LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Lehet, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha a nyelvem tört volna el, de mivel nem ez történt, kár közbekiabálni, végigmondom. (Derültség az MSZP soraiban.)
De bizony ez történik: az állam megtartja a repülőtér tárgyi tulajdonát, és az üzemeltetésére ír ki pályázatot. Döntsék már el egymás között, hogy ezt helyesnek vagy nem helyesnek tartják! (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Helytelen!) Mi készséggel kivárjuk a Fidesz-Fidesz megegyezés végét.
(14.20)
Ami viszont az elhangzottakat, a miniszterelnök úr beszédében elhangzottakat illeti, ő is úgy kezdte, Dávid Ibolya elnök asszony is úgy kezdte, nem biztos benne, hogy a tévénézők, az ország most feszült és optimista várakozással figyelnek a parlamenti első ülésre. Nos, ha ezen változtatni akarunk, akkor helyre kell állítanunk a politika eredeti küldetését, azt, hogy ugyan értékek jegyében, de konkrét egyének és konkrét csoportok konkrét problémáin próbál segíteni. Elsősorban azzal tartozunk most az országnak, többek között a tévénézőknek is, hogy elmondjuk, milyen konkrét változásokra számíthatnak a parlament e félévi döntései nyomán. A tévé előtt ülőket nyilván érdekli, hogy ha elfogadjuk az adótörvényeket, akkor olcsóbb lesz a mosópor, a kávé, a villany, a telefon, a ruha és a cipő. Igen, fogunk ezen vitatkozni, megértettük, hogy a Fidesz eredeti javaslata inkább a személyi jövedelemadó nagyobb mértékű csökkentését tartalmazta, tiszteletben tartjuk a javaslatot, de nem értünk egyet vele, mert mi olyan adócsökkentéssel kezdenénk, amelynek haszonélvezője a jövedelemadót nem fizető nyugdíjas és minimálbéres is.
A kis földjével nem boldoguló idős falusi ember döntéseink nyomán számíthat arra, hogy élhet a földért életjáradék program újabb lehetőségével, és átlagosan havi 32 ezer forintot kaphat földjéért, amit maga már nem tud megművelni. A sok éve tanító, megfáradt pedagógus jó döntések nyomán számíthat arra, hogy megfontolhatja a korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségét. A pályakezdő fiatal, akit eddig feketén vagy sehogy sem foglalkoztattak, vonzóbb munkaerővé válik, hiszen az eddig utána fizetendő 34 százalék járulékot kevesebb mint a felére csökkentjük. Aki olyan faluban él, ahova eddig lasszóval sem lehetett háziorvost találni, mert senkinek sem érte meg megvásárolni a praxist, döntéseink nyomán számíthat rá, hogy a most létrejövő praxisalap segítségével orvos jön a körzetbe. Lehet vitatkozni, hogy ezek kis vagy nagy lépések, de hogy bátran előremennek egy biztonságosabb és igazságosabb Magyarország irányába, az biztos.
És most valamit a nyár politikai vitáinak érdeméről, amelyek nagyon is érintették a biztonság kérdését. Mert a már említett privatizációs vita már rég nem a privatizációról szólt, hanem a jogbiztonságról. Persze, szólt emellett arról is, hogy ki az, aki úgy gondolja, lehet a rántottából újra tojást csinálni, lehet a rendszerváltás rúdját ismét visszafordítani. De ebben a vitában a lényeges kérdés nem az volt, hogy ki szereti a privatizációt és ki nem. Szereti a csuda, tisztelt képviselőtársaim! Semmi ok nincs szentimentálisan gyöngéd érzelmeket táplálni a magántulajdon iránt, ahogy egyébként az állami tulajdon iránt sem kell ezt tenni. Ezek pusztán eszközök, amelyeknek csak a hasznosságát lehet mérlegelni. Privatizálni kell akkor, ha ez hoz befektetést, fejlődést, jobb közszolgáltatást, és ez kíméli, sőt gyarapítja a közpénzeket, és nem kell megtenni, ha ezek a föltételek nem biztosíthatók. Valójában tudja ezt mindenki. Úgy emlékszem, hogy a Fidesz saját kormányzása idején még nem kiabált ájuldozva repülősóért a privatizáció szó hallatán. Sőt, idegzete akkor még olyan hihetetlen erős volt, hogy elbírta a pályázat és a verseny nélküli privatizáció gondolatát is. (Taps és derültség az MSZP soraiban.)
Ezek szerint a privatizációs vita nem erről szól, hanem mint mondtam, a jogbiztonságról; arról, hogy visszakérheti-e az állam, mint önök mondják kellő nyomatékkal, a törvényesen megvásárolt tulajdont. Bocsánat a személyes példáért, de a vita arról szól, hogy visszakérheti-e a kormány nemzeti érdekre hivatkozva, mondjuk, a privatizált kőbányát, hiszen onnan szállítják a követ az autóút-építéshez, az pedig aztán igazán fontos nemzeti ügy. Vagy visszakérheti-e a nemzeti kultúrára hivatkozva a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdát, még ha családtagoktól is? Visszakérheti-e a 12 állami gazdaságot, hiszen a föld nemzeti kincs? Vagy a patikát, mert a nemzet egészsége nem áru, vagy a lakást, mert az állam esetleg úgy gondolja, hogy nemzeti érdekből ő tud jobban gazdálkodni a nemzeti lakásvagyon fölött. Tudom, hogy önök ezt most nem mondják, de ha az egyiket szabad, szabad a másikat is, mert csak a pillanatnyi kormány önmérséklete döntheti el akkor, hogy hol a határ, és ha valami súlyosan sérti a jogbiztonságot, hát éppen ez az.
Amerikai jogtudósok nem véletlenül tekintik axiómának, hogy a jog nem az, amit adnak, hanem amit nem vehetnek el. Kérem, vegyék ezt figyelembe a parlamenti viták során.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
