HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Ház! Ha jól értettem, akkor miniszterelnök úr az elmúlt fél órában a mögöttünk álló egy esztendőről, kormányzásának egy esztendejéről próbált egy képet alkotni és a mérleget elkészíteni. Valóban olyan dolog történt egy esztendővel ezelőtt, amire a rendszerváltás óta nem volt példa: egy választási cikluson belül kormányváltásra került sor, és lássuk be, hogy ennek a kormányváltásnak, illetve a kormányátalakításnak, a miniszterelnök-váltásnak megvoltak a maga jól megfogalmazható okai és indokai.
2002-ben az MSZP a választási győzelmet követően kényszerpályára állt, azzal a fel nem oldható, legalábbis számára fel nem oldható ellentmondással találta szembe magát, hogy választási ígéreteit be kellett váltani, legalábbis a beváltást meg kellett kezdeni. Mindnyájan emlékszünk 2002 nyarára, a kétszer száznapos programra, amikor olyan költekezés kezdődött az országban, olyan tartalékokat élt föl az akkori kormány, ami a fejlődés, a jövő eladását jelentette, hiszen azok a pénzek, amelyeket akkor elosztottak, másra voltak szánva. Az európai uniós csatlakozás előtt voltunk, a cél az volt, hogy a csatlakozás időpontjára a hazai kis- és középvállalkozók versenyhelyzetét, versenypozícióját javítsuk. Akkor a kormány kényszerpályára kényszerült, elvesztette a kontrollt és a befolyást az államháztartási folyamatok felett, és a kormányváltás, illetve a kormányfőváltás annak a reményét keltette bennünk, hogy esetleg a folyamat megfordul, és képesek lesznek úrrá lenni az államháztartási folyamatokon. Hogy ez így volt, azt bizonyítja 2002, illetve 2003 óta minden költségvetési törvény vitája, elfogadása és aztán a zárszámadási törvény, amikor kiderült, hogy azok a sarokszámok, azok a számok, amelyek egy-egy költségvetési törvényben el lettek fogadva, a valóságtól nagyon messze álltak, a hiány mindig sokkal nagyobb volt a tervezettnél, a bevételek pedig rendre alulmúlták a törvényben szereplő adatokat.
A kérdés az volt egy évvel ezelőtt, hogy az új miniszterelnöknek lesz-e bátorsága szembenézni ezekkel a problémákkal, lesz-e bátorsága és kitartása arra, hogy megváltoztassa a folyamatokat, és visszaszerezze azt a kontrollt, amelyet az előző kormányfő elveszített. A mögöttünk álló egy esztendő azt mutatja, hogy szavakban ez a bátorság megvan, tettekben már kevéssé. Az igazság pillanata mindig akkor következik be, amikor a kormány az esztendő két legfontosabb törvényét beterjeszti, az egyik az adótörvények sokasága, a másik pedig a következő esztendei költségvetés. A tavalyi év türelmi év volt, hiszen valójában nem volt az új kormánynak elég ideje felkészülni, és olyan módosításokat végrehajtani a költségvetésben és az adótörvényekben, amely erről a bátorságról tett volna tanúbizonyságot, azonban most már eltelt egy esztendő, és lett volna idő.
(14.10)
És az igazság pillanata bekövetkezett: előttünk fekszik az adótörvények sokasága, péntek óta ismerjük a költségvetés sarokszámait, ismerjük a költségvetési törvényt, és egyik törvény sem jelent semmi biztatást a jövőre nézve, a jövőt illetően.
Az adótörvények csökkentése (Sic!), amely meglehetősen populista módon fogalmazódik meg, és a pártok versengenek, hogy ki tud többet ígérni, 300 milliárd adómegtakarítást irányoz elő, ennyi maradna a vállalkozóknál, ennyi maradna az adófizető polgároknál. Alapvetően ezzel a céllal egyet lehet érteni. Node a kérdés másik fele az, hogy ennek a forrásait mi fogja biztosítani. Péntekig még reménykedhettünk abban, hogy talán a költségvetési törvény a kiadások lefaragásával ennek a forrásait elő tudja teremteni, de sajnos ez nem így történik. Egészen kicsiny, elenyésző része érhető tetten a források biztosításának, a 300 milliárd bizonyosan nem.
