GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Igen, azt hiszem, hogy az Országgyűlés a helye annak, hogy megvitassuk a dolgainkat, lankadatlanul hiszek ebben. Lankadatlanul hiszek abban, hogy kormány és ellenzéke között az Országgyűlés az a hely, ahol a megbeszélést, a vitát le kell folytatni. A kormányfő, ha, a mögötte álló parlamenti többségre támaszkodva természetesen, képviseli az ország érdekeit azon program alapján, amelyre felhatalmazást kapott, nyilvánvaló módon vitában áll ellenzékével. Kormányfőként az első perctől kezdve arra törekszem, hogy itt, a parlamentben vitassuk meg a dolgainkat.
Igen, vitatkozom az ellenzékkel; természetesen, ez a dolgom. Elmondom, hogy mivel nem értek egyet programjukban, magatartásukban, stílusukban, és elmondom, hogy mit javaslok ehelyett. És igen, legtöbbször csalódással állapítom meg, hogy az ellenzék vezére ugyanerre nem méltat bennünket. Igen, erre mondom azt, hogy változatlanul értéknek tekintem, a Harmadik Magyar Köztársaság egyik pillérének tekintem a demokratikus parlamentarizmust, ahol az ellenzék vezére nem bújik a frakcióvezető háta mögé, ahol az ellenzék vezére vállalja azt, hogy neki itt, szemtől szembe, érvekre érvekkel válaszolva kell elmondani a véleményét. (Szórványos taps az MSZP soraiban.) Vagy ha kikényszerítik a nyilvános vitát, akkor ott hajlandó vitatkozni, nem pedig kikerüli a vitát. (Közbekiáltások a Fidesz soraiból. - Dr. Salamon László: Nyolc percben?)
Igen, lehet, hogy ez egy maradi álláspont, lehet. Lehet, hogy a parlament nem erre való - lehet. Én változatlanul hiszek abban, hogy a parlament elsősorban erről kell hogy szóljon. Nagyon-nagyon könnyű híveinknek lakossági gyűlésen, nemzeti konzultáción, bárhol mondani, hogy mi mit gondolunk - nagyon könnyű. Azok az emberek fognak eljönni, akik döntően támogatják az ott megjelenő politikai vezetők politikáját. Nagyon könnyű népszerűségre szert tenni, a támogatók széles körét felmutatni, ha az ember csak olyan közegben szerepel, amely támogatóiból verbuválódik.
A parlamentarizmus és a demokrácia a vitahelyzet; az egymás tiszteletben tartása, sőt annak a szituációnak a tiszteletben tartása, amelyben egyenlőek vagyunk, amelyben a vita pillanatában teljesen mindegy, hogy ki van kormányon és ki van ellenzékben. Hallgatjuk és odafigyelünk a másikra, és megpróbáljuk a saját álláspontunkat elfogadtatni, mert közben tudjuk, hogy ha nem is sokan, de pár százezren figyelnek bennünket. Sőt, megengedjük, hogy szembesítsenek bennünket korábbi véleményünkkel, korábbi álláspontunkkal, ahol köteleznek bennünket a szavak erejével, a szituáció erejével, hogy magyarázzuk meg, miért mondtuk egyszer ezt, máskor meg amazt. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Dumakormány!)
Azt hiszem, hogy demokratáknak ezt a szituációt nemcsak elfogadni, de igényelniük is kell. És igen, a demokratikus parlamentarizmus szempontjából a populizmust, amely kerüli ezt a vitahelyzetet, nagy veszélynek tartom. Őszintén szólva, nem egymás mellé való érvek a szegénység meg a demokratikus vitahelyzettől való elmenekülés. Természetesen az ország nagyon sokfajta kihívással kell hogy szembenézzen. Ezeknek egy része gazdasági, egy része társadalmi természetű, más része pedig direkten, közvetlenül a demokratikus intézmények működésére vonatkozik.
