MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Május 8-án vasárnap fényes nappal - mint ahogy azt már sokszor elmondták - egy 15 éves kisfiút karddal átszúrtak egy autóbusz-végállomáson. Tele volt a busz emberekkel, benne ült a buszvezető is. Néhány erőszakmaskarákba bújt fiatal kardokkal felfegyverezve nyugodtan és szabadon grasszálhatott, és egy kisfiút egyszerűen hasba szúrt az egyikük; mert nézett a barna szemével, a barna arcával. A tágra nyitott szemével nézte, hogy mi történik. Ez a kisfiú elsősorban a szüleié, a rokonaié, de ugyanúgy a mi kisfiunk is, a mi gyermekünk, az én gyermekem is, akit ott megszúrtak, aki majdnem meghalt. Csak a kitűnő orvosi segítségnek köszönhető az, hogy életben maradt.
Ez már a vég kezdete. Nem tűrhető meg, hogy Buda központjában fényes nappal, délben szabadon grasszálhassanak és azt tegyenek erőszakos, megbolondult emberek, amit akarnak. Ez nem tűrhető!
Engem nagyon megdöbbentett az, hogy a busz utasai között nem volt senki, aki segítségére sietett volna ennek a kisfiúnak, akinek folyt a vére. A kispajtása dugta be az ujját, hogy ne folyjon ki minden vére. Átlépett rajta az egyik ember; elmentek. Egy házaspár távolabbról remegve hívta fel a rendőrséget, és tanúnak is jelentkezett. Bennük azért volt bátorság. De ott senki nem mozdult. Legyűrhették volna ezeket az embereket, kiszoríthatták volna, a menekülésüket megakadályozhatták volna. Pünkösdvasárnap a megemlékezésen a szegény édesanya visszafogottan és nemes méltósággal sorolta fel, hogy ki mindenki nem tette meg azt, amit kellett volna. Ott volt a hivatásos gépkocsivezető, akinek elsősegély-nyújtási vizsgát kellett tennie. Ott volt a közelben a végállomás személyzete. Nem segítettek.
A közönyösség és a félelem együtt iszonytató! Én is elengedtem a gyerekeimet bármikor a Moszkva térre. Ilyen esetek egymás után fordulnak elő. Itt betelt a pohár, és a társadalom fölhördült. És éppen pünkösd napján, amikor leszállt a Szentlélek, és az idegen ajkúak megértették egymást anélkül, hogy ismerték volna egymás nyelvét. Úgy gondolom, most is itt van az idő arra, hogy megértsük egymást, és ne engedjük az erőszakot. Sokan idézik József Attila verssorait: “Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet”. Valóban, a liberális jogállamnak meg kell szülnie a rendjét, mert még nincs meg. A szabadságjogok nem korlátlanok, azokat a másik ember szabadságjoga, élethez való joga, egészséghez való joga korlátozza.
S kérdezhetnénk tovább, hogy hol voltak a keresztények, az én hittársaim, akik annyiszor hallottak az irgalmas szamaritánus példabeszédéről. Hol voltak az emberek? Nem segítettek! Félelem és közömbösség. Az egyik kiváló barátom felesége multiplex szklerózisban szenved, de mindennap hősiesen fölöltözik, a középkorú hölgy tisztán és rendesen elmegy a Fény utcai piacra, hogy bevásároljon. Az egyik alkalommal visszafelé jövet nem bírta tovább, elvágódott, ott feküdt a földön, és az emberek átléptek fölötte. A közömbösség nem csak színtől függ, ez általános. Ez iszonyatos! Nem lehet ezt hatósági intézkedéssel megoldani. Magunkba kell néznünk, és változtatnunk kell rajta.
Ami a hatóságokat illeti: kitűnő rendőri erőink vannak, kitűnő a rendőrségünk sok tekintetben, tapasztaltak, nagyon bonyolult ügyeket megoldottak. Innen kérem a rendőrségünk vezetőit, hogy oldják meg ezt a kérdést, találják meg ezeket az elvetemült embereket, mert nem tűrhetjük ezt tovább. Megálljt kell parancsolni, és nem szabad, hogy ez megismétlődjön.
Józsikának pedig javulást kívánok, hiszen ők, a Józsikák fogják majd képezni a jövő Magyarországát a mi gyerekeinkkel, unokáinkkal együtt, és nem mindegy, hogy milyen légkörben tehetik majd ezt. Ezért a légkörért mi vagyunk felelősek.
Köszönöm szépen. (Taps.)
(9.40)
