GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A kormány alig egy kevéssel több mint egy héttel ezelőtt, miután letette az esküt, másnap az Országos Érdekegyeztető Tanácsban javaslatokat fogalmazott meg arra, hogy milyen módon és milyen eszközökkel tegyünk lépéseket az új egyensúly, az államháztartás egyensúlyának megteremtése érdekében. Azért tettük ezt az Országos Érdekegyeztető Tanácsban, mert az a kötelességünk, hogy mielőtt ilyen napirendet tárgyal a kormány, azt megelőzően kezdjen konzultációt a társadalmi partnerekkel; a konzultáció elkezdődött, a következő hetekben nyilván folytatódni fog. Majd ezzel egy időben a kormány kezdeményezte, hogy tartsuk meg a mai vitanapot, azért, hogy itt, a parlamentben nyilvánosan, nemcsak az egyes jogszabályok részletes és általános vitájában, hanem összefoglalóan Magyarország helyzetéről, a közös tennivalókról is szót válthassunk, politikai vitát folytathassunk. Ezt igényelte az ellenzék a kormányprogram vitájában; hozzáteszem, mi magunk is mindig azt az elvet követjük, hogy a nagy kérdésekről itt, a Házban szólni kell.
Az elmúlt egy hétben nagyon sokan kommentálták, vitatták, kritizálták, részeiben támogatták a kidolgozás alatt lévő javaslatot. Látom és értem, hogy hol van vita tartalmilag, és hol származik a vita esetenként a kellő ismeretek hiányából, helyenként félreértésből, időnként meg talán politikai vagy más természetű elfogultságból.
(13.40)
A kormány nevében a következőkben öt pontban próbálom meg összefoglalni, hogy mit is gondolunk az előttünk álló egyensúly-teremtési feladatról, és hogyan illeszkedik ez a szándék a választási programban megfogalmazott politikai szándékokhoz, hogyan illeszkedik ez a szándék a kormányprogramhoz. Azt remélem, hogy a vita végén mindegyikünk, a kormányoldal és az ellenzéki oldal is pontosabban látja, miért érdeke az országnak a kormány által javasolt intézkedések megtétele, hogy miért állnak ezek a lépések összhangban a választási és a kormányprogrammal, hogy minden kihívás és nem egy esetben személyes, családi tehervállalás mellett már középtávon is ez az ország érdeke, és ebben a közös érdekben megtalálja és megtalálhatja a maga helyét valamennyi család és az ország valamennyi polgára.
Hát kezdjük akkor sorban az öt kérdést! Az első kérdés talán úgy fogalmazható meg legkönnyebben, hogy milyen viszonyban áll egymással az új egyensúly programja a választási programmal és a kormányprogrammal. Szeretném a jelenlévőket és bennünket a televízión keresztül figyelőket, a rádió hallgatóit arra emlékeztetni, hogy a választási időszakban a Magyar Szocialista Párt a szabad demokratákkal közösen azt a fő politikai stratégiát képviselte, hogy Magyarországnak a következő években elsősorban az ország modernizálására, egy új, egy fejlett világ berendezésére kell törekednie, annak a feltételeit kell megteremteni, hogy Magyarország ne egyszerűen élni tudjon azokkal a lehetőségekkel, amelyek 2007. január 1-jétől az európai uniós tag Magyarország előtt állnak, hanem ezekkel a lehetőségekkel teremtsen egy élhetőbb országot, egy nyugodtabb világot, ahol nem választja el a hétköznapokat nagy szakadék abban a formában, ahogy ezt megéljük Magyarországon, és abban a formában, ahogy ez tőlünk több száz kilométerre nyugatra történik.
Az Új Magyarország programja a fejlesztés és a beruházás programja volt, erre épült a szocialisták programja, erre épül a kormányprogram. Azt mondani, hogy: Magyarország, be kell fektetnünk közösen a jövőbe; Magyarország, utakat, vasutakat kell építeni, át kell építeni városközpontokat; Magyarország, úgy kívánjuk átépíteni a környezetünket, ahogy az utoljára valóban a dualizmus korában sikerült. És azt is mondtuk, hogy mindent ennek érdekében kell megszervezni, azt is mondtuk, hogy ennek az előfeltételeit meg kell teremteni, és döntően két előfeltételről beszéltünk. Az egyik: hogy az állam olyan működését kell megteremteni, hogy ez a pénz ne egyszerűen szétcsorogjon a kezeink között, ne egyszerűen elköltsük ezt a pénzt, hanem befektessük. Az államnak szolgáltatónak kell lennie, kevesebbért többet kell nyújtania. Nem az állam működésére akarjuk fordítani ezeket a pénzeket, hanem a hétköznapok átalakítására, hogy a fejlesztő állam képes legyen élni ezekkel a lehetőségekkel. Igen, meg akarjuk reformálni az államot annak érdekében, hogy képes legyen élni mindezzel a lehetőséggel, azaz az állam működését és az állam intézményvilágát nagyon mélyen át kell alakítani az elmúlt tizenhat év tapasztalatait is levonva; harmadrészt pedig meg kell teremteni annak a pénzügyi-gazdasági feltételeit is, hogy a pénzügyi és gazdasági stabilitás egy erős bázis, ne pedig kockázati tényező legyen a későbbi évek beruházásaiban.
