HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Majd meglátjuk a nap végére, hogy van-e értelme ennek a vitának, vagy a többi politikai vitanap sorsára jut. Tegnap a Nobel-díj bizottság a közgazdasági Nobel-díjat két olyan tudósnak adta oda, akik a játékelmélet terén értek el kimagasló eredményeket. Mintha ez a dolog a politikára is átirányítható lenne, mert mintha mi is a játékmódszereknek azt a fajtáját játszanánk, amely a vesztes-vesztes játszma néven vált ismertté, és ennek van egy alfaja, a vég nélküli játszma. Egyetlen megoldása van: kilépni ebből a játszmából. Nem tudom, a magyar politikai elit mikor lesz képes arra, hogy végre a valós problémák megoldásával szolgálja a nemzet érdekeit.
De rátérek a privatizációra. A Magyar Demokrata Fórum jobboldali, konzervatív párt, amely hisz a magántulajdonban, és elutasít mindenféle kollektivista és szocialista eszmét.
(10.40)
Antall József miniszterelnök történelmi érdeme, hogy az első szabadon választott kormány vezette át Magyarországot a szocializmusból a piacgazdaságba, a hazug, néptulajdonon alapuló gazdaságból a magántulajdon szentségén alapuló gazdaságba. Mi, a Magyar Demokrata Fórum tagjai, Antall József politikai örökösei, tudjuk, hogy csak a magántulajdonra és a versenyre épülő gazdaság képes jólétet hozni Magyarország polgárainak. Ma a magyar gazdaságban már meghatározó szerepe van a magántulajdonnak. A maradék nemzeti vagyon kezelése és értékesítése átfogó nemzeti stratégiát igényel, amelynek egyetlen célja van, és egyetlen célja lehet: a magyar polgárok és a magyar gazdaság érdekeinek szolgálata.
A Magyar Demokrata Fórum egy esztendővel ezelőtt elkészítette és át is adta a nemzeti privatizációs stratégiát miniszterelnök úrnak - örömmel tapasztaltam, hogy államtitkár úr hozzászólásában ebből számos elemet átvett, és számos elem megjelent –; ez a stratégia mentes a demagógiától, a rövid távú költségvetési és politikai érdekektől egyaránt. Számunkra nem az a kérdés, hogy legyen-e privatizáció vagy sem, hanem az, hogy mit és hogyan privatizáljunk, illetve miként kezeljük a megmaradó nemzeti vagyont. Tévesnek és elhibázottnak tartjuk az MSZP–SZDSZ-kormány privatizációs programját, mert könyvelői logikára épül, és pusztán a költségvetési hiány lefaragását, az állam eladósodottságának enyhítését célozza, de ugyanúgy tévesnek és elhibázottnak tartjuk a privatizáció teljes leállítását is, mert az a nemzeti érdekekkel ellentétes, szocialista logikára épülő demagógia.
A nemzet érdeke, hogy a maradék állami vagyont ésszerűen és célszerűen hasznosítsuk. Privatizációra szükség van, mert a rosszul működő állami vállalatok veszteségeit évente több tíz milliárd forinttal finanszírozzák az adófizetők: ezt a pénzt más, hasznosabb nemzeti célok megvalósítására kell fordítani. Privatizációra szükség van, mert véget kell vetni az állami vállalatoknál tapasztalható visszaéléseknek. Az állami vállalatok politikai kifizetőhellyé váltak, ahol éppen a hatalmon lévőkhöz közel álló személyek és vállalkozások kapnak jól fizető állásokat, busás haszonnal járó megrendeléseket. A Magyar Demokrata Fórum az ÁPV Rt. hozzárendelt vagyonának privatizációját nem általában kifogásolja, hanem egyes vagyonelemek tekintetében indokolatlan a túlzott gyorsaság, és nem megengedett a privatizáció, ha a piaci feltételek nem kedveznek bizonyos vagyonelemek értékesítésének. Az eladásra váró vállalatok közül néhány értékesítését stratégiai okokból ellenezzük.
A Magyar Demokrata Fórum által elkészített nemzeti privatizációs stratégia öt alapvető követelményt fogalmaz meg: az első a stratégiai nemzeti vagyon körébe tartozó vállalatok új meghatározása, a második a versenyt, a fejlesztést és a munkahelyteremtést szolgáló célzott magánosítás támogatása, a harmadik a magánosítások megfelelő időzítése, a negyedik a maximális átláthatóság biztosítása, és az ötödik, de legalább ilyen fontos szempont a magyar polgárok tulajdonszerzését előnyben részesítő módszerek alkalmazása. A stratégiai nemzeti vagyon körébe olyan vállalatokat kell sorolni, amelyek nemzetbiztonsági okokból - például a Paksi Atomerőmű Rt. - nem eladhatóak, vagy amelyek a magyar kultúra értékőrzői, a hungarikumok megteremtői, vagy amelyek a magyar nemzet számára létfontosságú közszolgáltatásokat vagy olyan szolgáltatásokat nyújtanak, amelyek hiánya a piac nem megfelelő működése esetén veszélyeztetheti a közszolgálati feladatok ellátását. A nemzeti stratégiai vagyon részének tekintjük a szerencsejáték állami monopóliumát, a magyar vállalatok nemzetközi piacszerzését segítő Hungexpo Rt.-t, amely azóta privatizálva lett, de ezzel mi természetesen nem értettünk egyet.
