HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Biztos Urak! Előrebocsátom, hogy nagyon szeretném különválasztani a mondandómat, de nagyon nehéz ezt megtenni. Szeretnék beszélni a biztos úr munkájáról; az elkészült beszámolóról, amelyet tényleg csak dicséret illet; azután én is szeretnék néhány szót szólni a magyar valóságról, amit azért fontos különválasztani, mert semmiképpen nem szeretném a kettőt úgy összemosni, hogy a magyar valóságért bármiféle felelősség az ombudsman urat vagy a kisebbségi jogok országgyűlési biztosát terhelné. Ez a mi bűnünk. A magyar valóság a magyar politika tizenöt esztendős mulasztásainak a következménye.
A többféleképpen nevezett kisebbség, ha durván közelítek, tulajdonképpen két irányba csoportosítható. Az egyik: a származás, nemzetiség személyes okán; a másik: egyéb, szociális biztonsági, egészségügyi korlátozottsági és más okokból adódóan egyenlőtlen helyzetbe került, a társadalom többi tagjához képest alkotott csoportot nevezhetjük így.
(15.40)
A közös bennük az, hogy az előbbi adottságok miatt kerültek rendkívül hátrányos helyzetbe.
Ha elkezdünk foglalkozni a beszámolóval, akkor előtte tisztában kell lennünk azzal, hogy a kisebbségi jogok biztosának hatásköre nem teljeskörűen öleli fel az egyenlő bánásmód alapvető alkotmányos elvével kapcsolatos negatív jelenségeket, hanem csak a nevében jelzett etnikai és nemzeti jogokra terjed ki. A biztosi beszámoló, az anyag tömörítve és lényegre törve emeli ki az idetartozó problémák nagyobb csoportjait. A nemzetinek nevezett ügyek szinte kizárólag nyelvhasználatról szólnak, illetve annak az alapjognak a biztosítása körül forognak, hogy a hazánkban élő vagy itt tartózkodó más nemzet tagjai miként érik el, hogy az életben, a közigazgatási eljárásban vagy egyéb őket érintő hivatalos szektorban vagy akár az oktatásban az általuk beszélt nyelven juthassanak minden olyan információhoz, amely őket illeti és nyilvános. Egyszerűsítve a kérdés az, hogy mikor kell a magyar államnak a megfelelő eszközökkel, tolmáccsal, fordítóval helytállni, hogy a magyarul nem tudó ugyanazokról tudjon, mint a magyarul tudó.
A beszámoló érdekes módon tárgyalja a szociális biztonsághoz fűződő érdekek sérelmeit, holott az előbb elmondottak alapján ez talán nem is tartozik hatáskörébe. A szociális problémák elvileg nem etnikumhoz tartozó kérdések, a hátrányos helyzet nyilván itt anyagi okokra vezethető vissza. A beszámoló is érzi ezt az ellentmondásos helyzetet, mert a fejezet, illetve a pont címe, amely ezt a kérdést taglalja: “Szociális problémák, hátrányos helyzet etnikai köntösben.” A leírt anyagból egyértelműen kiderül, hogy itt a roma kérdés szemszögéből kell vizsgálni ezt az ügyet, hiszen ők a legérintettebbek. Társadalmi súlyánál fogva jóval túlterjeszkedik a biztos úr kompetenciáján ez a jelenség.
A jelentésben tárgyalt valamennyi kérdésben az önkormányzati rendszertől kezdve a szociális problémákon át az oktatásban, adatvédelemben, foglalkoztatási diszkriminációban markánsan jelenik meg az ügyek nagy többségét adó roma kisebbség. Kiemelten kell foglalkozni a kisebbség legitimációját megalapozó önkormányzati rendszerrel és az ezen testület megválasztásával. A beszámoló és az ombudsman úr udvariasan nem mondja ki, de tény az, hogy a jelenlegi kisebbségi önkormányzati rendszer szabályozása teljesen alkalmatlan arra, hogy abból az önkormányzatiság alapelvét levezessük. A kisebbségi önkormányzat hatalom, hatáskör nélküli szervezet, és meg nem fogalmazott működési elvei miatt a semmiben lebeg, a területi vagy az országos önkormányzati szervekkel szinte semmiféle hivatalos kapcsolódása nincs. Nem csoda, hogy választásuk maga a csőd. Az 1997. évi C. törvény kaotikus rendelkezései és a választás abszurd lebonyolítása magától értetődően termelte ki a visszaéléseket, az etnobizniszt, amit a beszámoló szintén leír. Amennyiben a jogalkotás, illetve mi, az Országgyűlés komolyan gondoljuk a kisebbségi önkormányzást, akkor ennek a kialakítását és a választási rendszerét szinte a nulláról kell kezdeni.
