BECSÓ ZSOLT
BECSÓ ZSOLT
BECSÓ ZSOLT (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem az első eset, hogy szót és a figyelmüket kérem egy ma még csak részben történelmi dátum, évforduló kapcsán. December 8-án lesz kereken ötven esztendeje, hogy a salgótarjáni megyeháza előtti téren egy békésnek induló tüntetés Magyarország világháború utáni történetének egyik legborzalmasabb vérfürdőjébe torkollott.
Fél évszázad nagy időnek tűnik a kívülálló számára, de egy város, egy közösség és az egyes ember emlékezete bármikor jelen idővé tudja változtatni azt, ami történt. Jelen idővé, hiszen a ma is élő résztvevők, hozzátartozók, leszármazottak kitörölhetetlen módon hordozzák saját sorsukban azt a napot.
Legalább 131 nevet kellene itt most felsorolnom, és könnyen megtörténhet, hogy a lista még mindig nem lenne teljes. 131 nevet, gyermekekét, lányokét, felnőttekét, öregemberekét, akiket a megtorlás esztelen, vak szeszélye 1956. december 8-án utolért, akiknek nem pusztán az életét vette el az akkori hatalom, hanem hosszú évtizedeken át az emléküket is sárba tiporta.
A felvethető kérdéseknek csupán az egyik aspektusa, hogy mi lenne ma az akkor tízéves Kakuk Józsi gyerekkel vagy a 17 éves Fényes Ilonkával. Vajon mennyiben lett volna más az életük Benkő Józsi bácsi és a vele együtt meggyilkolt felnőttek, öregemberek gyermekeinek, unokáinak? Bár a kérdés korántsem közelíthető meg tudományos igénnyel, bizonyára százszor, ezerszer feltették maguknak a túlélők az elmúlt ötven évben.
A megtorlások során alkalmazott fizikai megsemmisítés mellett az idő múlásával egyre nagyobb jelentősége van annak, amit a hatalom az áldozatok emlékével művelt, ahogyan Salgótarjánban és a környékbeli falvakban hosszú évtizedeken keresztül csak titokban lehetett egy-egy szál gyertyát meggyújtani az áldozatok emlékére; ahogyan a hivatalos propaganda a fájdalomban vergődő szülők füle hallatára nevezte újra és újra csőcseléknek, ellenforradalmi hordának halott gyermekeiket; ahogyan a közösség a mai napig feldolgozatlanul, a félelem reflexeivel hordozza magában december 8-a emlékét. A kívülálló aligha érti meg, miért van az, hogy amikor hivatalos állami ünnepségek az 1956-os forradalom és szabadságharc dicső szelleméről szólnak, akkor a salgótarjáni ember még mindig elnémul, tekintetét a földre szegezi, és hosszan hallgat, majd egyszerűen - saját figyelmét is elterelve - másról kezd beszélni. Ez a jelenség az, ami az '56 októberét követő megtorlások valóságos pusztítását mutatja, azt a pusztítást, amit egy ember, egy közösség, egy város vagy egy nemzet lelkében lényegében helyrehozhatatlanul okozott.
Ennek a lassan ható méregnek két összetevője van: a gyász és a megaláztatás. Ha létezik ellenszere, az is kétkomponensű: az idő és az igazság. Ahogy Voltaire mondja, az élőknek méltányossággal tartozunk, a halottaknak csak az igazsággal.
Az erőszak megjelenése minden történelmi korban és szituációban lerántja a leplet a hatalom valóságos természetéről. Az alkalmazott erőszak - ahogyan a diagnosztikában a kontrasztanyagok - megfesti és láthatóvá teszi az addig rejtett érdekeket, a hangzatos eszmények és jelszavak mögött meghúzódó valóságos szándékokat. A politikai hazugságok nyomán megjelenő erőszak már nem hazudik, lehull az álarc, lefeslik a tarka jelmez, lemállik a máz, és ott áll előttünk a nyers erő, a letisztult akarat, a hatalom pőre csontváza. 1956. december 8. napja ilyen módon az igazság pillanata volt. A fegyverropogás és az azt követő néma csend egy pillanatra felvillantotta a Kádár-rezsim valóságos arcát. Minden további magyarázat a nemzetközi erőviszonyokról, politikai kényszerről, holmi történelmi szükségszerűségekről és kényszerhelyzetekről, konszolidációról és vidám barakkról üres beszéd; nem támasztja fel az áldozatokat, és nem menti fel a gyilkosokat. Az ember természete szerint szabad, a döntéseit maga hozza meg, és a felelősséget is önmaga viseli.
Tisztelt Ház! Az 50. évforduló kapcsán ma sok szó esik az objektív tényekről és még több a forradalom eszméiről. Én ma itt - az évfordulóra tekintettel - inkább a személyes történelemről és a morális tanulságokról igyekeztem szót ejteni. Kérem önöket, emlékezzünk együtt az 1956. december 8-ai salgótarjáni sortűz 131 áldozatára és a forradalom két, december 13-án hajnalban a hugyagi Ipoly-parton brutális kegyetlenséggel kivégzett nógrádi, salgótarjáni vezetőjére.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiból.)