Azaz a hosszú távú program az Új Magyarország programjában megfogalmazott fejlesztések, beruházások összessége, amely 2007. január 1-jétől önök által is jól ismerten elindul az országban. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk csinálni, két feltétel kell. Az egyik az állam működésének, az állam intézményi világának az átalakítása, a másik pedig az állam pénzügyi és gazdálkodási egyensúlyának a megteremtése. Ez három olyan önálló programelem, amelyek között az az összefüggés és az a kapcsolat, hogy az ország előtt álló legfontosabb politikai, gazdaságstratégiai célt a fejlesztő politikában és egy fejlett Magyarország megteremtésében látjuk. Ennek feltételeit teremti meg az államreform, és az ehhez szükséges pénzügyi-gazdasági alapok stabilitását teremti meg az új egyensúly politikája. Azaz nem mást mondunk, hanem a programunk feltételeit teremtjük meg, mindjárt a legelső perctől. Azt tesszük, hogy az ország képes legyen befogadni e fejlesztések sokaságát, hogy az állam ebben ne akadályozó teher legyen, hanem közreműködő partner. Így áll össze az Új Magyarország programja, a kormányprogram, az államreform és a különböző közszolgáltatások reformja, valamint a pénzügyi-gazdasági egyensúly megteremtésének rövid távú feladata. Ez az első kérdés.
A második kérdés: szükség van-e, és ha igen, miért van szükség a pénzügyi-gazdasági egyensúly megteremtése érdekében most lépésekre? Nem könnyű innen a szószékről és általában szóban sok-sok számot mondani, ezért próbálok olyan egyszerűen fogalmazni, ahogyan csak lehet, mindezzel együtt nem akadályozva azt, hogy a nézők is tudjanak bennünket követni, de itt kénytelen vagyok egy-két számot mondani. Miért kell az egyensúly érdekében lépéseket tenni? A legegyszerűbb technikai válasz nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy 2002 és 2006 között 12 ezer milliárd forinttal költöttünk többet, mint amennyi pénzünk 2002-ben azt az időszakot kivetítve rendelkezésünkre állt volna. Azaz a 2002-es bázist alapul véve az azt követő időszakban összesen 12 ezer milliárd forinttal többet költöttünk. Természetesen négy év alatt. Ebből a 12 ezer milliárd forintból nagyjából 7 ezer milliárd forintnyi bevétele keletkezett az államnak, amit tudott a saját bevételeiből finanszírozni, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszírozott.
Az elmúlt négy évben egy rendkívül intenzív szociális igazságteremtő, szociális kiigazító és modernizációs programot hajtottunk végre. Erre ezt a bizonyos 12 ezer milliárd forintot költöttük el. Ennek valamivel több mint a felére, 7 ezer milliárdra volt kellő bevétele az államnak, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszíroztunk. A hitelből történő finanszírozás egy része, nagyjából 3 ezer milliárd lépést tartott a közös vagyonunk és jövedelmünk növekedésével, azaz ha nagyjából csak 3 ezer milliárd forintot vettünk volna fel hitelben, akkor Magyarországon úgy növekedett volna az államadósság, mint amilyen ütemben növekedtek a jövedelmeink. De mi nem 3 ezer, hanem 5 ezer milliárdot költöttünk szociális és modernizációs kérdésekre.
Összességében teljesen világos, hogy ha Magyarország ezt a 12 ezer milliárdos nagy programot - amit négy év alatt megvalósítottunk, és amelynek egy részét saját bevételből, más részét pedig hitelből finanszíroztuk - továbbra is ugyanilyen tempóban folytatná, akkor újabb és újabb hiteleket kellene felvennie, ezzel viszont előbb-utóbb éppen azt a programot veszélyeztetné, amely a következő évek legfontosabb programja, az Új Magyarország fejlesztési program, mi több, egyre drágábban tudnánk finanszírozni ezt a programot, mert úgy van ezzel az ország is, mint bármelyik család, hogy ha egyre több és több hitelt vesz föl, akkor egyre drágábbá fog válni ez a hitel. Elindítottunk egy nagy tempójú felzárkózást szociális kérdésekben, egy hihetetlen nagy tempójú futást, de az is látszik, hogy ezt a tempót az ország saját bevételeiből finanszírozva egyre nehezebben viselte. Lassítani kell a tempót. Vissza kell fogni ezt a tempót.