A populizmus veszélyes kór. A populizmus a demokratikus garanciák, a demokratikus vitahelyzet elől való menekülés. A populizmus féligazságokból összetákolt hazugság. Mindig van mögötte valami igazság, természetesen. Sokan vannak, százezrek és talán milliók, akik naponta élik azt meg, hogy bizony sokkal többet érdemelnének. Mindig alkalmas lesz a vágyaiban, szándékaiban kielégületlen ember, hogy rá hivatkozással szinte bármilyen programot elmondjunk. De a demokratikus politikusnak az a dolga, hogy amit mond, az programszerű legyen, hogy a költségvetés-politikája és az adópolitikája összefüggjön egymással, hogy mindaz, amit megfogalmaz, megvalósítható is legyen. A demokratikus politikus nem úgy viselkedik, mint egy vásárló egy vegyesboltban, hogy miközben sétál a polcok között, tetszés szerint válogatja az árut, és teszi bele a kosárba attól függően, hogy éppen mit gondol, ki mit óhajt. Igen, ezt igénylem.
Igen, azt igénylem, hogy ne a hátunk mögött mondja valaki azt, hogy bajban van, válságban van a gazdaság. Azt igénylem, hogy álljon ide, és mondja azt, azt igénylem, hogy ne tagadja le ennek az országnak a sikereit. Azt igénylem, hogy bátor, demokratikus férfiként, ha az, mondja azt, hogy kész vagyok ezt megvitatni. És ne csak akkor legyen valaki kész ezt megvitatni, amikor nem lehet visszaszólni. (Közbekiáltások a Fidesz soraiból: Ezt csináltátok.) Monológokból nem épül demokrácia.
Vitából épül demokrácia (Taps az MSZP soraiban.), és bár tudom, hogy ez rendkívül kényelmetlen, de mégiscsak az a helyzet, minden vitával együtt az bizonyosodik be, hogy nehéz, összetett, helyenként frusztráló világ ez a demokratikus politikai világ, de már középtávon is sokkal-sokkal többre jut vele egy nemzet, mint a vég nélküli tekintélytisztelettől, a nemzet fölé magasodó istenkirályoktól, mindazoktól, akik úgy gondolják, hogy az egyszerű politikai hatalmi kinyilatkoztatás elegendő ahhoz, hogy egy ország gyarapodjon, alkalmazkodjon a környezetéhez. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) Nagyon szívesen idézek szó szerint is, ha Áder János frakcióvezető úr ezt igényli, szóvá tette, hogy nem pontosan idézek.
(14.40)
Rendben van, azt gondoltam, hogy nem kell idáig elmennünk, frakcióvezető úr. (Zaj, közbeszólások a Fidesz soraiból.)
2000. január 12-e, Magyar Rádió. A miniszterelnök, akit akkor Orbán Viktornak hívnak, a MÁV privatizációjáról a következőt mondja. (Arnóth Sándor: Ne idézz, dolgozz!) “Amíg a sínpályák, valamint annak működtetéséhez szükséges berendezések értelemszerűen állami tulajdonban kell hogy maradjanak, addig mind a személyszállítás, mind az áruszállítás területén egy nem elkapkodott, de meglehetősen gyors és értelmes magánosítás, privatizáció az elképzelhető. Ennek részletein dolgozik most a miniszter úr.”
Szerintem pontosan fogalmazott az akkori miniszterelnök. Azt fogalmazta meg, amivel én mind a mai napig egyetértek. Azt tudniillik, hogy pontosan és konkrétan végig kell gondolni, hogy amikor olyan fejlesztési kihívásokkal állunk szemben, mint amilyen az egész magyar közlekedési rendszer, benne a MÁV is, benne az autópályák, benne a légi közlekedés, és nekünk korlátozott erőforrásunk van, arra figyelmeztetnek önök is, hogy vigyázzak erre a költségvetésre - akkor mi a jobb? Tisztességes feltételek alapján megállapodni, hogy a fejlesztésben szerepet kap a magánkezdeményezés is, de fejlődünk és nem lemaradunk, vagy hagyni például mindazt, ami a MÁV-nál itt másfél évtizede történt, ahol valóban annyi adósságot halmoztunk fel szakmai és minden értelemben, hogy ember legyen a talpán, mire ezt a lemaradást majd be fogjuk hozni.
