GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt hetekben Magyarországon újra nagyon fontos dolgokról kezdtünk el beszélgetni; fontos dolgokról, amelyek a hétköznapjaink része: munkáról, jövedelemről, megélhetésről, időnként előjogokról, máskor pedig kiskapukról. Olyan dolgokról beszélünk, amelyek alapján nagyrészt eldől, hogy könnyebb vagy nehezebb élni egy országban; hogy jobban vagy bonyolultabban megy az emberek sorsa; úgy érzik, hogy igazságos környezet veszi őket körül, vagy úgy, hogy mindig a kisember húzza a rövidebbet; hogy vannak, akiknek indokolatlanul, méltánytalanul előny jut, mások pedig nem részesedhetnek ugyanezekből a javakból.
(13.10)
Azt hiszem, hogy valamennyiünknek az a szándéka, hogy Magyarországot élhetőbbé, igazságosabbá tegyük, az a szándékunk, hogy jobbá tegyük ezt az országot. Ki ilyen, ki meg olyan programmal rendelkezik erre. Erről a szándékról szól, ettől a szándéktól vezetjük a száz lépés programját egyesével, egymás után végiggondolva, hogy melyek azok a területek, amelyeket megváltoztatva, amelyeket jobbá téve, amelyeket átláthatóbbá téve alkalmasabbá tehetjük arra, hogy befogadják a boldogulni kívánó, a jobban élni kívánó embert.
Azt is mondhatnám, hogy a száz lépés programja a hétköznapi emberekről szól, a hétköznapokról; ha nem érti senki sem félre, akkor azt mondom, hogy a kisemberről szól, arról szól, hogy hogyan lehet egy rendezett és biztonságos Magyarországot teremteni. Mély meggyőződésem, hogy a rendezett Magyarország, ha úgy tetszik, a szabadság rendjének Magyarországa, a biztonságot adó Magyarország elsősorban azoknak kedvez, akik még ha akarnának, akkor sem tudnának kibújni a mindegyikőnkre kötelező jogok és kötelezettségek rendszeréből. A rend szabadsága a kisembert védi, ha tehát ezt meg kívánjuk teremteni, akkor az ő érdeküket szolgáljuk elsősorban, azok érdekét, akik nagyon sokszor úgy érzik, hogy ők állnak a sor végén, hogy valahogy mindig nekik jut kevesebb, hogy valahogy valakik mindig eléjük furakodnak, ráadásul úgy teszik mindezt, hogy kevés mögötte a valóságos teljesítmény.
Az elmúlt hétnek sokfajta tapasztalata van. A múlt héten ismertetett javaslatok közül egyik-másik vitát, támogatást váltott ki, kérdést és kételyeket vetett fel. Talán a legizgalmasabb kérdés valóban az, hogy kikről is szólnak azok a programok, amelyek azt tartalmazzák, hogy a munka világát, a foglalkoztatás világát tegyük rendezettebbé, tegyük átláthatóbbá.
Hadd olvassak egy másfél órával ezelőtt kapott e-mailből rövid részletet! A következőket írja két fiatal hölgy: “Egy problémánkkal szeretnénk önhöz fordulni, amelyről tudjuk, hogy nem csak minket érint. Körülbelül negyedéve dolgozunk egy jól menő - nem mondom meg, hogy milyen - cégnél a szolgáltatásiparban. Szeretjük a munkánkat, mivel rugalmas, hatórás, és összességében a munkakörülmények is jónak mondhatók. De nem vagyunk bejelentve, és valószínűleg nem is leszünk. Amikor idejöttünk dolgozni, arról volt szó, hogy egy hónap a próbaidő, ezalatt nincs bejelentés. Azóta eltelt három hónap, és nem történt semmi. Ígéreteket kaptunk, de semmi akarat és látszat nincs mögötte. Mind a ketten diplomával rendelkezünk. Egyikünk »pályakezdő«, másikunk tízéves munkaviszonnyal és egy gyermekkel rendelkezik. Folyamatosan pályázunk meg állásokat, de sikertelenül. Vagy a szakmai tapasztalat hiánya a baj, vagy a gyerek, sőt egyikünk már a munkanélküli-járandóságát is kihasználta. Nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, és meddig lehet így dolgozni. Mindennapos téma mostanában a médiában a feketemunka. Kérdezzük: ha nem tehetünk arról, hogy nem jelentenek be, viszont megélhetési szükségleteink vannak, mit csináljunk?” Folytatódik még a levél, Orsolya és Eszter az aláírók, a teljes nevüket nem mondom, ha nem haragszanak.