Mikor kezdődött el ez a folyamat? Én 2002-2006-os számokat mondok önöknek. Ez egy politikai vita, és tudom, hogy olyan politikai vita, amely folyni fog az Országgyűlésben és az Országgyűlés falain kívül is. Hadd mondjak egyetlenegy számot azon túl is, hogy az ellenzéki fiatal demokraták által elkészíttetett Fehér könyv szerzői maguk is azt mondják, hogy nagyjából 2001-2002-ben. Egyetlenegy számmal hadd illusztráljam talán ennek a tételnek az igazságát: 2002-ben az államháztartásnak nagyjából 6800 milliárd forintnyi bevétele volt, és ennél kereken 25 százalékkal többet költöttünk már 2002-ben, 1700 milliárddal többet, összesen 8500 milliárdot.
(13.50)
Még mielőtt valaki azt mondaná, úgy kapásból, mert ilyenkor szoktunk kapásból válaszolni egymásnak, hogy na jó, jó, de az már 2002-ben az első száz nap programja volt, igen, legyünk korrektek, 350 milliárd az 1700 milliárdos költésből már a száz nap programjának a 2002. évre eső változata volt.
Valóban, tehát azzal, hogy 2001-2002-ben elindul egy rendkívül intenzív, az állam forrásaiból finanszírozott program, részben szociális, részben modernizációs program, amelynek együttesen a költségei és a terhei mostanra azt a veszélyt teremtik meg, hogy egy ennél lényegesen nagyobb szabású, átfogó modernizációs programot nem tudunk kellő ütemben megvalósítani, ha lassabban térünk vissza az egyensúlyhoz. Azaz az a nagy dilemma, hogy gyorsan visszatérni az egyensúlyhoz, nem kockáztatni az előttünk álló időszak nagy fejlesztési, beruházási programját, az Új Magyarország programot, vagy lassan visszatérni az egyensúlyhoz - hiszen lehet ezt is választani -, de azzal azt kockáztatjuk, hogy mindaz, ami évente ezermilliárdos beruházásbefektetést jelent, amely többszöröse annak, mint amit az elmúlt években meg tudtunk tenni, az akkor esetleg veszélybe kerül.
Mire költöttük? Különösen az ellenzék teszi fel mindig nagyon szívesen ezt a kérdést: nade hol van a pénz, kérem szépen? Hol van az a 12 ezer milliárd forint? Hát, összesen négy tételben össze tudom önöknek újra és sokadszor foglalni... - hozzáteszem, ma már nem bízom abban, hogy ha akár tizenötödszörre is elmondom, akkor az ellenzék nem fogja tizenhatodszor is megkérdezni, hogy hol van a pénz, mert őszintén szólva ezek általában nem kérdések, csak kérdés formájába bújtatott állítások, tudniillik, hogy nincsen meg a pénz.
A 12 ezer milliárd 71 százaléka, 8700 milliárd jóléti és szociális kiadásokra ment, ennek a legnagyobb része egyébként nyugdíj, oktatási kiadás és egészségügyi kiadás. 71 százalék! 14 százalék, 1700 milliárd forint gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztésben van. Összességében 11 százalékban finanszíroztuk az állam különböző közrendvédelmi és egyéb igazságszolgáltatási és egyéb bővülő feladatait, és összesen 4 százalékot képvisel ebben a 12 ezer milliárdban az elmúlt négy évben megnövekedett adósságszolgálati teher. Összességében az adósságszolgálat terhe az összes jövedelmünkhöz képest csökkent.
Mi fűti ezt a folyamatot? Miért történik meg, hogy minden negyedik évben, minden választási évben - a kormányprogram expozéjában mondtam - elindul a hiány növekedése, és miért van az, hogy tartósodik ez a hiány? Egyik oldalról az a szociális kárpótlási igény, amely milliókban fogalmazódott meg nagyjából 2000-2001-re. Emögött az van, hogy 2000-2001-ben még mind a nyugdíjasoknak, mind pedig a munkajövedelemmel rendelkezőknek a rendelkezésükre álló jövedelme kisebb, mint a rendszerváltás előtt. A rendszerváltás első tíz éve úgy fejeződik be valamikor 2000-2001 környékén, hogy a nyugdíjasok reálnyugdíja, a munkajövedelemmel rendelkezők reáljövedelme kisebb, mint tizen-egynéhány évvel ezelőtt.
Ezért igen nagy nyomást érez önmagán mindegyik kormány, az Orbán-kormány is, és éppen a választásokra készülő ellenzéki pártok is, hogy bővítsék az állam szociális szerepvállalását. Mondják azt, hogy kérem szépen, lehet itt majd nyugodtabb körülmények között is élni. Elindul a szociális programoknak egy bővülése. Valóságos igényt elégítenek ki ezzel a pártok, de az is kétségtelen, hogy létezik egyfajta egymásra licitálás, mert bal- és jobboldal Magyarországon az ezredfordulóra, úgy tűnik, hogy jobban fél egymástól, mint a költségvetési hiánytól; ha úgy tetszik, a költségvetési deficitnél csak az a fajta demokratikus deficit a nagyobb, hogy bal- és jobboldal kölcsönösen önmagát azzal tüzeli, hogy ha a másik győz, akkor bizony itt Magyarországnak vége lesz. És ez a fajta érvelés bal- és jobboldalon folyamatosan fölpuhítja azt a korlátot, hogy meddig szabad elmenni ezen szociális programok megvalósításában.