Természetesen mindenre van vita, mindenre van példa. Lehet mondani példákat a világon úgy általában, hogy hol hány százalék micsoda. De hát nem úgy általában vitatkozunk - van egy nagyon konkrét helyzet. Itt a Budapest Airport. Ahhoz, hogy Budapest legyen Európa ezen tájának légi közlekedési központja, ahhoz a Budapest Airportba százmilliárdos nagyságrendű befektetés kell. Ezt tudjuk. Honnan vegyük elő ezt a százmilliárdot? Van-e kellő tehetségünk ahhoz, hogy a közösség szempontjait, amelyet részben az állam képvisel, összeegyeztessük azzal a fejlesztési lehetőséggel, amit a velünk együttműködő magánbefektetők teremtenek meg? Vagy lemondunk róla, és azt mondjuk, hogy nem érdekes, és ugyanaz fog történni majd esetleg, mint a Malévval. A Malév a 90-es évek elején egy más stratégiát választva ennek a régiónak a legjobb légitársasága lehetne. Ma nem az. Lemondunk a fejlesztésről, mert nekünk nincsenek százmilliárdjaink, elhúz mellettünk Pozsony, Prága és Zágráb, de nem baj, mert mi nem engedtük meg, hogy ebbe nem tulajdonosként, üzemeltetőként, bérlőként idejöjjön a magántőke. Hát nem értem, őszintén szólva, mert ezt a vitát szívesen megvívom, de ennek a vitának nincsen ahhoz köze, hogy Franciaországban hány százalék az állami tulajdon! Hát mi köze a kettőnek egymáshoz?! Egy lemaradó, a versenyben hátraszoruló Budapest Airportot akarunk vagy fejlődő Budapest Airportot akarunk? Ez itt a kérdés.
Én arra szavazok, hogy Magyarország olyan új nemzetstratégiát tűzzön ki maga elé a rendszerváltozást követő 15 évben, amelynek az a célja, hogy a magyar legyen ennek a régiónak a legerősebb gazdasága, nem önmagáért, hanem hogy ennek a gazdaságnak a jövedelméből a legigazságosabb társadalmat tudjuk megvalósítani, működő jóléti intézményrendszerrel, amely biztonságot teremt a hétköznapokban, harmadszor egy demokratikus, nyitott közéletet teremteni. Ez egy tisztességes, új nemzeti program. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Természetesen van vitám azzal is, amit Kuncze frakcióvezető úr mond, mert nem gondolnám, hogy mindazt az adósságot, amit a magyar egészségügyben felhalmoztunk, és ennek az adósságnak egy nagyon jelentős része politikai természetű, mert 1992-ben az akkori Antall-kormány egyébként egy nagyon előremutató határozatot fogadott el az egészségügy átalakításáról, és utána sem ő, sem utódai nem merték ezt megvalósítani… (Dr. Csáky András: Elkezdődött!) - lehet, hogy elkezdődött, képviselő úr -, azt gondolom, hogy el kell kezdeni, a nemzeti kockázatközösséget megtartva, a közös nemzeti felelősségvállalást megerősítve, átalakítani ezt a rendszert.
A szlovák példa azt mutatja, ahol egyébként több-biztosítós rendszer van, ahol egy évvel ezelőtt vezették be az egészségügyi reformot, hogy hihetetlen sok feszültséget nyit ki, ha egyszerre az egészségügyben radikális, nagy lépések történnek, és a korábban nem biztosításjellegű egészségügyből, szétszakítva a nemzeti kockázatközösséget, versengő, magántulajdonban lévő biztosítású egészségügyet hoznak létre. Lehet, hogy valamikor el fogunk ide jutni, nagyon sok év után, nem tudom, én ma ennek nem látom a végét. Én azt mondom, hogy ne ezt tűzzük ki célul. Azt tűzzük ki célul, hogy végre mérhető szolgáltatások, valóságos érdekeltségen alapuló viszonyok, az intézményekben az orvosok, alkalmazottak között, a betegek között átlátható viszonyok lesznek, legalább legyen egy biztosítónk. Ha már van egy biztosítónk, és ezt biztonsággal üzemeltetjük, és látjuk, hogy hogyan működik, van tapasztalatunk, akkor majd jó sok év múlva feltehetjük azt a kérdést, hogy a kettő ebben az esetben több-e, mint az egy. Nem biztos. Van, amikor nem biztos.