Az az igazi dilemma, hogy hogyan lehet úgy átláthatóbbá, szabályozottabbá tenni a munka világát, hogy ne érezhesse úgy senki, hogy miközben ez történik, megint csak a kisember húzza a rövidebbet; mert ha ez a vége, akkor nyilvánvalóan ez nincsen rendben. Nyilvánvalóan nem ezt szeretnénk. Azt szeretnénk, hogy éppen azt a helyzetet ne lehessen kihasználni, ami olyan nagyon sokakat abba kényszerít, mint Esztert és Orsolyát, hogy elfogadják azt a munkáltatói ajánlatot is, amelyben kimondják szó szerint, hogy nem fogunk téged biztosítani. De akit nem biztosítanak, annak hogyan lesz egészségbiztosítása? Hogyan lesz majd nyugdíja? Mikor fog arról majd gondolkodni vagy gondoskodni? Amikor majd szüksége lesz erre, akkor mi történik?
Azok a változások, amelyeket javasoltunk, mind arról szólnak, hogy az embereknek ezt a fajta kihasználhatóságát csökkentsük, mert azt gondoljuk, hogy ilyenkor az előny nem az alkalmazottnál, hanem az alkalmazónál van.
Ha visszagondolunk az elmúlt hetek és az elmúlt hét javaslataira, akkor vannak ezek között olyanok, amelyekkel kapcsolatban azt vetik fel, hogy nade hát az állam által alkalmazott kényszer, szankció vagy fenyegetés nem lehet jó megoldás. Magam is ezt gondolom. Azok a javaslatok, amelyek arra épülnek, hogy majd ellenőrzünk, hogy majd szankcionálunk, hogy majd büntetünk, ha erről vagy csak erről szól a program, akkor el sem szabd kezdeni. A programnak másról kell szólnia. A száz lépésnek arról kell szólnia, hogy egy olyan világot építünk magunk köré, amelyben közös érdek és közös meggyőződés, hogy közdolgainkat, közös ügyeinket közösen kell rendben tartanunk. Az érdekre és nem a fenyegetésre, a közös meggyőződésre és nem a szankciókra kíván épülni. Ha ebben jó egyensúlyt találunk, akkor a többség azt fogja érezni, hogy igen, ez róluk szól, a hétköznapi ember megvédéséről szól ez a program. A kormánynak tehát nem elsősorban erővel, nem kényszerítő eszközökkel, hanem okos szóval, a meggyőzés erejével kell ezekben az ügyekben előremenni.
Láthatólag vannak vitáink. Hadd utaljak két-három ilyen pontra, ami az elmúlt hét tanulsága. Az egyik: sok lépés vagy kevés, nagy lépés - amelyet önmagában persze nem is könnyű értelmezni. Én magam azt mondanám, hogy fontos lépések kellenek. Egy panelházban két, egymás mellett lévő lakás között, amely első ránézésre ugyanolyan, száz kicsi különbségen múlik, hogy az egyik lakható és otthonos, a másik rideg és nehezen lakható. Ha két könyvet az ember a kezébe vesz, első ránézésre kevés a különbség, és ki fog derülni, hogy alig tapintható ezer részlettől az egyik Nobel-díjas lesz, a másik eladhatatlan silánysággá változik.
Nem hiszem, hogy Magyarországon van egyetlen olyan nagy lépés, vagy van három olyan nagy lépés, ami megváltoztatja a világot. Nem hiszem! De, ha igen - és ezt a legőszintébben mondom -, azt javaslom a képviselőknek, rakják össze, mutassák meg, dolgozzák ki, az egy jó vitaalap. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy tíz, húsz vagy három. Mi az a három, mi az a tíz, mi az a húsz? Ha vannak nagy, átfogó javaslatok, azt gondolom, a kormány mindig nagyon boldog lesz, ha ezeket megvitathatja és megnézheti.
