DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Horváth János képviselő úr iránti minden tiszteletem ellenére én némileg másként látom ezt a javaslatot, mint képviselő úr. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Tudjuk. - Nem csodáljuk.) Abból kiindulva természetesen, hogy a javaslat elfogadása egy kicsit nyeglén fogalmazva: nem árt és nem használ, a támogatásról könnyű lenne nyilatkozni, és ezzel abszolválhatnánk az ügyet. Komolyan véve azonban a parlamentet, én is komolyan szeretnék beszélni a javaslatról.
Az ilyen javaslatok elvben azt célozzák, hogy egy önmagát közösségnek tételező csoport, jelen esetben a respublika, a köztársasági eszme hívei, optimistább változatban a nemzet összetartozása erősítésével történelmi szimbólumot, ezen keresztül kultuszt teremtsünk. A probléma e pillanatban azonban az, hogy sem a nemzeti ünnepek, sem a most tervezetthez hasonló emléknapok nem működnek igazán, mert a feltételezett közösség, a nemzet nagyobb része nem vevő, vagy nagyon eltérő felfogásban vevő az ilyen szimbólumokra. Így talán egyelőre nem kellene a jeles napok számát szaporítani, most nem sorolom föl, hogy milyen hasonló emléknapok léteznek, és helyes, hogy a többségük létezik.
Ha ettől eltekintünk is, két kérdést érdemes vizsgálni. Mit jelenítene meg a tervezett köztársaság napja? Ez az egyik. A másik: alkalmas-e ez a tárgyalási technika a feltételezett cél megvalósítására? Az utóbbival kezdve: politikai szimbólumot teremteni nem könnyű; ha a nemzetet megjelenítő parlament és nem pusztán a többség támogatására számít az előterjesztő, véleményünk szerint nem lehet nyilvános előkészület nélkül, négypárti, ezt megelőzően koalíciós egyeztetés nélkül ilyen típusú javaslattal előállni. Ma a nyilvánosság nem tudja, hogy mivel foglalkozik itt ebben az órában a magyar parlament. Én semmilyen sajtóhíradást nem olvastam például, amely felvezetné ezt az ügyet. Nyilván azért, mert senki nem érezte fontosnak, hogy az emléknapalkotás szándékára felhívja a nyilvánosság figyelmét. Az sem egészen az ügy céljait szolgálja, hogy viszonylag késői órában tárgyalja a parlament ezt az ügyet, de ez csak mellékes.
Most a tartalomról: mit jelenítene meg a tervezett köztársasági nap? Először nézzük az ürügyet, február 1-jét, mert az nem kérdés, hogy az ilyen jeles napoknál a történelem megalapozottan vagy kevésbé, de csak ürügy a politikai szimbólumok teremtése számára, és ezzel önmagában nincs is baj, ez így természetes, hiszen mindenkor értelmezi és átértelmezi a történelmet és a meglévő történelmi évfordulókat is.
Csak röviden a tényekről, amit én némileg másként látok, mint ahogy Horváth képviselő úr egykori megélőként. (Közbekiáltás a Fidesz soraiból: Halljuk!) Köszönöm szépen. A köztársaság ügye 1946 elején mai kifejezéssel élve a politikai elit ügye maradt, szinte a semmiből került elő ’45-46 fordulóján. 1945 novemberében, az azt megelőző választási kampányban a tematikában fel sem merült, s magát a politikai osztályt, különösen pedig a magyar társadalom egészét, hogy úgy mondjam, nem hozta izgalomba. Mint egy politikai realitást tükröző közjogi aktust vették tudomásul magát a ’46-os I. törvényt s a köztársaság február 1-jei kikiáltását is. Nem mellékesen akkor még nem tudták, hogy hogyan alakul az ország további sorsa, de ma már tudjuk, hogy a tény, miszerint a köztársaság kikiáltásának pillanatában Magyarország korlátozott szuverenitású ország volt, a későbbiekben, hogy úgy mondjam, elég fontos körülménynek mutatkozott.
Valljuk meg, a ’46-os I. törvénynek nagyobb a jelentősége, mint a köztársaság akkori intézményének, mert az utóbbi semmiféle szerepet nem tudott sajnos játszani a hatalom már ekkor megkezdődött kisajátításával szemben, sőt a nem sokkal később a köztársaság és a demokratikus rend védelméről elfogadott törvény kimondottan a politikai szabadságjogok brutális korlátozásának, a diktatórikus berendezkedés megteremtésének eszközévé vált, ennek a törvénynek jegyében folytak azok az ügyek, amelyekről Horváth képviselő úr beszélt. Az 1946-os I. törvény viszont egyrészt a mai államjogi berendezkedés közvetlen előzményeként vált fontossá, másrészt egyebek közt azzal, hogy beemelte a magyar jogba az ENSZ által meghirdetett alapvető emberi jogokat.
Ha az eddig elmondottak alapján az derülne ki, hogy február 1-je nem nevezhető jelentős napnak, az nem azt jelenti, hogy egyébként ne lehetne belőle politikai szimbólumot konstruálni, hiszen ahogy említettem, politikai jelképeket csak konstruálni lehet természetesen. Arról sincs szó, hogy a respublika, a köztársasági eszmény ne érdemelne a jelenleginél nagyobb figyelmet, csak félő, nem olyan evidens, mint amilyen kívánatos lenne, hogy ki mit ért köztársasági eszményen, s így, amennyiben elfogadásra kerülne a tárgyalt javaslat, az sem egyértelmű, miről is szól a köztársaság napja, márpedig ez már lényeges nehézség az ügy szempontjából.
Kérdés egyáltalán, hogy a republikánus öntudat jegyében hozott köztársasági emléknapról szóló törvény erősítené vagy éppen ellenkezőleg, újabb vagy az eddigi vonalak mentén megosztaná-e a magyar társadalmat. Most csak emlékeztetni szeretnék a címerről folyó 15 évvel ezelőtti vitára, amikor a Harmadik Magyar Köztársaság első demokratikus parlamentjének többsége könnyedén utasította el a köztársasági eszme szimbólumát, a Kossuth-címert, s választotta a koronást. Ma a köztársasági eszme esetleg egyet jelentene a Szent Korona-tan érvényességének elvetésével, márpedig mint az előző kormány alatt elfogadott koronatörvény vitája mutatta, ebben a kérdésben nem lehetne ma a parlamenti pártok között egyetértésre jutni, mint ahogy a politikai és kulturális nemzetfelfogás republikánus elképzelés alapján evidens kettőssége ügyében sem, nem is beszélve arról, hogy kiket tekintünk a köztársaság lehetséges polgárainak.
E politikai megosztottságot csak erősítő ügyek mellett azon is érdemes merengeni a törvényjavaslat kapcsán: lehet-e ma a köztársasági eszmét valami kézzelfogható és pozitív tartalommal összekötni, kitölteni?
(19.50)
Nem hinném, hogy egyedül én látom úgy, a magyar társadalom politikai kohéziója szerény e pillanatban, sem a demokráciába, sem a pluralizmusba vetett hit nem nevezhető igazán erőteljesnek.
A köztársaság napjának kijelölése a köztársasági eszme politikai elfogadottsága nélkül, felteszem, inkább rontaná, mint javítaná az esélyt, hogy a magyar társadalom valóban politikai közösséggé is váljon a szónak abban az értelmében, hogy a Magyar Köztársaság ne csupán az országot megjelenítő tulajdonnév legyen.
Köszönöm szépen. (Taps.)