Egy részt azért ki kell emelni az adótörvények tömegéből: ez az áfacsökkentés 25 százalékról 20 százalékra. Ez egy régi dolog, nagyon régen meg kellett volna lépni, hiszen versenyképesség szempontjából, a belső piac élénkítése szempontjából ez feltétlenül fontos.
A miniszterelnök úr említette, hogy az áram január 1-jétől majd csökkenni fog, legalábbis az ára, hiszen csökken az áfakulcs. Ez igaz, de az esedékes 20 százalékos gázáremelés bizony meg fogja drágítani az áramot, mert az erőművek jelentős része gázüzemű, és nyilván be fog épülni az árba a gázáremelkedés.
A személyi jövedelemadó körüli és az öt évre előre megtervezett törvénymódosítások a társadalmi igazságosság minimumát sem elégítik ki, kismértékűek, a magyar vállalkozókat, a magyar gazdaság szereplőit nem nagyon fogják jobb helyzetbe hozni, pedig ilyenkor, amikor nehéz helyzetben vagyunk, ez lenne a fontos, hogy a bevételeket, az adóbevételeket a vállalkozások élénkítésével hogy tudjuk növelni.
Az euróbevezetéssel kapcsolatban a miniszterelnök úr a hét végén azt mondta, hogy nem kell kapkodni, és nem kell hirtelen eldobni magunktól a nemzeti valutát. Ezzel lehet egyetérteni, és lehet nem egyetérteni, de azzal bizonyosan nem, hogy úgy állítja be a miniszterelnök úr az eurózónához való csatlakozás időpontját, mintha ez a mi választásunk lenne. Hát nem mi választunk! Sajnos, nincs olyan helyzetben a magyar pénzügypolitika, a magyar gazdaság, hogy ezt 2010-re a mostani trendek mellett meg tudjuk tenni.
És én egyetértek Kuncze Gáborral: nagyon fontos lenne - és ehhez kell majd bátorság -, hogy szigorú lépések következtében 2010-re bevezethető legyen az euró Magyarországon is. Ennek nagyon egyszerű az oka, nem akarom ismételni, amit a frakcióvezető úr felsorolt, de a magyar gazdaság kicsiny, nyitott, és ebből adódóan rendkívül kiszolgáltatott. Ezt a kiszolgáltatottságot az eurózónához való csatlakozás nagymértékben csökkenthetné.
És az elmúlt esztendő talán legszomorúbb eseménye december 5-e, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. Ha a miniszterelnök úr ezt a történelmi lehetőséget kihasználta volna, ami gyógyírt szolgáltathatott volna egy 85 éves nemzeti sebre, a trianoni tragédiára, ha nem riogatja azzal a választópolgárok sokaságát, hogy 539 milliárd forint terhet fog róni a kettős állampolgárság bevezetése a magyar nemzetgazdaságra, akkor másképp alakulhattak volna az események. Talán olyan helyzet állt volna elő, hogy valódi nemzeti egység lett volna teremthető, hiszen ez egy olyan nemzeti cél lett volna, amelyet jobboldalnak, baloldalnak, minden nemzeti erőnek támogatnia kellett volna.
Nagy lehetőség volt, amit elszalasztottunk, azóta sincs igazi megoldás. A kormány által javasolt megoldások nem a magyarság helyben maradását, a határon túli magyarság helyben maradását segítik elő, hanem sokkal inkább a szülőföld elhagyását és az elvándorlást Erdélyből, a Felvidékről és máshonnan.
Hogyha nemzeti egységre törekszünk, és hogyha olyan programok lennének, amelyek támogathatók, akkor, azt hiszem, a politikai élet szereplői ezt megtennék. Az elmúlt egy esztendőben a kormány (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) és a miniszterelnök úr adós maradt ezekkel a programokkal. Még van ebből a ciklusból hat hónap, próbáljanak meg a választásra készülve erre koncentrálni, és a nemzet érdekeit szolgáló törvényekkel...