Természetesen nem akarom azzal elütni ezt a vitát, hogy a leghosszabb út is az első lépésekkel kezdődik, vagy azzal, hogy az első lépésnek nem a hossza, hanem az iránya a fontos. Azt szeretném mondani, hogy ezekről a konkrét tartalmakról beszéljünk egymással. Mi az, ami rendben van, mi az, ami nem? Mi az, amit módosítani kell?
(13.20)
Nincs annál fontosabb, mint megvitassuk, hogy melyek azok, amelyek hozzájárulnak egy jobb Magyarország megalakításához, és melyek azok, amelyek nem jó lépések, nem tökéletesek, módosításra, esetleg elvetésre szorulnak.
Van aztán egy másik vita, ez a vita részben ellenzék és kormány vitája. Volt, aki azt mondja, hogy ezek tyúklépések, kérem szépen, el kellene őket felejteni, tétovaságot vagy tanácstalanságot tükröznek. Máskor pedig ugyanebből a pártból más képviselők azt mondják, nincs az rendben, hiszen ezeket a javaslatokat éppen mi tettük meg két évvel ezelőtt, és a kormány most a mi jó javaslatainkat akarja megvalósítani - amire, azt gondolom, akár még büszke is lehet bármelyik képviselő, ha a kormánynak ezek a javaslatok tetszenek.
Nem akarom azzal elütni ezt a vitát, amit sokan úgy gondolnak, hogy mondhatnánk a tyúklépésekre reagálva, tyúkészre vall, ha valaki úgy gondolja, hogy ezek alkalmas megjegyzések arra, hogy ezek a lépések jók vagy nem jók; nem, mert így is túlságosan sok a durva szó, szerintem az alantas megjegyzés (Demeter Ervin: Ezt tetted most!) és az indokolatlan leegyszerűsítés. Ebben az ügyben akkor járunk el helyesen (Tállai András: Tükörbe kell nézni!), és azt hiszem, az a felelős politikusi magatartás, ha nyugodt szóval érvelve, ésszerű vitát folytatunk egymással. Azzal nem jutunk egyről a kettőre, ha egymást minősítgetjük; azzal nem jut előre az ország, ha olyan durvaságokat vágunk egymás fejéhez, amelyről egyébként a magánéletünkben azt gondolnánk, hogy ez nem megengedhető. Én magunknak azt javaslom, tisztelt képviselőtársaim, hogy nem kell felvenni ezt a kesztyűt, nem szabad engedni és megengedi, hogy ezzé váljon a vita. Nekünk azzal kell foglalkozni, hogy melyek azok az ügyek, amelyekkel jobbá lehet tenni ezt az országot. Ha pedig valaki ezen vita által teremtett lehetőséget arra használja, hogy durva, sértő személyes megjegyzéseket tegyen, lelke rajta, azt gondolom, hogy annak fejére fog visszahullni, aki ezt a stílust és ezt a magatartást választja.
Harmadrészt: van két olyan kisebb vita, amelyben sok félreértés is van, lásd borravaló, lásd a háztartás körüli munka. Minden, ami ebben az ügyben elhangzik és számít, az csak arról szól, van-e hosszabb távon lehetőségünk arra, hogy több felelősséget viseljünk magunkért. Az nem lenne jó, ha bárki is úgy érezné, hogy jön az állam, jön a kormány, és akkor most bünteti a kisembert, és adóztat, ha kell, ha nem. De az nagyon fontos lenne, hogy érezzék azok, akik borravalóból élnek, ha, mondjuk, nincsen utánuk biztosítás, merthogy sokan vannak ilyenek, akkor ebből nem lesz nyugdíj.
Lehet, hogy úgy kell átgondolni ezeket a kérdéseket, mint ahogy az elmúlt heti vitákban sokan javasolták, hogy a társadalombiztosítással kell összekötni ezeket a jövedelmeket, a nyugdíj- és egészségbiztosítással, mert ebben van magánfelelősség, gondoskodni a jövőről. De voltak már a múlt héten is, lesznek ezen a héten is nyugodt szakmai konzultációk. Egy dolgot kell elkerülni, hogy fenyegetésként lássák ezeket a lépéseket, ne pedig egy jobb élethez vezető lehetőségként. A fő célban, hogy egy rendezett országot csináljunk, azt gondolom, meg tudunk egyezni, a részletekben pedig rugalmasnak kell lenni, és tárgyalni, tárgyalni, tárgyalni szakmai szervezetekkel, érdekképviseletekkel, ellenzékkel és mindenki mással, mert ennek a végén talán valóban meg tudunk állapodni olyan lépésekről, amiben a többség azt hiszi, hogy róla szól Magyarország, és róla szólnak ezek a lépések.
