GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Ez egy jó vita. Ez az a fajta diskurzus, azt gondolom, amely előrevisz minket. Egyetértek Fodor Gáborral, amikor azt mondja, hogy a demokratikus politikust a sok más mellett éppen az különbözteti meg, mondjuk, a populistáktól, hogy van egy világos, olyan programja, amely megmondja, hogy mi az a nagyon sokfajta, helyenként egymást keresztező igények, szándékok, célok, tervek közül, amelyet tud támogatni, mi az, amit nem; mi az, ami belefér egy közös programba, ahol a program egyes elemei összhangban vannak egymással, nem egymásra vannak csak lapátolva, és mi az, ami nem fér bele ebbe a programba.
2002 óta ezt a kormányt - beleértve Medgyessy Péter úr kormányát is - ugyanaz a törekvés hatja át. Rendkívül ambiciózus program volt ez, látom, hogy hol vannak ennek a programnak a korlátai. Azt mondta egyik oldalról 2002-ben az akkor hivatalba lépett koalíció, hogy a gazdasági modernizációt nagyon jelentős, államilag is finanszírozott infrastrukturális beruházásokkal próbáljuk meg meglendíteni - az autópálya-építés átfogó és nagyszabású programja mutatja ezt, mutatják mindazok a fejlesztések, amelyek százaival valósulnak meg az országban -, másik oldalról szolgáljuk a szociális igazságteremtés, a szociális igazságosztás szempontjait. Nem kétséges, ez a két szempont együttesen az államháztartásra rendkívül jelentős terheket ró.
Az elmúlt pár év éppen azt mutatja meg, hogy az állam, az államháztartás, miközben tisztességes és jó célokat szolgál, autópályát épít és nyugdíjat emel, vagy családtámogatási rendszert alakít át, közben elérkezik a maga lehetőségei korlátjaihoz, és csak akkor tud továbbmenni, ha a közösségi erőfeszítések, önkormányzati, kormányzati erőfeszítések és a magán-erőfeszítések a mainál hatékonyabban kapcsolódnak össze. Amikor én sokat vitatkozom éppen az ellenzékkel, mondjuk, privatizáció dolgában, amely a magyar politikában úgy tűnik, hogy bűnbak lett, akkor éppen azért vitatkozunk, mert azt látom, hogy ha egy fejlett, modern országot akarunk, akkor van egy sor olyan dolog, amelyet csak állami forrásból nem tudunk megcsinálni. A kérdés úgy vetődik fel, hogy teljesen lemondunk róla, nem fejlesztjük ezeket a dolgokat, nem fejlesztünk iskolát, egyetemet, kórházat, repülőteret, hiszen ott van az állam a teherviselő képességei határánál - önök legalább olyan jól ismerik a számokat, mint én -, vagy együttműködünk, szabályozottan természetesen, ellenőrzött módon a magánkezdeményezésekkel. Én egy ilyen országban hiszek, sőt azt gondolom, hogy a rendszerváltás alapüzenete is ez volt, hogy magán- és közösségi kezdeményezés egymást támogatva lépjen fel.
Ha meg vitát folytatunk erről a dologról, akkor nem kell elvi vitát folytatnunk, mert elvileg, állítólag, olvasva valamennyi parlamenti párt programját, egyetértünk. Szüksége van Magyarországnak a cselekvő polgárokra, a kezdeményező magántársaságokra és magánemberekre. Az egy értelmes vita egyébként, hogy az egyes gazdasági társaságoknál, az egyes tevékenységeknél hol a határ magán- és közösségi erőfeszítés között, de akkor konkrétan kell beszélni, akkor nem elvont politikai vitát kell egymással folytatnunk, mert normális esetben nem lehetne közöttünk elvont vita arról, hogy helye van Magyarországon a magánkezdeményezésnek, a magánkezdeményezésen alapuló fejlesztéseknek.