Harmadik kérdés: reform-e vagy kiigazítás, amiről beszélünk, vagy - ahogyan mások mondják - megszorítás? Szeretnék visszatérni a legelső kérdésre adott válaszomra. Az egyensúly, az államháztartási egyensúly rövid távú megteremtése önmagában nem reform. Senki nem gondolhatja azt, hogy ha felemeljük az általános forgalmi adót 5 százalékkal, akkor ez reform. Dehogy reform! Senki nem gondolhatja azt, hogy ha bevezetjük a szolidaritási adót, akkor ez reform. Az önmagában nem reform. Itt egymástól teljesen elváló feladatok vannak, tartalmilag is és időtávban és hatásukat tekintve. Van olyan lépéssor - és az Országos Érdekegyeztető Tanácsban ezeket a lépéseket mondtuk el elsősorban -, amelynek elsődleges célja, hogy gyorsan, rövid távon helyreállítsák az államháztartás egyensúlyát annak érdekében, hogy stabil alapot képezzenek egy alapvetően fejlesztésekben önmaga hétköznapi körülményeit megváltoztatni képes Magyarország számára; egyensúlyt teremteni, hogy stabil lábakon álljon mindaz a fejlesztési program, az Új Magyarország program, amelyet erre a négy évre Magyarország számára elsősorban is ajánlottunk.
A kiigazítás nem reform önmagában, a reform meg nem kiigazítás. Muszáj azt is elmondanom, hogy van itt némi tévhit. Sokan azt gondolják, hogy ha majd itt lesz reform, ez önmagában hozzá fog járulni az államháztartás egyensúlyi pozíciójának javulásához. Majdnem egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem így lesz. Ha az egészségügyben reform lesz - márpedig reform lesz! -, ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet fogunk költeni a közösből az egészségügyre. A kiigazítás ahhoz kell, hogy visszatérjünk az egyensúlyi pályára, a reformok pedig azért kellenek, hogy - egy - ezen a pályán lehessen maradni minden évben, meg minden négy évben, ne puhuljon fel a költségvetés. De ennél van egy fontosabb érv, hogy mindazok a rendszerek, amelyeket működtetünk, az oktatástól az egészségügyig, azok igazságosabban működjenek.
Ma az oktatással, az egészségüggyel a legnagyobb problémánk, hogy úgy tűnik, azok tudnak többet kivenni a közösből, akiknek egyébként is több jut, hogy nem tudjuk garantálni az egyenlőség, az azonos hozzáférés lehetőségét és esélyét mindenkinek, és nem egy esetben az a benyomásunk, hogy itt vannak egyenlők meg egyelőbbek, hogy pazarlóan bánunk a közös pénzünkkel.
De azt nem gondolnám, hogy az egészségügyi reform, az oktatási reform, a nyugdíjreform, vagy bármelyik nagy rendszer-átalakítás végeredményben a közösből kevesebbet fog majd igényelni. Szeretném most mondani, hogy azok, akik azt mondják, hogy egyébként tudják, egyensúlyt kell teremteni, azzal nem tudják megoldani ezt a kihívást, hogy azt mondják, hogy és majd kellenek reformok. Ugyan, dehogy! A reformok nem az egyensúlyteremtés szándékával, hanem a megteremtett egyensúly megőrzésének szándékával is kell hogy bevezetésre kerüljenek, és van ennél egy sokkal fontosabb, nem egyensúlyra vonatkozó céljuk, az tudniillik, hogy legyen egy sokkal igazságosabb egészségügyünk, egy sokkal inkább a tudás-, a műveltségvagyont széjjelosztó oktatási rendszerünk. Erről szólnak a reformok!
Ráadásul azt kérdezik a hivatalba lépett kormány első napján: nade, hát hol vannak a reformok, tessék már mondani! Nézzék, kiigazításhoz, őszintén szólva, kis túlzással elegendő egyetlenegy éjszaka, hogy az ember kellő költségvetési lefaragásokra és bevételnövelésre javaslatot tegyen. Egypár hét alatt egészen biztosan szakértőkkel ezt össze lehet rakni. Ez ennek az időszaknak a programja.
A reformok fölfogják, fölölelik az egész ciklust, döntően intenzívek lesznek. A 2006 közepétől 2008-ig terjedő időszakban nagyon sok átalakítást fogunk elindítani, de ezeket nem szabad összekeverni a rövid távú költségvetési kiigazítás programjával. A fejlesztések, az átfogó beruházások programja pedig 2007-től lesz egyre intenzívebb, és eltart a következő évtized közepéig. Így tehát a három különböző programelem, a kiigazítás, a reformok és a fejlesztések programja tartalmában is és időlefutásában is elválik egymástól. Éppen azért ugyanakkor, hogy a kiigazítás ne csak egyszeri legyen, hanem tartós, ezért kellenek reformok, és éppen azért, hogy a kiigazítás ne egyszerűen megszorítás legyen, ezért kell a kiigazítást összekapcsolni a fejlesztések és a reformok politikájával.