Szeretném, ha továbbmennénk, a foglalkoztatáspolitikai területeken túlra, ha elindulnánk olyan területekre, ahol az elmúlt évtizedekben sok adósságot halmoztunk fel. Ezek közül az egyik az egészségügy. Látom Gógl képviselő urat, és gyanítom, hogy ő lesz majd az, aki most kinevezett frakcióvezető-helyettesként válaszolni fog az én napirend előtti hozzászólásomra. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ne félj!) Azokat az adatokat, amelyeket itt idézni fogok, ő legalább olyan pontosan ismeri, mint én.
Az átlagos életkor valamikor a hetvenes évek középén Magyarországon és Ausztriában ugyanannyi volt. Jó harminc évvel később, ma egy átlagos magyar férfi nyolc évvel él kevesebbet, mint hasonló társa Ausztriában. De nem csak országok között van különbség; nagy a különbség Budapesten lakó társaink és, mondjuk, a Szabolcsban lakó társaink között, majdnem ugyanennyi, még további nyolc év. És milyen furcsa, ennek ellenére nem ott fogyasztják a több gyógyszert, ahol ezek szerint minden bizonnyal rosszabb az emberek egészségügyi állapota, nem Szabolcsban, hanem Budapesten, mondjuk, a II. kerületben. Budapesten a II. kerületben az egy főre jutó gyógyszerfogyasztás majdnem kétszer annyi, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Tele van nagyon sok ellentmondással, nagyon sok belső feszültséggel ez a rendszer, és mégis összességében borzasztóan keveset tettünk érte.
A tüdőrákban 1970-ben lényegében ugyanannyian hunytak el Ausztriában is, mint nálunk. Ma nem így van, ma az a helyzet, hogy nálunk százezer lakosra vetítve majdnem kétszer annyian.
És akkor vannak még olyanok, amelyeket nem lehet ilyen egyszerű számokkal elmondani. Nem hinném, hogy ma az orvosok elégedettek az egészségügyben úgy általában; nem hiszem, hogy azt gondolják, nekik jól megy a dolguk, hogy az, amit ők tesznek, az meg van fizetve, függetlenül attól, hogy az elmúlt három évben mennyit növekedett a jövedelmük. Nem hiszem, hogy a nővérek úgy gondolják, hogy rendben megy az ő dolguk, hogy könnyű ellátni azt a feladatot, amit kapnak, sőt nagyon is úgy gondolják nagyon sokan, hogy nincsenek tisztességgel megfizetve. És ugyanezt gondolják, ha jól sejtem, a páciensek, a betegek, hogy ők egyébként fizetnek - szerintem a többség úgy gondolja, hogy többet fizet, mint amennyit szeretne -, de mégsem megy jól, többet szeretne, jobb minőségű ellátást, pontosabban, kisebb egyenlőtlenséget.
Szóval, van egy olyan egészségügyi rendszerünk, amelyben sok az elégedetlenség, és van az országnak egy olyan egészségügyi állapota, amely az elmúlt évtizedekben nem javult, hanem romlott. Egészen biztosan nem fogunk tudni úgy hozzányúlni ehhez az ügyhöz, hogy csak egyik vagy másik elemét változtatjuk meg. Azon érdemes vitatkozni, hogy mekkorákat lépjünk, ez egy jó vita; azon, hogy kell lépni, azt hiszem, ma már nem érdemes vitatkozni.
Azok a javaslatok, amelyeket most huszonegy pontban terjesztünk elő, két nagy területet érintenek, és összesen hét pontban, hét csokorban fogalmazzák meg a javaslatainkat. Egyik oldalról vannak olyan ügyek, amelyekkel nem szabadna várni, amelyek a legégetőbb gondokra adnak nagyon rövid időn belül érdemi választ, ha úgy tetszik, azokra az egészségügyi kihívásokra, amelyekkel nap mint nap szembenézünk, és amelyek a legfájdalmasabbak. Ez három-négy ilyen terület.
