módosításról is szó van. Itt már csak a részletekről ejtenék néhány szót.
Az 1. és a 2. §-ban említett technikai értelmezési pontosításokkal egyetértünk és támogatjuk.
A 3. §-ban alkalmazott megszorítás nem ügyfélbarát, és figyelmen kívül hagy olyan, akár objektív okokat, élethelyzeteket is, ami miatt igenis szükségessé válhat a szerződéses személy megváltoztatása. Következésképpen elhagyandó és nem javasoljuk ezt a részt. A javaslathoz fűzött indokolásból kitűnik, hogy a visszaélések megakadályozása vezette a javaslattevőt. A cél alapvetően helyes és egyetértünk, de a módszer rossz, amennyiben voluntarista, bürokratikus úton próbálja megakadályozni a nyilvánvalóan elenyésző kisebbséget alkotó rosszhiszemű, visszaélni szándékozók ténykedését a döntő többséget alkotó jóhiszemű előtakarékoskodók kárára. Nem kellene a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni!
A 6. §-ban kissé magasnak, illetve kockázatosnak tűnik a 20 százalékos arány, ésszerűbb lenne 10-15 százalék körül maximálni ezt az arányt.
A 7. §-ban a javasolt szöveg helyett a teljes hiteldíjmutató, a THM kerülhetne be, vagy ez is.
A 9. §-ban a megnevezett nominális ár szerintünk idejétmúlt, elhagyandó, de legalábbis felülvizsgálandó.
A Magyar Demokrata Fórum a felsorolt kifogások elhárítása, módosítása után, de csak ezek után hajlandó a törvénytervezetet támogatni, és még egyszer arra kérve a kormányt, hogy ha egy törvénymódosítási javaslattal él, akkor azt tegye meg sokkal körültekintőbben, és lehetőleg egy esztendőben többször egy törvény módosítására ne kerüljön sor. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
(Dr. Füle Istvánt a jegyzői székben Béki Gabriella váltja fel.)