A magyar privatizáció, amely az előző évtized elején kezdődött, a világ mértékadó szakmai köreiben elismerést váltott ki, és a felkészült hazai gazdasági szakemberek és gazdaságpolitikusok is jó teljesítménynek tartják az átalakulás folyamatát. A privatizáció a szocializmusból a piacgazdaságra alapozott polgári demokráciához való visszatérés egyik legfontosabb és legnehezebb feladata volt a rendszerváltó kormány politikájának. A vállalkozói szektor 80-90 százalékának állami tulajdonát túlnyomó részben magántulajdonná kellett alakítani az új magyar demokrácia gazdasági feltételeinek megteremtéséhez. A privatizáció másik feladata a csődbe ment szocialista gazdaság, a csődbe ment szocialista vállalkozások modernizálása volt, hiszen a szocializmus válsága elsodorta piacaink közel felét, és termelő kapacitásaink, termékeink legalább ilyen arányban elavultakká, eladhatatlanokká váltak a hazai és világpiacon. A magyar privatizáció tehát egyben innovációs szakasz is volt a magyar gazdaságban, ami a csődbe ment mamutvállalatok és a vegetáló kisebb termelőegységek eladását jelentette.
Az Antall-kormány teljesítménye külön kiemelkedő annak fényében, hogy a privatizációban felhasználható tapasztalatokkal ekkor még nem rendelkeztünk, ennek módjával, lehetőségeivel korábban a világ nem foglalkozott, 1990-ig még a tudományos műhelyek sem keresték a megoldást sem Nyugaton, sem Keleten, a visszavezető utat a piacgazdaságba. Lewandowski lengyel közgazdász közismert kijelentése szerint: “A volt szocialista országok privatizációja uratlan, ismeretlen értékű javak értékesítése olyanok számára, akiknek nincs pénzük, és nem is akarnak venni.”
A privatizáció politikai céljai az idő haladtával változtak: míg az első időszakban az állami monopóliumok lebontása, magángazdaság kialakítása, a rossz gazdasági szerkezet átalakítása, a szocializmus csődje következtében előállt helyzetben a termelés modernizálása és fenntartása volt a cél, a ’90-es évek második felétől már kifejezetten bevételorientált privatizációt lehetett folytatni a korábbiaknál jóval kiegyensúlyozottabb hazai gazdasági feltételek mellett. Mára Magyarországon az állam szerepe a vállalkozói szektorban lényegesen szerényebb, mint sok olyan polgári demokráciában, amelyeket sorsuk megkímélt a szocialista uralomtól, annak ellenére, hogy a 80-as évektől ezekben az országokban is erős privatizációs hullám indult el.
Továbbra is célnak tekintjük, hogy a privatizációból minél inkább vegye ki a részét a magyar polgárság, akinek tulajdonszerzését a mindenkori kormánynak támogatnia és segítenie kell. A Magyar Demokrata Fórum ’89-ben programjára tűzte az állam kivonulását a versenyszférából; az Antall-kormány a vállalkozói vagyon 35 százalékának privatizálását tűzte ki feladatul. Ezt akkor minden politikai tényező támogatta, az akkori ellenzéki pártok közül az SZDSZ és a Fidesz a gyorsabb privatizáció híve volt. Az állam vállalkozói vagyonának becsült értéke 1990-ben 2000 milliárd forint körül volt, és ezzel szemben mintegy 100-150 milliárd forintra volt tehető az a tőke, amely a potenciális hazai befektetőknek ilyen célokra rendelkezésére állt. A cél az volt, hogy piaci körülmények között a hazai befektetők is részt vehessenek a versenyben, amihez idehaza mindenki számára rendelkezésre álló kedvezményes technikákat alakított ki az Antall-kormány, az E-hitel, az MRP, a kárpótlási jegy és más intézkedések szolgálták ezt. Sajnos, ennek ellenére - és ebben igaza van Pokorni elnök úrnak - alacsony a magyar tulajdoni arány, 35-37 százalékra tehető csupán.
A privatizációra szükség van, mert a rosszul működő állami vállalatok veszteségeit évente több tíz milliárd forinttal finanszírozzák az adófizetők; a privatizáció a populista politizálás kedvenc és hálás területe; bizonyára előfordultak és előfordulnak vitatható esetek a privatizációban, de korántsem annyi, mint ahány pró és kontra támadás történt. Az elmúlt tíz esztendőben számos vizsgálat, feljelentés történt ezekben az ügyekben, de tényleges törvénysértést csak igen kis számban sikerült feltárni. Kétségtelen tény azonban, hogy a politikai elit egy része az elmúlt évtizedben jelentősen meggazdagodott, ami - főként a közvélemény egy jelentős részének elutasítása miatt - felveti az erkölcsi kérdéseket.