Ugyanakkor nem szabad azt mondani, ha ezt tesszük, akkor el lehet feledkezni a szerkezet, a finanszírozás, a struktúrák összes gondjáról meg bajáról, ej, ráérünk majd azzal foglalkozni, legyünk túl a választáson, aztán aki túl van, aki majd győz, a ciklus elején megoldja ezt a problémát. Ha csak az egyiket tesszük, vagy csak a másikat tesszük, akkor hibázunk, kell olyat is tenni, ami ma változtat, és kell olyat tenni, amely elindít egy hosszú távú folyamatot, amelynek a végén egy igazságosabb, egy mindenki által egyenlőbb módon elérhető - és az az igazság, hogy hatékonyabban működő - egészségügy van, ahol ugyanazért a pénzért több és jobb szolgáltatást tudunk kapni.
Nézzük ezeket a pontokat, nézzük ezeket a csomagokat! Azt kértem a munkatársaktól, miután a múlt héten ebben volt itt vita közöttünk, hogy osszuk ki ezt a huszonegy pontot a maga valóságában, ne érhessen majd engem az a vád, hogy nem is pontosan látják, miről vitatkozunk. Így hát aztán most az önök kezében van az a huszonegy pont, amelyből következő jogszabály-módosító javaslatok a következő hetekben a kormány és ha kell, akkor a parlament elé kerülnek.
Mi is az első csomag? Mi is a huszonegy pontnak az az első három-négy pontja, amit egybekötöttünk, és azt mondjuk, hogy amelynek az a célja, hogy tizenöt percen belül Magyarországon a magyar települések, a magyar utcák, a magyar lakások legalább 90 százalékában oda fog érni a mentő, a sürgősségi betegellátás? Ma ez 75 százalék. Magyarországon ma a települések, a lakások 75 százalékában van arra reális esély, hogy tizenöt percen belül oda fog érni a mentő. De mi van a másik 25 százalékkal?
(13.30)
Azt mondjuk, hogy indítsunk el egy olyan programot, ahol egy éven belül ez a szám, ez a 75 százalék 90 százalék lesz. Ennek érdekében létrehozunk új sürgősségi osztályokat négy megyében, ennek érdekében létrehozunk új mentőállomásokat legalább tíz városban, ennek érdekében átalakítjuk a helikopteres mentőszolgálat teljes rendszerét, kialakítjuk azt a szolgálatot, amelyben hat központból az országnak lényegében a 90 százaléka helikopterrel elérhetővé válik. Mert a legnagyobb érték a biztonság, a legnagyobb érték az élet ebben az ügyben, odaér-e a mentő, az első órában megkapja-e az ellátást, a jó minőségű ellátást mindenki, aki bajba kerül. (Taps az MSZP soraiban. - Moraj a Fidesz padsoraiból.)
A második csomag; beszéltem már arról a korábbiakban is, hogy milyen jelentős a különbség a rákos megbetegedések arányában Magyarország, Ausztria és a többi ország között. Azt gondolom, hogy akkor járunk el helyesen, hogyha elindítunk egy átfogó nemzeti rákellenes programot, amelyben nagyon konkrét célokat tűzünk ki magunk elé, és nagyon konkrét intézkedéseket teszünk. Mondjuk, például azt, hogy ma Magyarországon mellrákszűrésben a megfelelő korosztályoknak csak 53 százaléka vesz részt - hozzáteszem, a mai szűrési rendszer ennél nem is biztosít több lehetőséget. Olyan intézkedéseket kell akkor tenni, amelyekkel legalább a következő évben el tudunk jutni a 65 százalékig, aztán menni kell majd tovább. Ugyanez igaz arra, hogy vezessünk be férfiaknál vastagbélrákra vonatkozó szűrést vagy prosztatarákra vonatkozó szűrést, és ennek épüljön ki Magyarországon az átfogó hálózata, nyilván több lépésben.
Van egyetlenegy olyan régiónk, ahol nincsen onkológiai centrum, ilyen a Közép-Dunántúl, ott még az idei évben elkezdjük egy új onkológiai központnak az építését, és elkezdjük azon kórházi osztályoknak a minősítését, amelyek hosszú távon stabil szakmai bázisai lehetnek a diagnosztikának és a terápiának. Mindeközben persze tudjuk - erre egy önálló programot kell építeni -, hogy a terápiás készülékek jelentős része felújításra vagy lecserélésre szorul. Erre még az idei évben programot fog indítani a minisztérium.