Ami a konkrét felvetéseket illeti a vitában, hogy ezekre reagáljak: Dávid Ibolya elnök asszonynak mondom, hogy Európában nincsen egyetlenegy olyan ország sem - éppen a múlt héten bocsátott ki, úgy emlékszem, hogy az OECD egy minimálbérekkel kapcsolatos elemzést -, ahol a minimálbér az ország átlagbérének elérné a 60 százalékát, a legmagasabb ilyen érték a luxemburgi érték. Luxemburg és Málta a két, e tekintetben leginkább elöl járó ország, mind a kettőnél 55 százalék esetében van. Magyarország azzal, ha megteszi azt, amit mi most itt javasolunk - valahol kiszámoltam ezt, ebbe a papírrengetegbe nem kutatok bele, de tudok mondani többé-kevésbé pontosan két számot -, egy differenciált minimálbér-rendszerünk lesz, 63, 70, 77 ezer forint körül. A közepe ennek olyan 70 ezer forint lesz átlagosan.
(13.50)
Ez bruttóban már meghaladja a 40 százalékot, nettóban pedig - merthogy a minimálbér adóterhelése sokkal kisebb - meghaladja az 50-et. Tehát Magyarországnak e tekintetben nincsen mitől félnie, itt a nettóban a minimálbérek lényegesen jobban megközelítik az átlagbéreket, mint a bruttó értékben, éppen annak köszönhetően, hogy a minimálbérek adómentességét megteremtettük. Még valamit hozzáteszek: 1989 óta a mindenkori átlagbérek és a mindenkori minimálbér között így lesz most a legkisebb különbség.
Azzal egyébként egyetértek, és ezt Áder frakcióvezető úrnak nagyon szívesen és készséggel elismerem, hogy minimálbér dolgában az egymást követő kormányok tisztességes és jó munkát végeztek. Azt gondolom, nem kell azt elvitatni, amit megtett az előttünk lévő kormány, de érdemes akkor pontos számot mondani. Nem hiszem, hogy elkerülte a frakcióvezető úr figyelmét, de szakképzettségtől függő, differenciált minimálbérről beszélünk. Ez azt jelenti, hogy amikor ön különbséget mond, akkor legalább három számot kell mondani.
Mondok önnek három számot, ön nyilván csak véletlenül használta a legkisebb számot, semmilyen célzatosságot nem látok ebben, de hogy a nézők tudják, hogyan állnak ezek a számok, elmondanám akkor önnek. Igaz, hogy a 2006-os legalacsonyabb minimálbér és a 2002-es minimálbér között 17 ezer forint különbség lesz - ez alacsonyabb, mint az ön által hivatkozott, az Orbán-kormány alatti 20 ezer forintos emelkedés -, az átlag körüli 70 ezer forintos minimálbér esetén már ennél nagyobb, 21 500 forint lesz, a felsőfokú szakképesítést igénylő munkakörök betöltői esetében pedig ez még további 5 ezer forinttal több, 26-27 ezer forint lesz. (Dr. Áder János: És a gyerekek után járó adókedvezmény?) Azt hiszem, hogy tisztességesen járunk el ebben a kérdésben, Magyarországon korrekt és - még egyszer mondom, mert ez egy fontos elvi szempont - a megélhetési költségekhez végre igazodó, a létminimumhoz igazodó minimálbérrendszer lesz.
Újra és újra visszatérünk a családtámogatás rendszeréhez, újra és újra visszatérünk ahhoz a rendszerhez, amelynek ez a kormány az érdemi átalakítását javasolta, és amelynek a vitája ma elkezdődik. Két, egymástól eltérő világfelfogás van itt. Mind a kettőt legitimnek tartom, az egyikkel nem értek egyet, ezért megváltoztatjuk az abból fakadó jogi szabályozást, azzal tudniillik, hogy Magyarországon az önöktől, a mai ellenzéktől megörökölt családtámogatási rendszerben azok kaptak többet, akiknek magasabb volt a jövedelme. Van olyan család, ahol háromszor annyi családtámogatás jutott egy gyermekre - és ezek a magasabb jövedelmű családok voltak -, mint máshol, tizenhétezer-egynéhányszáz forint és 5-6 ezer forint közti különbségek voltak ebben a történetben. Mi azt gondoljuk, hogy ezt meg kell változtatni.