(14.00)
Az a helyzet történik itt meg, hogy három nagyon fontos momentum összeér. Ezt a pillanatot kellett megvárni, amikor a kiigazításnak a rövid távú kényszere, a reformok egyébként ciklus elején kötelező elkezdése és középtávú lehetősége és a fejlesztési programok messze cikluson túlnyúló, ha úgy tetszik, hosszú távú lehetőségének kezdő pillanata összekapcsolódik. Mert ha nem így történt volna, akkor a kiigazításból szociális elnyomorítás van. Ha nem így történt volna, akkor a kiigazításból csak egy pillanatnyi egyensúlyjavítás és megszorítás van. Most pedig egy hosszabb távú új egyensúly teremtése, ráadásul egy igazságosabb ország megteremtése, ráadásul egy fejlődő Magyarország megteremtése. Azért kell a ciklus elején megtenni, ráadásul összekapcsolni mindezt a 2007-től kezdődő fejlesztési programokkal, mert így a kiigazítás, az egyensúly rövid távú megteremtése, azoknak tartóssá tétele és egy igazságosabb Magyarország megteremtése, a reformok elindítása és egy fejlett Magyarország feltételeinek megteremtése az Új Magyarország program szerint lényegében egy időpillanatban kezdődik. Így a kiigazításból nem megszorítás és a kiigazításból nem egyszeri cselekvés válik. Így ér össze a három elem egymással.
Ami a kiigazítást illeti: lehetne-e más tartalma ennek a kiigazítási programnak? Ez egy izgalmas vita, gazdaságpolitikai és társadalmi vita. Nagyjából két pártra oszlik a vitatkozók köre. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy nem költségvetési, fiskális alapon kell kezelni a rövid távú kiigazítást, hanem a gazdaságot dinamizálni kell. Van ilyen állítás, hogy a gazdaságot dinamizálni kell, példának okáért úgy, hogy radikálisan csökkentünk járulékokat. Ez az első nagy vita. Ebben a vitában a kormány azt a következtetést tette a magáévá, hogy elemezve az elmúlt tíz év történéseit, semmi nem igazolja, hogy helyes lenne az a következtetés, hogy jelentős és radikális járulékcsökkentéssel lehet a magyar gazdaságot dinamizálni. Hadd mondjak egy példát! A magyar gazdaságban a legdinamikusabb foglalkoztatásbővülés és -növekedés 1997-ben és ’98-ban volt, amikor a járulékok nem csökkentek, stabilak voltak. Utána 1999-ben és 2000-ben egy nagyjából 5 százalékos járulékcsökkentést még egy mérsékelt foglalkoztatásbővülés kísért, majd 2000-től lényegében napjainkig, dacára az összesen 8 százalékpontos, tehát rendkívül jelentős, a legnagyobb ellenzéki párt által 10 százalékosnak ígért járulékcsökkentéshez mérhető nagyságú 8 százalékpontos járulékcsökkenés érdemben az elmúlt hat évben nem okozott munkahelybővülést. Azaz az a tapasztalat Magyarországon - és itt érdemes a számokhoz elmenni -, hogy minden bizonnyal nem önmagában a járulékcsökkentésnek van gazdaságdinamizáló és munkahelybővítő hatása, hanem valami másnak. Valami másnak.
A munkáltatói járulékterheket összességében ’97 óta 13 százalékponttal csökkentettük. Mondom ezt azért, mert időnként a munkáltatók azt mondják, hogy milyen horribilisan magasak ezek a terhek, és elfelejtődött Magyarországon, hogy több mint negyedével, összességében 48-ról 35 százalékra csökkentettük az elmúlt kilenc évben a járulékterheket, és az az igazság, hogy az elmúlt hat évben ez nem járt foglalkoztatásbővüléssel. A fizikai dolgozók foglalkoztatásához tapadó összes járulékteher több mint 50 százalékról lecsökkent 42 százalékra, azaz egy átlagos fizikai dolgozó foglalkoztatásánál az összes költségből ma már 58 forint a dolgozó zsebében marad. Már messze nem igaz az a szám, hogy csak az egyharmada! S azt kell mondjam, annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben volt a legradikálisabb tehercsökkenés, 2000-től nincsen foglalkoztatásbővülés.