Nem az a fő kérdés szerintem most, hogy ez több vagy egy biztosító, hanem hogy végre ne intézményfinanszírozás legyen ebből, hanem biztosítási rendszeren keresztül, magas minőségű szolgáltatásvásárlás legyen. Ez a lelke ennek a történetnek. Ez egy okos vita. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Hozzáteszem, az önök által elkészített - úgy értem, az előző kormány által elkészített - egészségügyi törvénynek voltak ilyen aspirációi, amelyet egy másik - most nem fogom részletezni, és nem fogom szó szerint idézni - nyilatkozatában az akkori miniszterelnök egyébként nagyon nagyra értékelt, és támogatandónak tartotta. Csak furcsa módon azt látom számtalan ügyben, hogy mindaz, ami támogatható volt kormányban, az hirtelen nem lesz támogatható, ha ellenzékben van valaki, és fordítva.
Egyébként Dávid Ibolya elnök asszonnyal persze nagyobbrészt egyetértek, amit az elején mondott. Valamit nyilvánvalóan elrontottunk. Pontosan vagy nem kellően pontosan fogalmaztam meg hozzászólásom elején, de erre utaltam. Mára lényegesen erősebb lett a parlament jelentős részében és a politikusok jelentős részében az a vágy, hogy megkülönböztesse magát a másiktól, mint az, hogy együttműködjünk. Hogy ki és mikor rontotta el, az nyilván hosszú vita lenne, és gyanítom, hogy itt a vitatkozó felek egymásra mutogatnának. De talán kezdőpontnak az elegendő, hogy azt legalább ki merjük mondani, hogy ezt nem jól csináljuk.
Ez a része a mi demokratikus politizálásunknak hibádzik. Biztosan nem jó az a rendszer, amelyben egymás emberi méltóságát sértő szitokszavak uralják sokszor a politikát, ahol érdemi szakmapolitikai vitákat szinte alig lehet folytatni, hogy iszonyatosan nagy a gyanú egymással szemben, hogy élet és halál kérdéseként fogjuk fel vagy fogják fel nagyon sokan a politikai rivalizálást, mert ott, ahol élet és halál kérdése a politikai küzdelem, ott szinte minden megengedhető, hiszen az élet a legfontosabb szentség, annak a megmentése aztán szinte bármit megenged.
Azt próbáltam mondani, hogy ne csináljuk ezt egymással. Azt próbáltam mondani, hogy a következő választásokig még nagyon sok tennivalónk van, az adótörvényektől a családtámogatáson át, az egészségügyön keresztül. Soha, egyetlenegy alkalommal nem tudtam ebben az ügyben, ebben a házban itt önökkel érdemi vitát folytatni. Amikor elmondtam ezeket a kérdéseket, amikor minden héten bejöttem és elmondtam, hogy most min fog dolgozni a kormány a száz lépés részeként, akkor legfeljebb annyit kaptam, hogy ilyen már korábban is eszébe juthatott volna a miniszterelnök úrnak. Érdemi, szakmai kommentálásra sem az egészségügy, sem a közoktatás, sem a szakképzés korszerűsítése nem képezhette vita tárgyát. Ez nem jó, ez hiba.
Azt kívánom magunknak és azt kívánom az országnak, hogy legyen kellő bátorsága újratanulni az együttműködést, és legyen kellő tehetsége és ereje ahhoz, hogy a parlament két oldalán ülők ne egyszerűen csak a riválist lássák egymásban, hanem a közös felelősségnek egy részét vállaló partnert is, mert nem az különböztet meg bennünket, hogy mennyi a felelősségünk a közös hazáért, hanem csak az, hogy mennyi a felelősségünk a napi kormányzásért. Ebben van különbség közöttünk - a nemzetért, a hazáért viselt felelősségben nincsen. Erre akartam figyelmeztetni önmagunkat és önöket.
Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)
(14.50)