Egyébként, hogy sok millió gyermek között az átalakulásban, amelyhez hozzá kell tenni egyébként a jövő évben bevezetendő családi segélyezés intézményét is, nem fog mindenki jól járni, ezt én szívesen elismerem. De éppen ez a prioritásválasztás, amiről Fodor Gábor beszélt, hogy el kell dönteni, mi az, amit támogat egy kormány. Én azt a rendszert, amit az önmagát polgárinak nevező kormány hagyott örökül, nem tartom igazságosnak, mert azt mondom, hogy a rendszernek támogatnia kell a munkavégzést, kettő: a kisebb és magasabb jövedelmű családok közül semmiképpen nem lehet annak többet adni, ahol több a jövedelem, legalább tegyük azt meg, hogy ezek egyenlők lesznek - minden gyermek egyenlő. Én nem állítom, hogy ezzel az elvvel egyet kell érteni, nem állítom azt, hogy egyébként ez az elv azonos azzal, amit önök követnek, azt állítom, hogy úgy is lehet gondolkodni az országról meg így is. Mi ezt tartjuk igazságosnak, és miután erre kaptunk meghatalmazást a választóktól, természetesen ezt a programot hajtjuk végre.
Elmondtam két héttel ezelőtt is, hogy két olyan kihívást látok az ország előtt, amelyre oda kell figyelni. Az egyik az, amit itt Áder frakcióvezető úr is megemlít, hogy tudniillik hogy állunk a foglalkoztatási kérdésekkel. Magyarországon az elmúlt három évben több mint 300 ezer új munkahely keletkezett, de több mint 200 ezer megszűnt. Amit egészen biztosan állíthatunk, hogy ma többen dolgoznak Magyarországon, mint 2002-ben, a foglalkoztatottak száma növekedett. (Dr. Áder János: Ez se igaz!)
Amit továbbá állíthatunk még, hogy ma többen keresnek munkát, bejelentkeznek a munkaügyi ellátórendszerbe, és igazuk van, emiatt a munkanélküliség rátája növekszik. Ez egy elképesztően nagy kihívás. Azt kértem a munkaügyi miniszter úrtól, hogy e hónap végéig nyújtson be jelentést az Országgyűlésnek, közösen beszéljük végig, ebben a nyugodt hangnemben, mit tettünk eddig annak érdekében sokfajta és változatos eszközzel, amelyben nem csak munkapiaci ösztönzők, hanem fejlesztéspolitika, adópolitika, társadalombiztosítás átalakítása van, hogy egyébként támogassuk a munkahelyteremtést, és nézzük meg, hogy mit tudunk még tenni, minek mi volt a hatása.
Hozzáteszem, volt egy ilyen hasonló vita nem is olyan messze tőlünk, Németországban egy évvel ezelőtt. Ott is szociáldemokraták kormányoztak - kormányoznak ma is -, közösen a konzervatív ellenzékkel együtt a parlamentben végignézték, nem bekiabálva, nem egymást lehazugozva, hanem okosan végignézték, hogyan lehet javítani azon a helyzeten, ami a miénknél két nagyságrenddel rosszabb volt, de nekik ez az igazi problémájuk, hogy csináljunk egy olyan gazdaságot, amelyben több munkahely teremtődik. Szerintem ez egy korrekt és tisztességes törekvés.
A munkaügyi miniszter úr benyújtja ezt a jelentést, érdemi elemzését adja annak, hogy mi az, amit az elmúlt években jól csináltunk, mi az, amit rosszul, a kormánynak lesznek javaslatai, hogyan lehet még továbbmenni ezen a területen, és nyilvánvalóan meg fogunk hallgatni minden elképzelést. E tekintetben azonos az érdekünk: önök is több munkahelyet akarnak meg mi is. Szerintem önöknek is lesz javaslata, nekünk is van. Közben ráadásul már látni fogjuk a költségvetést. Ugye, tudatosan azt szerettük volna, hogy a költségvetés vitája és ez a jelentés közösen fusson, mert úgy általában persze lehet mit mondani, de itt a költségvetés keretei között kell maradni, mert a következő hetek épp arról szólnak, hogy hol tartunk az államháztartás dolgaiban: több munkahelyet, egy virágzó gazdaságot, törekedve a teljes foglalkoztatásra, hogy aki akar, az tudjon dolgozni Magyarországon, nem megnyugodni abban, hogy bár növekedett a munkahelyek száma, de nem elegendő mértékben, és ebben az ügyben közös felelősséget is vállalni természetesen, annyit, amennyi egy ellenzéktől közös felelősségvállalásban elvárható és igényelhető.
A panelprogram megy, hála istennek, nagyon sok elemében. Az idei évben több panellakást újítunk fel, mint az azt megelőző négy évben együtt, 50 ezret. Ez nagyon fontos dolog. Ennek a programnak van egyetlenegy eleme, hogy mit teszünk a távfűtéssel, de mi a távfűtést önmagában igazságtalannak tartjuk.