Az alapkérdéseket érintve az anyag beszámol az oktatásban a szociális téren jelentkező etnikai, foglalkoztatási, hatósági, illetve közigazgatásban megjelenő szegregációról, amely döntő részben a roma származású etnikumról szól, utalva annak a kérdésnek a megoldatlanságára. De természetes, hogy erről nem a hivatal és nem a kisebbségi jogok biztosa tehet.
A beszámoló rövid értékelésén túl, amelyet elismeréssel kell hogy illessünk, meg kell említenünk egy olyan kormányszervet, amelyet meglehetős nagy gyorsasággal és szerintünk előkészületlenül hoztak létre, tevékenységségéről talán csak most kezdünk valamit tudni, ez az eredetileg Esélyegyenlőségi Minisztérium nevet viselő intézmény. Első minisztere ma uniós képviselő, a jogi bizottság alelnöke, működéséről sajnos nem sokat tudunk; működése idején, minisztersége idején sem alkotott olyat, ami említésre méltó vagy érdemes lenne. Felvetődik a kérdés, hogy ez a hivatal mire költi az adófizetők pénzét, és felvetődik az a kérdés, hogy ezen minisztérium munkáját nem lenne-e érdemes az Országgyűlésnek egyszer megvizsgálni, hiszen úgy érezzük, hogy messze nem váltotta be azt a reményt, amelyet a megalakításakor vallottak, illetve gondoltak, hogy be fog következni.
Az, hogy romaügyben - hiszen alapvetően kitér erre az anyag, és én is említettem, kisebbségi ügyek alatt, nemzetiségi ügyek alatt zömében romaproblémákat értünk - milyen társadalmi tudati problémákkal kell szembenéznünk, ehhez elég, ha az elmúlt két-három hét eseményeire visszatekintünk, a Moszkva téri ügy társadalmi vetületére, megítélésére, a politikai viharra, amely körülötte kialakult. Elég csak erre utalnunk, elég belehallgatni betelefonálós rádiós műsorokba, és az embert kirázza a hideg, olyan gondolatokkal találja szembe magát. Óriási a zűrzavar ezen a téren, és azért lássuk be, hogy ez nem véletlenül van így, ez mulasztások, hiányosságok és hibák következménye, és ezeket a hibákat maga az Országgyűlés követte el.
Alapvető hibának gondolom, hogy 15 esztendeje pártpolitikai alapon próbáljuk meg a romakérdést, a felzárkóztatást megoldani. Ez eleve kudarcra ítéltetett vállalkozás. Ha van olyan hatalmas feladat a Magyar Országgyűlés előtt, amelyet meg kell oldani, a lakosság közel 8 százalékát kitevő roma népesség felzárkóztatása ilyennek nevezhető, hiszen ha a jövőbe nézünk és belegondolunk, amiről egyébként nem beszélünk, akkor számolni kell a következményeivel, hova fogunk néhány év vagy évtized múlva jutni, ha minden így marad, ahogy most van. Tehát ebben az ügyben olyan nemzeti konszenzusra kellene jutnunk, amely nem pártpolitikai alapon próbálja ezt a kérdést megoldani.
A rendszerváltást követően én magam foglalkoztam még az MDF hivatali alkalmazottjaként kisebbségi ügyekkel, 156 romaszervezet vezetőivel való találkozásig jutottunk el. Oly mértékben volt megosztott akkor a romatársadalom, amely megosztottság nagyjából ma is jellemző rá, és tulajdonképpen a magyar politikai struktúrát képezik le. Minden parlamenti párt megpróbálja magához édesgetni a romák egy részét, ez különösen intenzív a választásokat megelőző időszakban, és amikor a választásoknak vége van, akkor általában nem történik semmi. Óriási felelősség ez, és én bízom abban, hogy az uniós csatlakozásból következő külső kényszerek talán jobb belátásra fogják bírni a politika szereplőit, és talán tudunk egy olyan valóban átgondolt és megfontolt programot közösen kialakítani és elfogadni, amely kormányzati ciklusokon átnyúlva és átívelve, talán évtizedeken keresztül meghatározza azt a politikát, amelyet a mindenkori magyar kormánynak folytatnia kell, ha ezt az óriási társadalmi különbséget valahogy fel szeretné számolni.
Alapvetően két területen igénylem és látok nagyon nagy szükséget az előrelépésre - teljesen egyetértek Béki Gabriellával -, az egyik az oktatás. Én nagyon örülök, hogy példaként felhozta a Gandhi Gimnáziumot, hiszen amikor a kilencvenes évek elején az alapítvány és a gimnázium létrejött, én is nagyon jónak és nagyon érdekesnek találtam ezt a kezdeményezést. A mai napig nem eldöntött vita, hogy vajon ez a szegregált oktatás hasznos-e vagy kevésbé hasznos. Én magam úgy látom, hogy bizonyos körülmények és formák betartásával ez hasznos lehet. Ennek az oka pedig az, hogy ha megnézzük, az előbb hivatkoztam rá, körülbelül 800 ezer roma honfitársunkkal élünk együtt itt, a Kárpát-medencében vagy a Magyar Köztársaság területén, ha megnézzük, hogy a 8 százalékos társadalmi jelenlét az értelmiségben hogyan mutatkozik meg, azt látjuk, hogy óriási a szakadék. Ez azt jelenti, hogy a középiskolába kerülő roma gyerekek száma osztályra vetítve az 1 százalék körüli értéket éri el, az egyetemre bejutók még alacsonyabb százalékban tudnak odajutni.