Ugyanez igaz az egyéni vállalkozókra. Az egyéni vállalkozóknál több mint 10 százalékpontos a csökkenés az elmúlt öt-hat-hét évben, és ennek ellenére nem bővül a foglalkoztatás. Azaz ugyan vannak itt teóriák, hogy csökkenteni kell a járulékot, és akkor az majd növelni fog foglalkoztatást, azt szeretném, hogy akik ezt képviselik, azok próbálják az elmúlt tíz év magyar gazdaságstatisztikai adataival alátámasztani ezt az érvelést. Arról már nem is beszélek, hogy ha igaz az a helyzet, amit nagyon sokan mondanak, hogy az egyensúlyteremtés rövid távú feladat, úgy egyébként, akkor rövid távon meg végképp a járulék nagyarányú csökkentésével nem tudom, hogy a csudában lehet egyensúlyt teremteni?! Ezért aztán azt gondolom, hogy ugyan jól hangzik politikailag, hogy ne költségvetési eszközökkel teremtsünk egyensúlyt, hanem mi több, engedjünk el további költségvetési bevételeket, csökkentsünk adót és járulékot, sőt a csökkentett adó- és járulékból fizessünk 14. havi nyugdíjat; ezek nagyon tetszetősek politikailag, de az elmúlt kilenc év gazdaságstatisztikai számai ennek az érvelésnek sajnos nem szolgáltatják a biztos alapjait. Aki ennek az ellenkezőjét gondolja, az kérem, mutassa be a számait! Bizonyítsa, hogy az elmúlt hat év járulékcsökkentése miért nem járt együtt bővüléssel, vagy azt, hogy az 1997-99 közötti nagyarányú foglalkoztatásbővülés miért következett be annak ellenére, hogy egy tizedszázaléknyi járulékcsökkentés sem volt.
A második kérdés: sokan azt mondják, hogy jó, jó, rendben van, viszont nem a bevételeket kell növelni, hanem a kiadásokat tovább csökkenteni. Muszáj itt tiszta vizet önteni a pohárba. Ez egy nagyon jelentős, lényegi politikai vita. Az állam kiadásai döntően kéttípusúak: vagy az állam az igazgatásra költi, a maga apparátusi, szolgáltatási világára, vagy különböző szociális-jóléti szolgáltatásokat nyújt. Az államigazgatáshoz kapcsolódó költségek körében a kormány soha korábban az elmúlt évtizedekben nem látott átalakításokra szánta el magát, intézményeket von össze, nemcsak minisztériumok, hanem háttérintézmények számát többször 10 százalékkal csökkenti, a vezetői szintek számát, az alkalmazottak számát jelentősen csökkenti. Sokszor 10 milliárd forint, összességében ebből a csomagból 100 milliárdos nagyságrendű megtakarítást ér el. Itt nincs is nagy vita, még az ellenzékünk sem mondja, hogy itt kellene még radikálisabbnak lenni. A miniszterek fizetését értem, ebből biztosan összejöhetne párszor 10 millió forint, politikailag talán népszerűnek is tűnik az intézkedés, de hát itt nagyságrendekről beszélünk!
Mi a másik része az állam működési költségeinek? Akik azt mondják, hogy további kiadásokat kell még lefaragnunk, azok azt mondják, hogy az állam szociális-jóléti kiadásait csökkentsük. Akkor meg kell mondani, hogy mi az! Én most egy nagy vitát látok, be kell valljam. Az egy nagy vita az, hogy el kell venni a nyugdíjasoktól a 13. havi nyugdíjat. (Zaj, közbekiáltások: Nem!) Ezt a vitát látom. Azt tudom önöknek mondani, hogy ez a kormány nem lesz hajlandó elvenni a 13. havi nyugdíjat. (Taps az MSZP soraiban.) Nem lesz hajlandó visszavágni a családtámogatást, nem lesz hajlandó eltörölni a lakástámogatási rendszert. (Taps az MSZP soraiban.) Ugyanakkor egy ponton, az ártámogatások átalakításán dolgozunk, ez kétségtelen. De muszáj ebben a vitában egyértelműen beszélni! Azok, akik azt mondják, hogy az állam további kiadáscsökkentéseket eszközöljön, azok nem tudnak mást mondani - hiszen elmondtam az előbb is, hogy a 12 ezer milliárd többletköltésnek a 71 százaléka szociális és jóléti kiadásokra ment el -, ezek az érvelők lényegében azt mondják, hogy csökkentsük az állam szociális kiadásait, a nyugdíjat, a lakás- és a családtámogatást. Azt kell mondjam, hogy nem. Azt kell mondjam, hogy ilyet nem fogunk csinálni. Könnyű ezt mondani közgazdáknak, könnyű ezt mondani elemzőknek, könnyű ezt mondani talán azoknak a politikusoknak, akik nem gondolnak bele, hogy egy ponton túl csak ez van. Kiépült egy szociális rendszer Magyarországon. Azt gondolom, ez a szociális rendszer nem arra vár, hogy ezt elvékonyítsuk, hanem arra vár, hogy még igazságosabbá tegyük. Nem azt jelenti, hogy nem kell megfontolni minden javaslatot, ami ebbe az irányba hat; meg kell fontolni, és a végén azt kell mondani, hogy szerintünk ez nem időszerű. Ha pedig mi fenn akarjuk tartani ezt a rendszert, nem marad más rövid távon, mint bevételeket növelni.
