DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! November 13-át írunk. Ezen a napon, 131 évvel ezelőtt született az Arad vármegyében megbúvó Magyarpécskán a XX. századi politikai életünk és kultúrtörténetünk meghatározó alakja, gróf Klebelsberg Kunó. Róla emlékezni kértem ma szót a Kereszténydemokrata Néppárt nevében, mert jóllehet az évforduló nem kerek, életművével kivívta magának a jogot arra, hogy minden évben felidézzük alakját; mert hosszú éveken keresztül itt szolgált e Ház falai között; mert munkássága máig ható nyomot hagyott a magyar kultúra homlokzatán, és mert tettei, politikusi, emberi magatartása ma is zsinórmértékként kellene hogy szolgáljon mindannyiunk számára.
Igazi államférfi volt, olyan, aki - Németh Lászlót idézve - ”a dolgot nézte, nem önmagát”; a dolgot: azaz a nép, a nemzet, a haza üdvét, felemelkedését. E szent célért munkálkodott hittel, erős akarattal, nagy tudással, tekintéllyel, szenvedélyesen. Nem uralkodott, hanem szolgált. Ezért vált rövid idő leforgása alatt az ellenlábasokkal saját hatalma megtartása érdekében acsarkodó pártpolitikus helyett igazi államférfivá.
E rövid megemlékezésben lehetetlen felsorolni, hogy mi mindent tett a magyarság érdekében röpke kilenc év leforgása alatt. Csak a legismertebb cselekedeteit sorolom (Az elnök csenget.):
Ötezer népiskolai tantermet és tanítói szolgálati lakást építtetett fel, minden öt kilométeres átmérőjű körben legalább egyet, messze a kor átlagos színvonala felett, és ezek a tudás fényével árasztották el a húszas évek sötét tanyavilágát. Több száz polgári iskola köszönheti neki létrejöttét, amelyek pedig a középosztályba történő felemelkedés lehetőségét nyitották meg az iparos-, a paraszt- és a munkásemberek gyerekeinek tízezrei előtt. Európa-szerte elismerést vívott ki a középiskolai reformja, amellyel sikerült megoldania a klasszikus értékek őrzése és a korszerűség követelményei között régóta feszülő ellentmondást.
A tanárképző intézetek felállításával intézményesítette a pedagógusképzést, tornatermek és sportpályák sokaságát építette fel. Megmentette és megerősítette a vidéki egyetemeinket, komoly eredményekre jutott az egyházak közötti felekezeti béke erősítése terén, külföldi nagyvárosokban megalapította a magyar kultúrát a nagyvilággal összekötni hivatott modellértékű kulturális központokat.
Tisztelt Országgyűlés! Vajon az egykori kultuszminiszterre történő emlékezéssel csupán tisztelegni óhajtunk előtte? Netán múltba merengő nosztalgiákat kergetünk? Korántsem. Idézzük csak fel az évszámot: 1922-ben foglalta el a vallás- és közoktatásügyi miniszteri széket. Ezt megelőzően az ország kevesebb mint egy évtized alatt átélte az első világháború szörnyűségeit, a forradalmak pusztításait, majd a trianoni katasztrófát.
(13.50)
Átmeneti állapotban, a gazdasági, pénzügyi, fizikai, erkölcsi romlás mélypontján volt és a lelki apátia könnyen halálossá válható betegségében szenvedett az ország. A kultuszminiszternek ezt a kivérzett, súlyos beteget sikerült talpra állítania azzal, hogy felismerte, a gyógyítást csak a test, a szellem és a lélek együttes kezelésével lehet sikeresen elvégezni, a tágan értelmezett kultúra, azaz az oktatás, a tudomány, a vallás, a sport, a művészetek és az erkölcsi rend megszilárdításának eszközével.
Ma ismét nehéz, fájdalmas átmeneti korban élünk. Demográfiai mutatóink tragikusak, fogyóban az életkedvünk, kiürült a pénztárcánk. Iskoláinkat, egyetemeinket, művészeti és sportéletünket, egyházi intézményeinket félelmetesen fojtogatja a pénzhiány. A költségvetési számok ismeretében a jövő évi kilátásaink pedig még a jelen helyzetnél is aggasztóbbak. Közállapotaink e súlyos volta a tisztelgő emlékezés mellett tehát kiáltóan aktuálissá teszi a hajdani kultuszminiszterről való elmélkedést, aki egyebek mellett így vallott magáról: “Ha van valami érdemem a nemzeti ügy körül, akkor ez az, hogy a nagyvonalú takarékosság szükségessége idején áttörhetetlen gátat tudtam emelni az ellen, hogy a kicsinyes takarékosság be ne törjön a magyar művelődés kertjébe, hogy épp a legkényesebb virágokat tarolta volna le.”
Tisztelt Országgyűlés! Előttünk a jó példa: iskolákat építeni, és nem összevonással lerombolni.