Ez azt jelenti, hogy amikor identitásuk, gyökereikhez való kötődés, nemzetiségükhöz való kötődés tudati dimenzióba lépne, akkor a környezetükben nincs olyan roma ember, aki példaként tudna előttük járni, és példát tudna nekik mutatni, követhető mintát tudna mutatni, hiszen csupa nem roma származású veszi őket körül, olyan környezetben vannak.
(15.50)
Hadd osszam meg egy élményemet önökkel, negatív élmény! Egy olyan orvosnővel találkoztam, akinek a neve, a külleme és nagyon sok minden elárulta a származását. Én nagyon nagy örömmel tapasztaltam, és ennek az örömömnek hangot is adtam, amit ő kikért, és elutasította. Tehát sokkal erősebb volt benne a nem roma társadalom felé kötődés igénye és ereje, mint hogy visszatérjen sajátjai közé. Az oktatás azért fontos, és az integrált oktatásnak ott lenne szerepe, hogy azok a végzett pedagógusok, roma származású pedagógusok, orvosok, ügyvédek, ha lesznek ilyenek, ne hagyják el sajátjaikat, hanem térjenek vissza, és legyen egy olyan roma értelmiségi réteg, amely megmutatja a kitörés és a kiugrás lehetőségeit, és minta tud lenni azoknak a roma gyermekeknek, akik egyébként tehetségesek, ha a körülmények olyanok, szorgalmasak, és sokkal többre képesek, mint azt általában mi gondoljuk róluk.
A felnőttképzés ugyanilyen fontos, nagyon speciálisnak kellene lenni, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a viszonylag kedvező munkanélküliségi adatok egészen másképpen néznek ki a cigány lakosság körében. Vannak olyan területei Magyarországnak, ahol a 70-80 százalékot elérik. Ezt nem lehet általános és átlagos eszközökkel kezelni, ide nagyon speciális megoldások kellenek. De mindenféle speciális megoldás alapfeltétele az őszinte akarat, hogy vajon akarjuk-e ezeknek az embereknek őszintén megoldani a problémáit.
(Az elnöki széket Harrach Péter, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Az anyag egyébként nagyon részletesen és nagyon helyesen kitér a kisebbségi jogok médiákban való megjelenésére vagy érvényesülésére. Az én felfogásom egy kicsit eltér attól, ami a hazai gyakorlat. Nem én találtam ki, meg kell nézni, hogy 30 évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egy igen komoly társadalmi problémát például a médiák bevonásával és segítségével hogyan oldottak meg. Ha a kisebbségi műsorok műsorszerkezetben való elhelyezkedését, időtartamát, a rendelkezésre álló forrásokat nézzük, hogy miből tudják ezt megcsinálni, ott nincs is baj. Csak az a helyzet, hogy ezt általában csak a kisebbségek hallgatják, nézik, hozzájuk szól. Nem lesz a mindennapos magyar valóság része az, hogy 800 ezer roma él velünk, és velük együtt kell élnünk. Ez akkor lehet majd így, ha megjelennek a magyar televízió képernyőjén roma származású bemondók, műsorvezetők megfelelő számban, ha a hírműsorokban a hírverseny nélkül - tehát ne kelljen a hírverseny feltételeinek megfelelni - olyan pozitív hírek jelennek meg minden krónikában legalább egy-két percben a cigányságról, a romaságról, amelyek pozitív összefüggésben mutatják be az elért eredményeiket, így tudjuk a magyar tudatot - és az elején utaltam rá, hogy bizony én ott súlyos zavarokat látok - egy kicsit jobb irányba vagy pozitív irányba befolyásolni. Mert hiába minden, ha ezen a téren nem lépünk előre.
Az idő eltelt, befejezésképpen csak annak a fontosságát tudom hangsúlyozni, hogy olyan súlyos, olyan mély társadalmi probléma ez, amit talán a politikum még fel sem fogott, de a megoldásnak egyetlenegy lehetséges és járható útja van, az pedig egy nemzeti konszenzus romakérdésben. Ezt csak közösen összefogva, a szakemberek, a társadalmi szervezetek, a civil szervezetek, az egyházak bevonásával tudjuk a siker esélyével megkezdeni és talán be is fejezni.
A munkát, az anyagot köszönjük, és további sok sikert és kitartást kívánunk. (Taps.)