A harmadik nagy terület: Magyarországon az egészségügyi ellátásnak az igazi bázisa, ráadásul az a bázisa, amely felé a magyar emberek többsége igen nagy bizalommal fordul, az a család- és háziorvosi szolgáltatás, és a mi család- és háziorvosainknak a jelentős része nincsen jól megfizetve, túlterhelt. Tegyük hozzá, hogy több mint 30 százalékkal kevesebb nálunk a háziorvosi praxishelyek száma, mint a hasonló nagyságú nyugat-európai országokban, aztán van olyan praxis, ahol az ott szolgálatot teljesítő orvosok éppen hogy megélnek, hónap végére marad nekik 150 ezer forintjuk. Az is igaz, van olyan praxis, amiből nagyon jól meg lehet élni, nagyon magas jövedelmet tud biztosítani a praxis. Ennek az a következménye, hogy van olyan praxis, ami eladható, a másik nem adható el. Az államnak nyilván közbe kell lépni, és példának okáért olyan praxisalapot kell neki létrehoznia, amely ilyen esetben megvásárolja azt a praxist, amely forgalomképtelen lett az elmúlt időszakban.
Ha akarunk egy jól működő egészségügyet, akkor abban sokkal nagyobb szerepe kell hogy legyen a háziorvosnak és járóbeteg-szakellátásnak. Ezek azok a területek és szintek, ahol meg kell szüntetni azt az érdekeltséget, hogy hasonló szolgáltatásért lényegesen többet lehet fizetni és kapni a fekvőbeteg-ellátásban, ezért mindenki arra törekszik, hogy tereli a fekvőbeteg-ellátásba a betegeket. Ez már persze átvezet egy másik kérdéshez, a finanszírozás kérdéséhez.
A negyedik csomag: a gyógyszerfogyasztás kérdése. Nincs az Európai Unióban lényegében még egy olyan ország, hölgyeim és uraim, amely az összes kasszájából, amit az egészségügyre fordít, ennyit fordítana a gyógyszerekre: majdnem minden harmadik forintot; van olyan ország, ahol csak minden ötödik forintot. Magyarországon rendkívül drágák a gyógyszerek és a gyógyhatású készítmények, ráadásul nem vezettünk be olyan mechanizmusokat - és ezt csak magunknak köszönhetjük, az elmúlt években nem vezettünk be -, mint mondjuk Németországban, amely arra ösztönöz mindenkit, hogy a betegnek több lehetősége legyen az azonos terápiás hatású, azonos hatóanyagot tartalmazó gyógyszerek közül az olcsóbbat venni. Hát kinek az érdekét védjük mi, ha nem a beteg érdekét?! Ha van két azonos hatóanyagú gyógyszer, azonos terapikus hatással, akkor miért nem vezetünk be olyan rendszereket? A beteg is és mindenki abban érdekelt, hogy az olcsóbbat vehesse meg, az ő pénztárcájára kell vigyáznunk.
Ezek azok a lépések, amelyeket most és itt meg lehet tenni, és aminek, remélem, pár hónapon belül kézzelfogható hatása lesz. De vannak olyanok, amelyek nem mennek ilyen gyorsan, hölgyeim és uraim, tisztelt képviselőtársak, vannak olyan lépések, amelyek elindítják az egészségügy nagy átalakítását annak érdekében, hogy az igazságosabb legyen, jobb legyen, bennünket szolgáló legyen, de hát munkát fognak adni a következő évekre. Ebben meg kell tenni az első lépéseket.
Három ilyen nagy csokor van, három ilyen csokor, amellyel el lehet indítani az egészségügy átfogó átalakításának másfél évtizede halogatott programját, azt a programot, amelyet önök közül többen, akik itt ültek már ’91-ben is a parlamentben, egyébként egy akkor hozott országgyűlési határozatban elég pontosan megfogalmaztak. Szerintem döntően politikai bátortalanság és szakmai tétovaság volt az oka - a kettő együtt -, hogy miközben ’91-ben a rendszerváltó elit pontosan tudta, hogy mit kell csinálni, az elmúlt tizennégy évben nem csináltuk meg. Voltak érdemi részeredmények, ilyennek tekintem a praxisprivatizációt például az előző ciklusban, de a rendszer egésze például nem tudott kitörni abból a dilemmából, hogy ez egy állami egészségügy legyen vagy biztosításalapú egészségügy legyen, és bántóan nagyon a különbségek.
