DIÓSSY GÁBOR
DIÓSSY GÁBOR
DIÓSSY GÁBOR gazdasági és közlekedési minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen, elnök úr. Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselők! A Szabad Demokraták Szövetsége és a magyar kormány, de valószínűleg valamennyi, piacgazdaság iránt valóban elkötelezett állampolgár nevében elmondhatom önöknek, hogy szó szerint mellbe vágott minket Orbán Viktor elnök úrnak arra vonatkozó kijelentése, hogy amennyiben ők kormányra kerülnek, felülvizsgálnak minden privatizációs döntést, amely mögött - ki tudja, milyen alapon - jogsértést, korrupciót vagy úgymond a stratégiai érdekek (Márton Attila: Nem csoda, hogy mellbe vágott! - Kuncze Gábor: Szellemes!) sérelmét vélik felfedezni. Mellbe vágott bennünket, mert mindeddig úgy gondoltuk, hogy a magántulajdon biztonsága demokráciánk egyik alappillére, de mellbe vágott minket azért is, mert elvárnánk az elnök úrtól, hogy amennyiben jogsértésre utaló tevékenységre bizonyítéka van, akkor tegye meg a szükséges büntetőjogi lépéseket, feljelentéseket; minden egyéb esetben pedig a magántulajdonosok biztonságának megőrzése, a kedvező befektetői klíma fenntartása, a piacgazdaság kiteljesítése a közös feladatunk.
Orbán elnök úr visszaállamosításra utaló homályos megjegyzései azonban jó alkalmat teremtenek arra, hogy itt a Magyar Országgyűlésben a parlamenti pártok és a kormány tisztázzák álláspontjukat a gazdaságról, magántulajdonról, a privatizáció jövőjéről, ezért itt én most három dologról szeretnék önöknek beszélni. Egyrészt arról, hogy a világban gazdaságfilozófiai paradigmaváltás zajlik - miben áll ez a paradigmaváltás -, és ez nem hagyja érintetlenül az állam gazdasági szerepét sem; másrészt arról szeretnék szólni, hogy milyen privatizációs folyamatok zajlanak jelenleg a világban; harmadsorban pedig arról, hogy mire terjed ki a kormány privatizációs szándéka, méghozzá azért, mert mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a magántulajdon kevesebb erőforrás felhasználásával, hatékonyabban tudja ellátni a vállalkozói tevékenységet, és így az állam több energiát tud fordítani saját és polgárai védelmére, oktatására, a rászorulók megsegítésére, ami elsősorban az állam feladata megítélésünk szerint.
Először tehát a világban zajló gazdaságpolitikai paradigmaváltásról: a második világháború lezárását követően, úgy az 1970-es évekig, gyors növekedési és kedvező költségvetési helyzet jellemezte a nyugat-európai országokat, a maihoz képest viszonylag zárt nemzetgazdasági keretek között az európai államokban megerősödött az állami tulajdon. Ilyen körülmények között az állami tulajdonban lévő vállalatok jelentős versenyelőnyre tettek szert, és mi tagadás, komoly szociálpolitikai szerepet is játszottak.
A ’80-as évektől kezdve azonban e tekintetben is a világ alapvetően megváltozott: az áruk, a munkaerő, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása - amit elsősorban a gazdasági liberalizáció tett lehetővé - fokozatosan szétfeszítik a korábban többé-kevésbé zárt nemzetgazdasági kereteket. A globalizált, megnyitott piacokon a vállalati versenyképesség válik elsődlegessé, ez pedig szükségessé teszi, hogy a vállalatok megszabaduljanak felesleges költségeiktől, esetleges politikai terheiktől. Az állam ezek között a keretek között már csak kedvező feltételek kialakításával ösztönözheti a versenyt, és kell ösztönöznie a versenyt.
(9.30)
Ez az oka annak is, amiért Nyugat-Európában is új privatizációs hullám indult el, tehát abban a Nyugat-Európában, amely a második világháború után jellemzően állami tulajdonú vállalatok sikeres szereplésére alapította gazdasági fejlődését.
A privatizáció Nyugat-Európa sok országában jó eszköz volt arra, hogy a kormányok rendbe tegyék roskadozó költségvetésüket, különösen az eurózónához való csatlakozás idején segített a maastrichti kritériumok teljesítésében. Létezik ugyanakkor a privatizációnak egy másik, ennél sokkal fontosabb motiváló tényezője is, mégpedig a struktúraátalakító, versenyképességet növelő tényező, illetve hatás. Nos, erről szól az Európai Unió önök által is jól ismert lisszaboni agendája.
A liberalizáció és a privatizáció egymást szükségszerűen feltételező, egymással szorosan összefüggő folyamatok. Nézzék csak meg, milyen kedvező eredménnyel jár, ha akár csak a távközlés vagy a polgári repülés tarifáit nézzük Magyarországon, illetve Európában: soha ilyen alacsony repülőjegyárakat nem kellett fizetnünk, soha ilyen olcsón nem tudtunk telefonálni. Mindez a privatizációnak, a liberalizációnak, a verseny fokozásának köszönhető.
