DR. FODOR GÁBOR
DR. FODOR GÁBOR
DR. FODOR GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Engedjék meg, kedves képviselőtársaim, hogy arról beszéljek most ebben a napirend előtti felszólalásban, amely az elmúlt heteknek egy fontos témája volt a nemzetközi sajtóban és szerte a világon, ez pedig a lengyel Szolidaritás megalakulásának 25. évfordulója.
Nem egyszerűen a tisztelet és a visszaemlékezés jegyében szeretnék szólni, hanem azt is szeretném világossá tenni, hogy számunkra, magyarok számára a rendszerváltás szempontjából is igen jelentősek voltak az akkori események. Azt gondolom, hogy bizony az ügy megér annyit most, a 25. évfordulón, hogy itt a parlamentben is megemlékezzünk erről.
Nos, mindannyian tudjuk, hogy a kommunista rendszerrel szembeni fellépések állomásait tekintve - az 1953-as berlini, az ’56-os magyar eseményeket nézve, a ’68-as cseh eseményeket tekintve -, e sorban az utolsó az 1980-81-es lengyel Szolidaritás színre lépése volt. 1980-ban, annak idején augusztusban keveset lehetett mindarról hallani Magyarországon, ami történt, hírek csak kismértékben jöttek, és igazából azzal szembesülhetett a magyar közvélemény, hogy egyszer csak kiderült, hogy sztrájkok vannak Lengyelországban. Sokakat, több tízezer, majd később több százezer embert megmozgató mozgalom, független szakszervezeti mozgalom alakult, a munkások felléptek a munkásállammal szemben.
Az akkori rendszer számára ez szinte kezelhetetlen probléma volt, és mindannyian emlékezhetünk rá, hogy a Kádár-rendszer milyen erővel próbálta azt a propagandát elhinteni az emberek között - megjegyzem, sikerrel -, hogy a lengyelek nem dolgoznak, és nekünk, magyaroknak és másoknak kell eltartani őket, mert csak lóbálják a lábukat és sztrájkolnak, ezért egyre veszélyesebb helyzet alakul ki Lengyelországban.
A helyzet valóban veszélyes volt, mert az egypártrendszer, amely egy szakszervezetben, egy pártban, egy ifjúsági szervezetben gondolkodott, nem tudta elviselni azt a versenyhelyzetet, ami létrejött a független szakszervezettel. A független szakszervezet pedig sikeres volt a maga törekvéseiben, leginkább azért, mert határozottan és céltudatosan léptek fel a lengyel munkások, a hajógyári munkások, másfelől azért, mert a lengyel értelmiség jelentős része odaállt melléjük, és ott volt segítőként az első pillanatban.
A mozgalom ezért sikeres volt. 1981-ben ugyan Jaruzelski tábornok katonai puccsal rendkívüli állapotot vezetett be, és ez szörnyű következményekkel járt Lengyelország számára, amelyről máig is történészi vita folyik, de azt gondolom, hogy az egész történet rendkívüli tanulságokkal járt már akkor is.
A magyar ellenzék, amely 1980-81-ben lépett igazából határozottan színre, a demokratikus ellenzék szintén a lengyel eseményekből eredeztette a származását, a színre lépését. Az ellenzék egy része azt gondolta, hogy a Jaruzelski-féle puccs azt jelenti, hogy vége, és reménytelen a történet, nem lehet fellépni a kommunista rendszerrel szemben. Egy másik része azt gondolta, hogy a történet pontosan arról szól, hogy fel kell lépni, mert ez a puccs azt mutatja, hogy nincsenek már tartalékai a kommunista rendszernek. Azok, akik így gondolták, akik az utóbbi teória mellett voltak, alapították meg a Beszélőt, Kis János, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia, Haraszti Miklós, Iványi Gábor, Petri György és sokan mások, mások pedig passzívan szemlélték az eseményeket. Ők vállalták nevükkel is azt, hogy a lengyel Szolidaritás szellemében szamizdatokat készítve, nyíltan lépnek fel a Kádár-rendszerrel szemben, és egy másfajta politikai alternatívát mutatnak. Követőik is támadtak, hiszen más szamizdatok születtek: a Hírmondó Demszky Gábor vezetésével, vagy a Nagy Jenő köré csoportosuló kör a Demokratával, Molnár Tamásék az Inconnu csoporttal, a Krassó György-féle politikai performanszok már akkor is megjelentek. Tehát elindult Magyarországon is egy komoly ellenzéki szerveződés ennek hatására. A lengyel Szolidaritás példája beindította a magyar ellenzéki mozgalmak szerveződését is.
Aztán 1989-ben, amikor az akkor már megerősödő és sokszínű ellenzéki mozgalmak a magyar kommunista párttal is leültek egy asztalhoz tárgyalni, amit később Nemzeti Kerekasztalnak neveztünk, és ebből megállapodás született a békés átmenetre, bizony a példa akkor is a lengyel példa volt, a Szolidaritás mozgalom következő fázisa, hiszen Lengyelországban alkalmazták először ezt a kerekasztal-tárgyalásos modellt. Mi onnan vettük át, és a magyar átmenet is ezért lehetett többek között sikeres, mert volt előttünk egy példa: a lengyel példa.
Sokan azt mondják, hogy a Szolidaritás megnyerte a háborút, de elvesztette a békét. Sokan vitatkoznak ezzel a nézettel, az előbb már általam említett Kis János nemrég egy cikkben más álláspontra helyezkedett. Azt gondolom, igaz az, hogy ma a lengyel társadalom többsége is kiábrándult a változásokat tekintve, mint ahogy Magyarországon is sokan, de a példa azt kell hogy megmutassa nekünk, hogy ha a szabadságért és a szolidaritásért akarunk fellépni, az ellenséggel szemben ugyan - ha úgy tetszik - vagy az ellenféllel szemben könnyebb a fellépés (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), a célok érdekében viszont már sok köztünk a vita, csak akkor lehetünk sikeresek, ha elszántak vagyunk mind a szabadság, mind a szolidaritás megvédésében, és erre a lengyel példa nagyszerű történelmi példával szolgál nekünk.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