Tisztelt Parlament! Ha a képviselőház tagjai, a törvényhozás tagjai ma elmennek orvoshoz, szinte egészen biztosan más szolgáltatást fognak kapni, mint egy falusi nyugdíjas asszony. Ma lényegében azt, hogy ki milyen szolgáltatást kap a magyar egészségügyben, legalább annyira meghatározza az ő társadalmi pozíciója, mint az a betegség, amivel orvoshoz fordul, és ez így nyilvánvalóan nincsen rendben. Az első kör tehát, amit meg kell oldanunk, hogy fogadjuk el, és vezessük be azokat a protokollokat, ami egyenlővé tesz bennünket akkor is, amikor megjelenünk a szolgáltatásért, nem csak akkor, amikor fizetni kell, mert az nincsen rendben, hogy amikor fizetni kell, akkor egyenlőek vagyunk, amikor meg kapni kell szolgáltatást, akkor a nagyobb kutya többet kap, mint aki a sor végén áll.
Az első csomag, a javaslatok első csomagja, hogy biztosítani az ellátásban a szakszerűséget, az egyenlőséget, bevezetni azokat a protokollokat, azokat a szabályokat, amelyek azt fogják majd biztosítani, hogy függetlenül attól, hogy ki honnan jön, ugyanazt kapja a magyar egészségügyben, és függetlenül attól, hogy hol lakik, egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei nem jár rosszabbul, mint egy II. kerületi, Rózsadombon lakó biztosított társa. (Moraj a Fidesz soraiban.)
A következő csokra az intézkedéseknek, hogy megpróbálja rendbe tenni a járulékfizetések nagy rendszerét, és elindul a valóságos biztosítás irányába. Kérem szépen, akinek van háza, az tudja, hogy akkor biztosítja, hogyha ő fizet érte, akinek van autója, az tudja, hogy akkor biztosítja, hogyha fizet érte. Furcsa módon a saját egészségünkkel kapcsolatban ezt nem így gondoljuk. Ma a tízmillió polgárból kevesebb mint négymillió biztosít. Erre még sok mindent mondhatnánk, de tegyük azt is hozzá, hogy vagy 500 ezer olyan ember van, aki ma aktív, minden bizonnyal van munkája, nem nyugdíjas, nem gyermek, nem munkanélküli, nem a büntetés-végrehajtásban tölti a büntetését, nem szociális ellátásban részesül - munkát végez, vagy félmillió, és nem biztosítja magát.
Ma furcsa módon a biztosításnak az a lába sincsen meg, hogy tudnánk, hogy melyikünk mennyit tesz be ebbe a rendszerbe. Ha én ma megkérdezném a társadalombiztosítót, hogy a képviselőtársak közül X. vagy Y. biztosítva van-e, nem tudná megmondani, egyéni nyilvántartás azon az oldalon nincsen. Próbálná ezt megtenni bármelyik háztartási biztosító! Az elmúlt tizenöt évben nem jutottunk el idáig. Utána el kell jutni odáig, hogy mindenki után fizet valaki: vagy önmaga, vagy a költségvetés, gondolom. De tisztába kell tenni darabra: érted neked kell fizetni, helyetted meg a költségvetés fizet, egy nagyon tiszta rendszerben. És aki egyikben sem vesz részt, ott el kell gondolkodni, hogy mit kell tenni azzal, aki egyébként fizethetne, de mégsem fizet, megkerüli, a többiekre hagyja ezt a munkát; úgy mondhatnánk, de nem szeretném, hogy bárkit is sértsen, hogy potyautas.
Nem jó, hogyha olyan rendszert csinálunk, amely azoknak kedvez, akik potyautasként ülnek fel a társadalombiztosítás közös nagy hajójára. Ezért a legelső lépés, hogy egyáltalán továbbmehessünk majd, hogy az egyéni járulékfizetésnek a nyilvántartását, szabályozott rendjét… -, hogy mindenki tudhassa, hogy ő mennyit fizet, hogy őutána fizetnek-e egyáltalán.