Ha bevételeket növelünk - ez a harmadik kérdés -, hogyan kell elsősorban? Mi azt mondjuk: úgy, hogy elsősorban onnan kell bevételt szerezni, akik eddig nem fizettek adót, vagy kevesebbet, mint kellett volna. Ezért vezetjük be az elvárt eredmény után fizetendő adót a társaságoknál. Ez az adóalap szélesítése: fizessen az is, aki eddig eltitkolta! Ezért mondjuk azt, hogy az olyan pénztárállomány után - amely minden bizonnyal nincs már ott a cég pénztárában, hanem a tulajdonosa, a kisvállalkozó fölhasználta már a maga céljaira, csak kimutatja a mérlegében -, az után tessék megfizetni az adót, mert az már elköltésre került, hogy csúnyán fogalmazzak.
(14.10)
Azért vizsgáljuk meg a vagyongyarapodást, mert minden példa azt mutatja, hogy sokmilliós nagyságban kerül elő nem adózott jövedelem ott, ahol ezt megvizsgálják bizonyos társadalmi csoportokban. És igen, azért nem kívánjuk tovább késleltetni, hogy a színlelt szerződésekkel nem lehet elrejteni valóságos foglalkoztatási viszonyt. Ezért azt gondoljuk, hogy igen, ki kell ezt szélesíteni, ez egy tisztességes baloldali dolog.
Azt mondom, hogy a szociális program megvédése és azoknak a bevonása az adózás alá, akik eddig képesek voltak magukat ettől megóvni, ez egy olyan program, amire szociáldemokraták és liberálisok méltán büszkék lehetnek, és meg kell ezt védeni. Azt mondom, hogy védjük is meg. (Taps az MSZP padsoraiból.)
És min van vita? Lehet még azon vita, hogy gyorsan vagy lassan csináljuk ezt. Nem vitatom, lehetne ennél lassabb tempót is diktálni - igazuk van, lehetne. Lehetne azt mondani: ha ez a dolog nagyjából 5-6 év alatt romlott el, ráérünk 5-6 év alatt rendbe tenni, lassanként az egyensúly felé menni. Soha nem biztos, hogy ilyenkor igazunk van.
Én azt az álláspontot képviselem, és a kormány azt az álláspontot osztja, hogy annak érdekében, hogy a figyelmünk és az energiánk minél előbb az igazságosabb, teljesítőképesebb egészségügy megteremtésére, egy igazságosabb, mindenkihez elérő, mindenkinek azonos szolgáltatást nyújtó oktatási világ megteremtésére fordítódjon, hogy megvalósíthassuk az Új Magyarország fejlesztési programját, hogy ezeket semmi ne sodorja veszélybe, ha lépni kell az egyensúly felé, akkor lépjünk, de most, és lehetőleg minél gyorsabban. Hiszen pontosan tudom, hogy ez jár érdeksérelemmel, hogy ez beavatkozás nagyon sok család életébe, hogy nagyon sokan ezt fájdalmas nehézségként fogják majd megélni. Mindig azt remélem és azt szeretném, hogy ne legyen ennek olyan terhe, mint sokan időnként üzenik. Mindig azt szeretném, ha azt érezné az ország, hogy mi pontosan értjük, hogy akkor, amikor ki kell fizetni a gáznak vagy a villanynak az árát, ami egyébként tud drágább lenni, mint ma, hogy ez egy nagyon-nagyon nagy kihívás egy család számára.
Hogy hogyan lehet csökkenteni okos szociális programokkal ennek a hatását, de sokkal jobb ezt a programot gyorsan, konzekvensen végigcsinálni annak érdekében, hogy a programunk ne a visszalépésről, hanem az ország építkezéséről szóljon, mintsem időben elhúzni - ennek nyilvánvalóan a negatív hatásait is időben elhúzni -, de készen állok arra a vitára, hogy legyen ez egy lassabb program. Mi azt gondoljuk, hogy ennek egy gyors programnak kell lennie.
Ötödször: mi is a menetrend akkor? Az a menetrend, hogy most a legrövidebb távon, ahogy a kormány hivatalba lépett, ezt a rövid távon meglehetősen népszerűtlen feladatot el kell végezni. Tudom én, hogy ez nem hoz népszerűséget. Tudom én, hogy mindazok, akiknek az egyensúlyteremtés terhet tesz a vállukra, nem fogják azt mondani, hogy: jaj, de örülünk, hogy többet kell fizetnünk most áfában; hogy: jaj, de örülünk annak, hogy szolidaritási adót kell fizetni; jaj, de örülünk annak, hogy a vagyon után fizetni kell. Tudom én, hogy nem fogják azt mondani, de a kérdés számukra nem így merül fel. Úgy merül fel, hogy tudjuk-e biztosítani azt, hogy amit elértünk nyugdíjban, elértünk családtámogatásban, azt változatlan formában megőrizzük, és teremtsük meg az Új Magyarország fejlesztési programjainak az alapját, vagy engedjük, hogy kicsússzon ez a dolog a kezünk közül. Én azt mondom, hogy nem szabad megengedni. Azt mondom, hogy meg kell erősíteni azokat az alapokat, amelyekre felépíthető az új Magyarország - ez az igazi program!