Magyarországon és a többi egykori szocialista országban a privatizációnak létezik egy harmadik, talán mindennél fontosabb motivációja is, mégpedig a tulajdonosi társadalom megteremtése. Piacgazdaság és parlamenti demokrácia nem létezhet magántulajdonosok, ahogyan önök mondták régebben, polgárok nélkül. Világosan megfigyelhető, hogy a világban zajló privatizációs hullámok hogyan követik a liberalizáció szakaszait. Először a termelőszektorokat érte el a liberalizációs hullám, majd a bankszektor és a tőkepiacok liberalizációinak lehettünk tanúi, amelynek révén az államok sorra piacra vitték pénzintézeti tulajdonaikat. Ezt követte a szolgáltatószektor államtalanítása, és ma már sok országban a közszolgáltatásokra, a postára, az egészségügyre, az oktatásra, illetve ezek egyes részeire is kiterjesztik a magánosítást. Egykor tabunak számító vagy stratégiainak mondott ágazatokban is megfigyelhetjük az állami szerepvállalás jelentős visszaszorulását.
Az tehát, hogy mi számít állami tulajdonnak, mi számít állami stratégiai tulajdonnak, nagyon viszonylagos fogalom, időben nagyon sokat változik és változott. Még a hagyományosan etatista országokban is folyamatosan felülvizsgálják ennek valós tartalmát.
Másodsorban arról szeretnék beszélni, milyen privatizációs folyamatok zajlanak jelenleg Európában. 1997 és 2004 között a legfejlettebb európai uniós államok privatizációs bevételei 497 milliárd eurót tettek ki. A privatizációban Franciaország, Németország, valamint Olaszország járt az élen, éppen ezek az országok, amelyekre önök hivatkozni szoktak akkor, amikor állítólag hatékonyan működő állami vállalatokról beszélnek. Franciaország ebben az időszakban több mint 20 milliárd euró, Olaszország és Németország több mint 16 milliárd euró értékben értékesített állami tulajdont. Összehasonlításul: az EU új tagállamaiban ebben az időszakban mindösszesen 54 milliárd euró privatizációs bevételt könyveltek el. Az idei évben is jelentős privatizációs folyamatok zajlanak a világban, csak az első félévben 30,5 milliárd euró privatizációs bevételt könyveltek el világszerte az államok, ennek körülbelül a felét az európai országok.
Mi történt Európában? 2005 első felében Franciaországban volt a legnagyobb a privatizációkból származó bevételek összege, 5,33 milliárd euró, ami elsősorban a France Télécom folytatódó magánosításának tudható be, kiemelkedő azonban a cseh, a német, a finn privatizációs bevételek nagysága is: Csehországban 2,71 milliárd euró volt ez a bevétel, Németországban 2,21 milliárd euró, Finnországban is 1,3 milliárd euró. Csehországban a Český Telecom távközlési cég, Németországban pedig, lássanak csodát, a Deutsche Post AG, azaz a posta részbeni eladása volt jelentős ügylet.
És mi várható még? Az év második felében Franciaország az előrejelzések alapján megőrzi vezető pozícióját, és várhatóan 26 milliárd euróra emelkedik a privatizációs bevételek összege a villamosenergia-szolgáltató, az Electricité de France és a világ második legnagyobb repülőtér-üzemeltető társasága, az Aéroport de Paris részleges privatizációjával. Olaszországban szintén a közszolgáltató villamosipari Enel társaság, valamint a közszolgálati Rai rádió és televízió társaság privatizációjától várnak nagy bevételeket, körülbelül 20 milliárd eurót, és bejelentették az Alitalia részleges értékesítését is. Németországban folytatják a posta, a postabank, a Deutsche Telekom távközlési cég privatizációját, valamint a frankfurti repülőteret üzemeltető Fraport részbeni magánkézbe adását is, míg az állami vasúttársaság, a Deutsche Bahn AG privatizációja 2008-ra várható.
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselők! Azt gondolom, mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az állam közvetlen gazdasági szerepvállalása világszerte, így a modellnek tekintett nyugat-európai államokban is egyre inkább visszaszorul. Az állam vállalkozói tulajdona saját vállalatainak a versenyképességét rontja le a tapasztalatok szerint. Amennyiben nemzetközileg is versenyképes vállalatokat szeretnénk, akkor abból az államnak mint tulajdonosnak ki kell vonulnia. Nincsenek továbbá olyan hüvelykujj- vagy aranyszabályok, amelyek meghatároznák, mekkora legyen az állami szektor súlya egy nemzetgazdaságban. Egyértelműen megfigyelhetjük azonban, hogy a korábban jelentős állami szektorral rendelkező államokban is látványosan csökken az állam vállalkozói vagyona. Ezt nevezem és ezt neveztem a beszédem elején gazdaságfilozófiai paradigmaváltásnak, miként szűkül a stratégiainak nevezett vállalatok köre is. Értelemszerűen a változó piaci környezetben felértékelődik a versenyjog és a fogyasztóvédelem szerepe.
