DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Szólásra emelkedem e törvényjavaslat kapcsán, és mivel olyan emelkedett témáról van szó, magam a közgazdaság-tudomány művelőjeként hogy is álljak hozzá? Úgy, hogy csodálója és haszonélvezője vagyok a művészeteknek? Igen. Azon túl úgy is, hogy a magam mestersége, a közgazdaság-tudomány részéről, oldaláról régóta számon tartom azt, hogy hogyan is viszonyul ez a két terület egymáshoz, mit tehet hozzá a közgazdaság-tudomány a művészetek terjedéséhez, szélesebb elterjedéséhez és teljesebb kibontakozásához.
(Az elnöki széket dr. Dávid Ibolya, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Erről egyetemi szemeszteren át szoktam előadást tartani, tehát ebben a néhány perces fölszólalásban engedtessék meg, hogy néhány villanást osszak meg a tisztelt Országgyűléssel. Egyebek között említeném, tisztelt Ház, az elmúlt évszázad egyik igen neves közgazdászának a nevét, Tibor Szcitovszkyt. Szcitovszky Tibor Magyarországon született, és az Amerikai Egyesült Államokba került, először Angliába a harmincas években, aztán az Egyesült Államokba; az a Szcitovszky család, akinek a palotáját most ismerhetjük a Fillér utcában, ott van a brit nagykövet rezidenciája. Nos, nem ez az egyetlen, amiről emlékezni kell a Szcitovszkyakra. Szcitovszky Tibort volt alkalmam Amerikában jól ismerni, együtt dolgozni vele, barátságba kerülni. Ő élete végét, azt a harminc esztendőt a stanfordi egyetemen élte mint neves professzor. Egyik könyve, ami miatt itt most említem a nevét, az Örömtelen társadalom. Azt hiszem, ezen a címen jelent meg magyarul, az eredeti címe Joyless society, az a társadalom, amelyik nem képes a potenciál, a lehetőség szerint hasznosítani, élvezni a művészeteket.
(Podolák György elfoglalja jegyzői székét.)
Elmondja Szcitovszky Tibor a rendkívül művelt ember előadásában, hogy mennyivel kevesebbet ér az a társadalom, amelyik megfosztja önmagát a művészettől, amely pedig ott van, és nemcsak szükségképpen úgy, hogy Beethoven és Wagner, és sorolhatnám a különböző művészeti ágakat, hanem úgy is, hogy a művészetet hogy művelhetik a városok, a kis közösségek, el egészen a falvakig, a dalárdák és a tűzoltó-egyesületek és mi mindenig, hogy hogyan formálja a művészet a társadalom szöveteit, és az a társadalom szolidárisabb lesz, képes lesz gazdasági és politikai tettekre is, ami különben nem kerülne elő.
A művészet itt nemcsak a gyönyörűség, hanem az inspiráció instrumentuma is. Ebben az összefüggésben említeném most, tisztelt Országgyűlés, mert hiszen nagyon kísértő, hogy erről tovább beszéljek, mint ahogy írásaimban és másutt többször tettem, engedtessék meg, hogy egy előttünk lévő, mai magyar valóságban tapintható valamiről szóljak; nevezetesen a Budapesti Filharmóniai Társaság - hogy mondjam, milyen szót használjak? - sorsáról, balsorsáról.
(19.30)
Mi is történik? A kezemben van számos okmány és iromány a témáról, olvasok belőle, inkább szemezgetek belőle, ha megengedi a tisztelt Országgyűlés. Egyik helyen írja az egyik fölszólaló: a kulturális örökség védelme napi aktualitáson felülemelkedő ügy és feladat. Egy jó példa rá az angol szólás, hogy a fű attól olyan szép zöld, hogy vágjuk, öntözzük ötszáz éve. De igaz az is, hogy elég egyszer parlagon hagyni, hogy semmissé tegyük. Talán egy kicsit túl angolos a példázat, de azt hiszem, kommunikálja a gondolatot.