Ez nem arról szól, hogy kiigazítás vagy reform; kiigazítás és reform, és egy új Magyarország megteremtése. Ez nem vagy, hanem legalább kettő “és”, abban a sorrendben, hogy most kiigazítás - és itt azoknak ajánlanám a figyelmébe, akik időnként azt mondják, hogy hajjaj, ez a kicsike csomag, lesz itt még nagyobb csomag is, hogy indokolják már számokkal, amikor ilyeneket mondanak!
A kormány arra készül, és azt mondja, hogy hacsak a világ körülöttünk egy olajsokktól vagy bármitől nem dől a fejünkre - és arra nem készíthetünk forgatókönyvet -, mi arra készülünk, hogy ezzel a programmal az államháztartás egyensúlyát meg lehet teremteni. Két elem van, amit mindig mondunk, és emlékeztetünk rá, hogy még be kell illeszteni a programba: az ártámogatások egész rendszerét, ahhoz új szociális támogatást illesztve, mert tudjuk, hogy az az egyik legkényesebb kérdés; a másik pedig: 2008-tól egy szélesebb bázisú vagyonadó bevezetése. De egyébként ez az egyensúly-teremtési program.
Nincsen még egy egyensúly-teremtési program; nincsen szüksége rá a magyar gazdaságnak - akik számolják ennek a hatásait, pontosan tudják. Ezzel a programmal, ennek tovagyűrűző hatásával 2007-2008-ra, 2008-ra el lehet jutni a 3 százalékos költségvetési hiány bűvös körébe, hogy azt mondjuk, hogy ott a 3,5 plusz-mínusz félszázalékos körben tudunk majd lenni - ez az egyik.
És azt is nyugodtan mondhatom, hogy ennek a legnehezebb szakasza 2006 második fele és 2007 első fele, tudom. Tudom! Úgy vagyok ezzel, mint azok a fiatalok, akik arról ábrándoznak, hogy építenek egy új házat, egy új lakást, és tudják, hogy ahhoz egyébként az elején kell majd spórolni, de látják a végét. Látjuk a végét! Látjuk, hogyan épül egy új Magyarország, és tudjuk, hogy ehhez most picit spórolnunk kell. De ettől még tudom, hogy a programom nem a spórolás, hanem a háznak az építése, és egy percre nem fogom összekeverni ezt a kettő dolgot.
Tudom, hogy nem az a program, hogy mostantól, ha többet kell dolgoznia a fiatal párnak, és kevesebbet láthatják egymást, nem az a cél, hogy kevesebbet lássák egymást, hanem az, hogy az új lakást fel tudják építeni. A reformok, a kiigazítás mind azt szolgálják, hogy egy új, jobb Magyarországot teremtsünk. Hogy az elején ez egyébként okozni fog kényelmetlenséget? - igen. Arra törekszem, és arra törekszünk, hogy ne okozzon olyan fájdalmat, amely egyénileg, családilag elviselhetetlen, ahol jól lehet látni, hogy mi a vége.
A reformok ehhez képest az első két-két és fél évben lesznek nagyon intenzívek. A kormány ezen a hétvégén egy hosszú, másfél napos ülésen rakja össze az első másfél-két év reformmenetrendjét, milyen időütemezéssel, melyik nagy rendszer átalakítása milyen fázisba ér - természetesen ha ezen túlvagyunk, ezt legalább úgy be fogjuk mutatni az országnak, mint a kiigazítás programját -, és mindeközben épül az Új Magyarország programra és a választási programra épülő következő hét-nyolc év Magyarországának fejlesztési-beruházási programja, amit ősszel nyújtunk be az Európai Uniónak, és előtte még természetesen be fogjuk nyújtani a tisztelt Háznak is. Azaz rövid távú kiigazítás, egy erős pénzügyi egyensúly megteremtése, átfogó reformok a következő másfél-két és fél évben, és egy fejlődő Magyarország, beruházások sokaságával. Így épül fel ez a három programelem, azaz nem kiigazítás vagy reform, hanem kiigazítás és reform; és egy új Magyarország azért, hogy ez az ország élhetőbb legyen, hogy mindegyikünk úgy érezze, hogy szükség van rá Magyarországon, hogy nemcsak szeretni lehet ezt az országot, hanem ebben az országban egyre könnyebb is élni.
Természetesen az kell, hogy sokan osztozzanak abban a vágyban és tettrekészségben, hogy ezt közösen teremtsük meg - készen állunk rá.
Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormányzó pártok padsoraiból.)