Hölgyeim és Uraim! Térjünk át arra, hogy mi következik mindebből Magyarország számára. Véleményem szerint nem az a jó stratégia, amely a korábbi tapasztalatokhoz igazítja vonalvezetését, még csak nem is az, amely a mai helyzetből indul ki. A jó stratéga évekre előre lát, felismeri a nemzetközi trendeket, és ehhez próbál meg igazodni. Ezért azt javaslom önöknek, hogy vessük el a tabukat, amelyek az állami tulajdon szerepét illették, legyünk korszerűbbek, mint a franciák, legyünk piacpártibbak, mint a németek, és szabaduljunk meg az állami tulajdonhoz fűződő minden olyan emléktől, amely esetleg Itáliát jellemezte. Merjünk modernek, előretekintők, korszerűek lenni!
Magyarországon van még bőven olyan állami vagyon, amely magánkézbe adható, s amitől azt várhatjuk, hogy hosszú távon nyereségesen és hatékonyabban működtethető, így munkahelyeket őriz meg, vagy esetleg teremt is, ahogyan egyebek közt ez jól megfigyelhető a magyar távközlési piacon is. A négy magántulajdonban lévő nagy távközlési cég jóval magasabb színvonalú szolgáltatást nyújt ma, csökkenő árak mellett, lényegesen több alkalmazottal, mint a nyolcvanas évek rossz emlékű távbeszélő igazgatósága. Mindez - megint csak mondom - a liberalizációnak, a privatizációnak volt köszönhető.
A versenyképességért elsősorban felelősséget vállaló Gazdasági és Közlekedési Minisztérium képviselőjeként elmondhatom: úgy gondoljuk, miként az államnak nem feladata naposcsibét nevelni vagy csavaralátétet gyártani, úgy nem feladata repülőgépeket, esetleg autóbuszokat üzemeltetni, így a Malév és némi felkészítés után akár a Volán-társaságok is piacra vihetők. Nem tartjuk indokoltnak állami kézben tartani a Budapest Airportot, a Ferihegyi repülőteret üzemeltető céget, miként szükségesnek és indokoltnak tartjuk a tőkebevonást a Magyar Államvasutak árufuvarozási üzletágába is.
A privatizáció és a tőkebevonás ezek esetében is azt jelenti, hogy egy nemzetközi stratégiai szövetségbe kapcsoljuk be vállalatainkat, és ezzel biztosítjuk nemcsak a túlélésüket, de a fejlődésüket a liberalizált nemzetközi piacon, és nem tartom szentségtörésnek azt sem, ha a Magyar Villamos Művek csoport esetében is tőkebevonásról beszélünk. Természetesen ez nem érinti a Paksi Erőművet. Szerencsésebbnek tartanám, ha a Magyar Posta megerősítése érdekében magántulajdonosokat vonnánk a tulajdonosi körbe, miként az egészségügy rendbetételét sem tudjuk másképp elképzelni, mint hogy megnyitjuk az egészségügyi szolgáltatások, az egészségügyi biztosítás piacát is a magánbefektetők előtt.
Természetesen van egy alapvető kérdés, amely nem kerülhető meg a mai Magyarországon, mégpedig az, miként tudnánk megteremteni a tulajdonlás örömét minél szélesebb kör számára. Mi, liberálisok nyitottak vagyunk minden olyan megoldás irányában, amely nagyobb arányú tulajdonszerzés lehetőségét nyitja meg honfitársaink előtt, de csak akkor, ha ez egyben a magánosítandó cég működésének hatékonyságát nem befolyásolja.
A privatizáció mellett kiemelt fontosságot tulajdonítok a hazai tulajdonú kis- és középvállalatok támogatásának, mert csak ennek révén garantálható, hogy a tulajdonosi társadalom valóban teljes körű legyen, és ne kizárólag a nagy cégek igazgatóságaiban dőljön el a magyar gazdaság sorsa. Ebben partnerünk az Európai Unió is, amely operatív programjai révén soha nem látott mértékű támogatást nyújt, és nyújtani fog a jövőben is kis- és középvállalkozásainknak.
(9.40)
Rajtunk áll kizárólag, hogy ezeket az operatív programokat a versenyképesség szolgálatába tudjuk-e állítani, vagy hamis üzeneteket küldve a piac helyzetéről illúzióban ringathatjuk-e a vállalkozókat, és ezzel lassú sorvadásra ítéljük őket. Üzenetünk nem lehet más, mint az, hogy az egyre éleződő piaci versenyben egyre liberalizáltabb körülmények között kell, ha tetszik, ha nem, helytállnunk, a versenyképességünket kell mindenáron növelnünk. Ehhez pedig az állam akkor tud lehetőségeket biztosítani, amennyiben forrásait nem veszteségek betömködésére fordítja, energiáit nem vállalati stratégiák megalkotására pazarolja, amelyhez nem is ért egyébként, hanem visszavonul arra a terepre, amelyhez a legjobban ért, és amely a polgárok elvárása szerint a legfontosabb feladata: a közigazgatáshoz, a védelemhez, az oktatáshoz, hiszen ott is van bőven tennivalónk, és ez nem is kevés.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