Elnök asszony, ön négy évig volt egy kormányban, az előző kormányban 2002 előtt, természetesen mindig tudok mondani öt-hat olyan dolgot, amit még meg lehetne csinálni, mindig tudok mondani olyan javaslatot, amire én magam azt mondom, hogy persze lehetne ennél még többet. Van egy fontos feladatunk: elindulni az igazságteremtés irányába, és akkorákat lépni, amekkora lépésekbe mi magunk nem fogunk belebotlani. Én azt látom, hogy van ma egy alapvető igazságtalanság: a távfűtéses lakások fűtési díja - beleértve a 60 százalékot kitevő alapdíjat, amit nyáron is fizetni kell - átlagban 20-50 százalékkal magasabb, mint az egyedi fűtésű lakások díja. Ráadásul a távfűtéses lakásokban lakók nem tudják szabályozni a hőmennyiséget az esetek többségében. Itt ezt az igazságtalanságot akarjuk csökkenteni. (Mádi László: Három év kellett hozzá! Mit tettetek?)
Persze, tovább kell majd menni, meg kell nézni az árképzés egész rendszerét. A kormány jogszabály-módosítással példának okáért szeretné azt, ha ebben az ármegállapításban több ellenőrzési jogunk lenne. A jogszabály előkészítésén most dolgozunk.
És nézni kell azt is, hogy hol vannak még olyan társadalmi csoportok, amelyek ilyen segítségre szorulnak. De nekem ezt a javaslatot, amit most teszek, a hét végén benyújtandó költségvetésben már szerepeltetnem kell, és a végére majd írnom kell egy számot, és élnem kell azzal a felelősséggel, amire Fodor Gábor figyelmeztet: olyat tessék elvállalni, amit lehet majd teljesíteni. Olyat tudok mondani, amely után Magyarországon százezrek és milliók fogják majd imába foglalni a nevünket, csak olyat kell mondani, hogy mindezt közösen meg is tudjuk csinálni. A lehetőségek és felelősségek okos és igazságos egyensúlyát megteremteni - ez a legnagyobb kihívás.
Egyébként azt tudom mondani a velem szemben ülő ellenzéki képviselőknek: voltak önök kormányon, adtak ingyenes étkeztetést egyetlenegy gyereknek is? Nem adtak! Ha nem adtak, akkor, azt gondolom, meg kell emelni a kalapjukat, hogy mi legalább a rászorultaknak most már az első négy évfolyamban és óvodában és bölcsődében adunk. Megyünk majd tovább!
Adtak egyébként tankönyvet ingyen az arra rászorultaknak? (Dr. Áder János: Bizony, bizony! - Közbeszólások a Fidesz soraiból: Igen!) Nem adtak. Tessék továbbmenni ezen az úton, és azt gondolom, hogy bővíteni azt a szerepvállalást, ami az arra rászorultak számára könnyebb életet tesz lehetővé.
(14.00)
Pontosan tudom, hogy merre kell majd még tovább menni, és tovább is fogunk menni ezen az úton, mert úgy látom, hogy értik az emberek, hogy ez egy olyan kormány, amely kellő bátorsággal tesz azért, hogy ez egy igazságosabb ország legyen, és minden évben megy előre, éppen annyit, amennyinek a számláját aztán képes kifizetni, mert ugyanúgy viselkedik, ugyanazzal a felelősséggel, mint ahogyan otthon is tesszük.
De hadd fejezzem be azzal, amivel elkezdtem: ez egy jó, okos és kulturált vita, arról szól, hogy hogyan lehet Magyarországon több biztonságot, több nyugalmat teremteni, hogy melyek azok az eszközök, amelyeket inkább az ellenzék javasol, melyek azok az eszközök, amelyeket a kormány javasol. Ez a helyes, okos és jó parlamenti munkamegosztás, mert abban nincsen kétségem, bármelyik oldalán ülünk a parlamenti patkónak, mindegyikünk az ország fölemelkedését szolgálja. Azt hiszem, hogy az a mód, ahogy ezt a kormánykoalíció teszi, messzebb és előrébb mutat, ráadásul egy igazságos és biztonságos országhoz vezet.
Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)
