BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Asszony! Számomra nagy öröm, hogy - ha a ciklus végén is, de - idekerült ez a program, mint ahogy az is, hogy alapvetően jó dolgokat, dicsérő szavakat tudok mondani őszintén erről a programról. Ez valóban egy nagyon kiérlelt, logikus szerkezetű anyag. Legfeljebb azt sajnálom, hogy nem három évvel ezelőtt kaptuk meg, akkor, amikor az előző fogyatékosügyi program végrehajtásának a beszámoló jelentése elkezdődött.
Azzal a kritikus szemmel olvastam a programot mint az ügy iránt elkötelezett képviselő, hogy találok-e valamit, ami hiányzik belőle, vagy ami nem tetszik benne, mert másképp fogalmaznék, és őszintén meg kell mondanom, hogy nem találtam ilyet. Ez a program nagyon végig van gondolva, nincs olyan területe az életnek, amire ne terjedt volna ki a program készítőinek a figyelme.
Megpróbálok a teljesség igénye nélkül úgy végigmenni az anyagon, hogy kiemelem belőle azokat a részeket, amelyek szerintem különösen fontosak.
Mindjárt az I. fejezet tartalmaz új gondolatokat, új elemeket, az a fejezet, amelyik az alapelveket rögzíti. Az alapelvek közül jó néhány megjelent már az 1998-ban megszületett törvényben, olyanok, mint a prevenció, az önrendelkezés elve, a hátrányos megkülönböztetés tilalma, a rehabilitáció vagy a sokat emlegetett integráció elve, amit különösen fontosnak tartottunk. Ehhez képest ez az anyag új elvekkel bővült, szélesedett. Ilyen új elv - ami majd egy következő törvénymódosítás kapcsán a fogyatékosügyi törvénybe is átvezetésre kerül - az egyenlő esélyű hozzáférés elve, illetve az egyetemes tervezés elve, ami elsősorban az épített környezetünk tervezésére irányuló fontos szempont, hogy aztán ne járjunk majd úgy, hogy az épített környezetet újra át kell alakítani és akadálymentesíteni; szóval, hogy ez a szemlélet már a tervezésben is szerepet kapjon. Az a szlogennek is nagyon jó kifejezés, hogy “semmit rólunk nélkülünk” - amit bizottsági előadó képviselőtársaim közül többen is idéztek -, gyakorlatilag a madridi nyilatkozat átvezetése a magyar anyagba, hiszen évekre visszanyúlóan az Unióból jönnek azok a szemléletbeli változások, amelyek érvényesítése mentén valóban egyenrangú, élhető környezetet lehet teremteni fogyatékos embertársainknak.
Szerintem fontos része az anyagnak a II. fejezet, amelyik a fogyatékos emberek társadalmi helyzetével foglalkozik mindössze három oldalon. Megmondom őszintén, hogy erről szívesen olvastam volna többet is, mert számomra is fontos és informatív adatokat tartalmaz ez a néhány oldal, kezdve a demográfiai helyzettől, mert nem biztos, hogy sokan tudják, körülbelül hány fogyatékossággal élő társunk van. Az utolsó, a 2001-es népszámlálás adatai alapján mondhatjuk nagy valószínűséggel helyesnek a közel 600 ezres létszámot.
Különösen fontos ebben a részben számomra az az információköteg, amely az iskolai végzettségükkel, képzettségükkel kapcsolatos, ezek ugyanis drámai számok, és azt gondolom, ezzel sincs tisztában a közvélemény. Ha igaz az, hogy az iskolai végzettség a felnőtt életkorban a boldogulás legfontosabb paramétere, akkor bizony ezek az emberek sokszorosan hátrányos helyzetben vannak már az induláskor is. Ezekből az adatokból az derül ki, hogy az érintett népesség 32 százaléka nem végezte el a nyolc általános iskolát sem, 39 százalékának pedig csak nyolc általános iskolai végzettsége van, tehát az érintett réteg mintegy 70 százaléka legfeljebb nyolc általános iskolával rendelkezik. Ezek a számok nagyságrenddel nagyobbak, mint az ország teljes népességére vonatkozó hasonló számok, ugyanis a teljes népesség alig fele - zárójelben jegyzem meg, az is nagyon sok - alulképzett, a lakosság közel 50 százaléka legfeljebb nyolc osztállyal rendelkezik. Ehhez kell hasonlítani ezt a bizonyos 70 százalékos arányt. A fogyatékkal élők mintegy 25 százaléka jut el az érettségiig, és csak 5 százaléka szerez felsőfokú végzettséget, ami éppen feleakkora, mint az ország teljes népességére vonatkozó hasonló adat.
Részben ebből következik, hogy a foglalkoztatási adatok is aggasztóan rosszak - uniós összehasonlításban is nagyon rosszak -, a fogyatékossággal élő emberek mindössze 9 százaléka foglalkoztatott Magyarországon, miközben az Unióban emlékeim szerint ez a szám 40 százalék, tehát sokszorosa ennek. Ezen a területen rendkívül nagy a lemaradásunk és sok a tennivalónk.
Ennek az anyagnak, ennek a dokumentumnak a legfontosabb része, a lényege, a gerince a III. fejezet, ahol a program céljainak a megfogalmazását találjuk, kezdve a családi élettel. Ez a fejezet kitér arra a problémára, amivel a Ház az év végén is foglalkozott, hogy hogyan is kellene átalakítani az otthoni ápolási rendszert ahhoz, hogy a fogyatékkal élő ember családi környezete helyzetét egy kicsit javítani tudja. Megjelenik az a gondolat a programban, amit az érintett civil szervezetek is jó ideje képviselnek és kérnek, hogy ne csak a hozzátartozó kaphassa meg az ápolási díjat, hanem legyen az az érintett fogyatékos személy olyan támogatása, amit belátása szerint használhat fel szolgáltatás igénybevételére. Azt gondolom, a következő parlament egyik első feladatának annak kell lennie, hogy ezt a kérdést valóban rendezni tudjuk.
(15.30)
Az anyag részletesen szól a foglalkoztatásról, de ennél is fontosabbnak tartom azt, hogy a szemléletváltásról beszél, arról a szemléletváltásról, amit hét évvel ezelőtt a törvény születésekor mi magunk is a legfontosabbnak tartottunk. Ez az anyag részletezi a társadalmi kirekesztettség okait, kezdve azzal, hogy vannak szemléletbeli okai, vannak információhiányból fakadó okai, de vannak intézményes okai is.
Azt gondolom, ennek a logikának a mentén valóban el lehet indulni egy olyan intézkedési terv megalkotása irányába, ami azután majd néhány éven belül érzékelhető változást eredményezhet az érintett emberek helyzetében.
Sajnos, az időm letelik. Mindent egybevéve ott fejezem be, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a programot elfogadásra ajánlja, és örömmel üdvözli.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