(13.40)
Nem emlékszem a nevekre, talán Eszter volt az egyik aláíró és Orsolya… - hogy ne történhessen meg az, amit Eszter és Orsolya mond.
A legutolsó: tegyük még mindehhez hozzá, akkor válasszuk el, hogy aki biztosított, az egészen biztosan mit kell, hogy megkapjon. Mi az a normál csomag, amely ha törik, ha szakad, neki nemcsak hogy adható, de oda is kell neki adni, és nem azon múlik, hogy mennyi a szolgáltatás éppen ott, ahol van. Biztosítási kötvénye van mindenkinek. Ettől a normál csomagtól el lehet térni lefelé és fölfelé is. Van egy olyan csomag, amelyet emberi jogi alapon kell adni mindenkinek, még ha nem is magyar állampolgár, de itt tartózkodik Magyarországon. Ráadásul az Európai Unióban végképp meg kell ezt majd tennünk, mert elválik a biztosítottak joga az európai polgár jogától. Senkinek nem lehet azt mondani, ha balesetet szenved, ha közegészségügyi és járványügyi feladatok vannak, vagy a gyermek- és csecsemővédelem körébe eső kérdésekben - például szüléshez kötődő szolgáltatások nyújtása -, hogy ezt te nem kapod, mert nincs biztosításod. Vannak olyan szolgáltatások, amiket mindenkinek adni kell, ha magyar, ha nem magyar, és majd legfeljebb a végén megnézzük, hogy van-e biztosítása vagy nincs. Nem lehet a vérellátással játszani, azt egészen biztosan állami kézben kell tartani. S jól kell definiálni, hogy mik ezek, ez-e az, ami emberi jogi alapon jár; azt mondtuk volna korábban, hogy állampolgári alapon jár.
S van a szolgáltatásnak egy másik köre, a teteje, az extra biztosítások. Mindazok, akik nem tudnak azzal megelégedni, amit mi valamennyi polgárnak tudunk biztosítani, valamennyi biztosítottnak tudunk adni, csaknem mind a 10 milliónak, ők többet kívánnak ennél, mert azt gondolják, hogy megtehetik. Nekik nem azért lesz több szolgáltatásuk, mint ma, merthogy fel tudják hívni a főorvost. Ma összeér az állami szolgáltatás és a magánpraxis, és majd legfeljebb kifizetem a pluszszolgáltatást a magánpraxisban. Hozzáteszem, az orvos csak azt teszi, ami ebben a helyzetben az ő érdeke; én nem az orvosokat ostorozom, hanem a rendszert. Lehessen a pluszszolgáltatásért törvényesen, szabályozottan fizetni, mert büszke vagyok arra, hogy ezt meg tudom csinálni. Büszke vagyok arra, hogy én nem azért kapok jobb szolgáltatást, mert összekacsintottam valakivel, mert a zsebébe dugtam egy borítékot, hanem azért, mert megvettem azt. S hozzáteszem, a pluszszolgáltatás pluszjövedelméből visszajut az orvosoknak és a nővéreknek. Mert a vége mégiscsak az ám, hogy az nem jó, ha egy nővér 80 ezret keres, és nem jó, ha egy hetente négyet-ötöt ügyelő orvos 150-160 ezer forintot keres, ha nekik nincs ebben az ügyben érdekeltségük.
Aki egészségügyet akar megváltoztatni a nővérek, az orvosok szándékával ellentétben, az bele fog ebbe bukni. Ez csak úgy megy, ha a finanszírozás és a szerkezet, a biztosított és a szolgáltatást nyújtó érdekét egyszerre vesszük figyelembe. Ha ez a munka most elkezdődik, akkor ebben az idei őszre és január 1-jére - a kormányülés után majd pontos menetrendet fogok önöknek mutatni - jelentős haladást érünk el, és átalakul az egész magyar egészségügy egy nagyon intenzív, két-három éves folyamat alatt. Remélem, képviselőtársaim, hogy mi fogjuk befejezni ezt a munkát két-három év múlva.
Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypárti oldalon.)
