MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tulajdonképpen egy kicsit szomorúan kezdem mondandómat, hiszen Bibó Istvánra gondolok, erre a tiszta lelkű és római jellemű emberre, aki azt mondta, hogy ha meghal, akkor a fejfájára azt írják, hogy élt 1945 és '47 között.
(20.00)
Ez a mondása visszaadta azt a reménykedést, ami nagyon sok emberben élt ’45 után. Itt maradtunk letiportan, közel egymillió emberünk elveszett; tönkrement, szétbombázták, szétverték a fővárosunkat, az országunkat, egy idegen és barbár nagyhatalom uralma alá kerültünk - és mégis reménykedtek az emberek. Én már tizenhárom éves voltam akkor, és emlékszem, hogy milyen hihetetlen lendülettel, milyen hihetetlen élni akarással kezdődött az újjáépítés: hogyan hordtuk a sittet, épültek a hidak, és hihetetlen erő volt az emberekben, Bibó István tulajdonképpen ezt jelenítette meg - de a felhők már ott voltak fölöttünk. Azért ne felejtsük el, hogy Budán még folytak a harcok, amikor Pesten már megalakult a PRO, az Államvédelmi Hatóság elődje, a Politikai Rendészeti Osztály, már letartóztattak embereket, érdekes módon első körben, az elsők között Demény társunkat, aki aztán országgyűlési képviselő is lett, és később itt halt meg valahol, valamelyik padon.
Miért mondom ezt? A bujdosó költő is azt írta, ami csak szamizdatban maradt meg, hogy “Leverték a germánt, én is így gondoltam, mégsem úgy gondoltam, hogy itt maradt hazám így, letiportan”, és utána tizenkét strófán keresztül ez volt a refrén: “Én is így gondoltam, mégsem úgy gondoltam.” A kezdetektől fogva egy előre kiszámított, gonosz taktika szerint kezelték a magyar társadalmat. Azt a magyar társadalmat, amelynek valóban nagyon nagy szüksége volt arra, hogy feldolgozza a szörnyű múltját, a saját múltját, feldolgozza azt, hogy hogyan került ebbe az iszonyatos szakadékba, amibe a húszas évektől kezdve ’45-ig ment, és ezt - ahogy megtették a németek, megtették a franciák, megtették a hollandok, megtették a norvégok és mások -, mi nem tehettük meg. Bibó István azt fejezte ki, hogy ezt kellene tenni, hiszen ő lelkesen hitt abban, hogy lehet itt igazi, jó demokráciát csinálni; de nem volt meg az alapja.
Tudjuk jól, hogy milyen taktikával, szalámitaktikával, egyébbel, hihetetlen gyorsan, gyakorlatilag már ’47-ben az idegen hatalom ügynökei, a moszkoviták átvették a hatalmat. Az egész egy kicsit színjáték is volt: színjáték volt a köztársasági törvény is, a köztársasági elnök megválasztása. Azért gondoljuk meg, micsoda tragikus dolog, hogy az első köztársasági elnök alig egy évig volt szolgálatban, és a veje kivégzésével zsarolták meg; az utána következő szociáldemokrata köztársasági elnök is - most nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig tölthette be a hivatalát - utána börtönbe került, szóval ez valami iszonyatos, infernális emlék. Én nem tudok február 1-jére és ’46-ra úgy emlékezni, hogy ez ünnep lenne, hogy ezt ünnepelni lehetne. Az igazi felszabadulás ’56. október 23-án kezdődött, amikor magunkat szabadítottuk fel, nem mások szabadítottak fel. Mi magunk szabadítottuk fel magunkat, méghozzá egy olyan tizenegy év után, amelyben megjárta az egész magyar társadalom a poklokat, és egy eléggé egalizált, eléggé magába szállt társadalom szabadult föl ’56 októberének napjaiban. Nem véletlen, hogy ’56-ban az első példánk, a fő példánk ’48 volt; nem véletlen, hogy a szegedi egyetemisták tizenkét pontot szerkesztettek, amit mi tizenhatra bővítettünk itt, Pesten; nem mindegy, hogy a Kossuth-címer lett a címerünk, azt rajzoltuk krétával a szovjet tankok falára is - nem véletlen mindez. A köztársasági eszme itt született meg, a Kossuth téren, október 23-án késő délután és este. Itt szabadultunk fel. Itt éreztük, hogy erőnk van, és itt éreztük, hogy egy igazi, új, jó társadalmat tudunk létrehozni, ami szembenéz a múlt hibáival, azért, hogy tanuljon belőle, de előremegy, mert céljai vannak. Ez volt akkor. Letiportak minket, de ’89-ben eljött az ideje annak, hogy kiássuk eltemetett igazságainkat.
Emlékszem jól, a kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt pökhendien bánt velünk a hatalom, nem akart velünk igazán tárgyalni, játszani akart, hogy a Magyar Nők Szövetsége és mi, és így tovább. Emlékszünk erre. Amikor július 16-án a nagy temetés végbement, és ott több százezer ember hihetetlen méltósággal hitet tett a szabadság mellett, a függetlenség mellett, és nevezzük ezt tudományosan így: a köztársasági eszme mellett, akkor született meg annak a lehetősége, hogy itt valóban köztársaság lehet. Amikor megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások, már nem mondták nekünk azt - nem akarok neveket mondani, hogy kik -, hogy nektek nincs legitimációtok, ki választott titeket. Ott az a több százezer ember és a halottak adták meg a mi legitimációnkat, és annak a köztársaságnak a legitimációját, amit a hatalom birtokosaival közösen október 23-án kiáltottunk ki.
A köztársaságnak tehát van napja: a mi szent forradalmunk kezdőnapja, október 23-a, és ezt a napot kell megerősítenünk, ennek az élő emlékét kell belevinni az emberek lelkébe. Úgy gondolom, hogy ez a legfontosabb; nem aprózhatjuk szét a dolgokat. Igaza van Pető Ivánnak, hogy túl sok ünnepünk van már, és az emberek nem tudják, mikor kellene igazán jót ünnepelni. Legyen néhány karakterisztikus, nagy ünnepünk! Ilyen nagy ünnepünk október 23-a, a köztársaság napja, és éppen ezért én a magam részéről nem tudom támogatni ezt a törvényjavaslatot. Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz padsoraiban.)