Az MDF a spontán privatizáció időszakát a magyar történelem egyik legerkölcstelenebb korszakának tartja, még akkor is, ha az akkori tranzakciók döntő többsége az akkor hatályos törvényeknek megfelelően zajlott, ugyanakkor utólag erkölcsileg és politikailag is különbséget kell tenni azon privatizátorok között, akik pusztán harácsoltak, és azok között, akik értéket teremtettek; téves az az állítás, hogy a privatizáció egyenlő a korrupcióval, és elutasítja azt a politikai érvelést, amely erre a téveszmére hivatkozva veti el a privatizációt. A maradék nemzeti vagyon kezelése és értékesítése átfogó nemzeti stratégiát igényel, amelynek egyetlen célja van: a magyar gazdaság és a magyar polgárok szolgálata.
(10.50)
Néhány szó a jelenlegi kormány szerintünk hibás céljairól. A Magyar Demokrata Fórum elutasítja az állami vagyon értelmetlen felélését, a bevételeknek a kormány folyó költségeire történő felhasználását. 2002 óta a privatizációs bevételek döntő többsége nem fejlesztési célokat szolgál, hanem a költségvetés hiányait, lyukait próbálja betömni. Ez nem más, mint az állami vagyon esztelen elherdálása, amellyel természetesen nem lehet egyetérteni.
Pokorni elnök úr egy anyagot adott át, amely a nemzeti vagyonszerződést tartalmazza, és amely nyilván megfontolandó, megtárgyalandó kérdés. De megjegyzem: a törvény ma is meghatározza azoknak az állami vállalatoknak a körét, amelyeket állami tulajdonban kell tartani. Ezek száma 1992-ben, az Antall-kormány idején még több mint 200 volt, 1996-ban ez 180-ra csökkent, 2001-ben 75 volt ezen vállalatok száma, 2002-ben már csak körülbelül 40 vállalat tartozik az el nem adandók közé, a tartósan állami tulajdonban maradó állami vállalatok száma tehát csak ennyi. Mindenképpen meg kell határozni, mi legyen ennek a maradék nemzeti vagyonnak a sorsa, hiszen nem teheti meg az állam, hogy olyan lehetőségekről lemond, amelyek később nagyon sokba kerülnek, ha vissza akarja szerezni, vagy ha olyan szolgáltatásokat olyan színvonalon és olyan áron akar nyújtani, amely elfogadható. A közszolgáltatás jelentős része valóban idetartozik.
Nem szabad és nem lehet privatizálni olyan vállalatokat, illetve olyan piacokat, ahol nem alakulhat ki piaci verseny, hiszen a szolgáltatás jellegéből adódóan monopolisztikus helyzet adódott és van. Itt az államnak meg kell tartania a tulajdonát, és meg kell tartania a tulajdonon keresztüli beleszólási lehetőségét.
De ugyanúgy, ahogyan meg kell határozni azon vállalatok körét, amelyek állami tulajdonban tarthatóak, a Magyar Demokrata Fórum egy olyan törvény elfogadását javasolja, amely szerint a jövőben magántulajdont államosítani, privatizált vagyont visszaállamosítani, illetve bármely közvetlen vagy közvetett módon állami vagyont létesíteni, újonnan létrehozni csak különleges nemzetbiztonsági érdekből, az Országgyűlés kétharmados döntésével legyen lehetséges. Kétoldalú játék ez. Ha egyszer meghatároztuk, mi maradjon állami tulajdonban, akkor határozzuk meg azt is, illetve teremtsük meg a nagyon szigorú törvényi feltételeit, hogy visszaállamosítani se lehessen, hiszen ez garancia a piac szereplőinek, garancia a tulajdonosoknak, és a polgári demokrácia működésének egyik lényeges feltételét biztosítja, ráadásul láttunk már olyan folyamatokat és ellentétes irányú folyamatokat, állami visszavásárlásokat, amelyek nem az állam, hanem egy-két kliens vagy a kormánypártok valamelyikéhez közel álló személy érdekeit képviselte.
Tehát a Magyar Demokrata Fórum elkötelezett híve a privatizációnak, de csak annak a privatizációnak, amely a gazdaság fejlődését szolgálja, amely a polgárság erősödését, a magyar polgári réteg erősödését szolgálja, áttekinthető és tiszta. Bízunk abban, hogy a maradék állami vagyon esetében sikerül egy olyan politikai konszenzust kialakítani, amely annak legoptimálisabb, legcélszerűbb felhasználását fogja biztosítani.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