Erre példának említi az egyik fölszólaló, az egyik barátom a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát, Európa egyik legrégebbi, Magyarország első zenekarát, amely most, a múlt napokban, pénteken demonstrált a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma előtt, kinyilvánítva, hogy az ez évi nem támogatás nullára írhatja 152 év hagyományát, egy Erkel Ferenctől és Sándortól, Gustav Mahlertől eredő, Dohnányi Ernőn, Ferencsik Jánoson keresztül és tovább egy együttes történetét, amelynek tagja volt a világhírű csellista, Starker János és a Bécsi Filharmonikusok későbbi szólócsellistája, Varga Tamás.
A kezemben tartom, tisztelt Országgyűlés, Bónis Ferenc könyvének egyik példányát, amely a magyar kultúrtörténet tankönyve is lehet, a Budapesti Filharmóniai Társaság, a magyar zenekultúra másfél évszázadáról szól. A kezemben van egy, az országot bejárt fénykép is (Felmutatja.), tisztelt Országgyűlés, amelyik, ahogyan látják, dramatizálja a helyzetet: egy koporsó, amelyik körbejárta az országot, és ez áll rajta: Budapesti Filharmóniai Társaság, élt 152 évet.
Tisztelt Országgyűlés! Ezekben a percekben, most, ezekben a napokban a Filharmóniai Társaság zenekara az Operaházban Gustav Mahler II. szimfóniáját játssza, amelyet Feltámadás néven ismerünk. Az ilyen gondolatok és néhány történelmi adalék, remélem, segít megvilágítani, meglátni, tisztelt Országgyűlés, hogy valójában miről is van itt szó. Az eltelt másfél évszázad alatt hat operaházi muzsikusgeneráció tekintette kiemelkedően fontos önálló feladatának a hazai hangversenykultúra legnemesebb hagyományainak megőrzését. Tették mindezt sokszor teljes rivaldafényben, máskor a szürke hétköznapok szebbé tételéért. Voltak szomorú megállások - 1944-ben a német megszállás vagy a forradalom 1956-ban -, de mindig újrakezdték. Most ott tart a társulat, hogy 1989 óta a zenekar hagyományai szerint ismét önálló bérletsorozatban adja a hangversenyeit. Csak többéves munkával vált mára elérhetővé, hogy közel 2500 állandó bérlője van, tehát telt házak előtt játszanak évente 15 saját szervezésű koncertjükön.
Az utóbbi tíz évben a nemzeti kulturális alapprogram miniszteri keretéből származó állami támogatás tette lehetővé a folyamatos, tervezhető működést, egészen ez év május 10-éig, tisztelt Országgyűlés. Ekkor majdnem előző híradás nélkül, majdnem hitegetések mellett érte a zenekart a hír, hogy a miniszter keretéből nem áll módjában a Budapesti Filharmóniai Társaságot támogatni. A későbbiek során ez azután 20 százalékig emelkedett, azonban most még mindig azt mondja a társaság, hogy bizony a miniszter kezében van.
A miniszter úrhoz és azokhoz fordulok, akik a miniszter úrnak segíteni tudnak érvekkel is és költségvetési reallokációval is, hogy a szükséges támogatás, a szükséges minimális támogatás mennyire lényeges. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, amint a neve is jelzi, a magyar kultúra értékeinek és ezen belül a nemzeti zenekari hangversenykultúra megteremtőjének, a Budapesti Filharmóniai Társaságnak a megóvását is hivatott szolgálni.
Tisztelt Országgyűlés! Befejezésül engedtessék meg, hogy még valamit hozzátegyek, és a tisztelt miniszter úrhoz címzem, tisztelt Országgyűlés, mindnyájunkhoz címzem. Ebben a súlyos helyzetben kérjük és buzdítsuk egymást, hogy a miniszteri keretből elmaradt támogatást más forrásokból legalább jelentős mértékben teremtsük elő, ellenkező esetben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tekintse a 152 éves Budapesti Filharmóniai társaságot a saját halottjának. Nyilván nem ez a szándék. Nagyon bízom benne, hogy nem így lesz, bár a művészek így dramatizálták.
Köszönöm a meghallgatást. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
