TASÓ LÁSZLÓ
TASÓ LÁSZLÓ
TASÓ LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Valamikor egyszer, réges-régen, egy távoli galaxisban, ahol egy Magyarország nevű nemzetállamban egy európai közösség élt, megfogalmaztak egy hosszabb fejlesztési programot az ország jövőjének hangulatát is befolyásoló intézkedésekről. Ennek lett volna egy csúcspontja: a 2002-től kezdődő tíz év fejlesztéseinek olyan csúcspontot vagy olyan munkát összefoglaló és erőfeszítésekkel járó, de büszkeségre sokat adó, eredményeket hozó lezárását fogalmazták meg, amely a nemzetnek visszaadta volna a szunnyadó tartását.
Azt fogalmazták meg, hogy a folyamat végén a várható eredmények okán rendezzük meg a nagy nyári világjátékot, rendezzük meg az első magyar olimpiát. Felhördültek az akkor ellenzékben lévő politikusok és a most tenyerükből csipegető gazdasági érdekcsoportok: mit képzelnek ezek, lyukas a gatyánk, elment az eszünk, az országnak ettől sokkal fontosabb dolgai is vannak. Akkor a gazdaság valóban jól teljesített, az Európai Közösséghez csatlakozni szándékozó országok élenjárói voltunk, de lehurrogták az elképzelést, majdnem megkövezték az elindítóját.
Néhány év múlva, alig három évvel később, amikor a gazdasági teljesítmény minden várakozást alulmúlt, ok nélkül, előjöttek a gondolat- és ötletrablók seregei, és megfogalmazták, hogy olimpia nélkül egyébként nincs is magyar jövő. Hosszan lehetne erről beszélni, az összefonódásokról, az érdekcsoportok nyomulásáról, de erről majd talán később. De a 2007. évi költségvetés viszont mutatja, hogy mégsem gondolják ezt komolyan, vagy ha mégis, akkor pusztán az üzleti oldala számít; az, hogy egy lehetséges olimpián a házigazdához méltón szerepeljünk, olimpiai hagyományainkhoz híven teljesítsünk, az már csak egy sokadlagos kérdés.
2007-ben tovább csökkentik a települési önkormányzatok sportfeladataira elkülönített normatívát, az összevont normatétel 20 forinttal csökken. Szó sincsen már sportpályák felújításáról. A településeken működő egyesületek léte semmi máson nem múlik, csak azon, hogy az önkormányzat mennyi támogatást ad, és mennyit fordít erre a célra.
Rendkívül kedvezőtlen folyamatok indultak el az elmúlt években a települések sportélete területén. Pusztán gyűlöletből rekesztették meg a korábbi értelmes elképzeléseket, lezüllesztették az utánpótlás-nevelés valamennyi színterét. Mindenki számára világossá vált, hogy a sportot is csak üzletnek tekintik, akkor és addig foglalkoznak vele, ha abból és ameddig a holdudvarnak, a kormány hatalmon tartásának árát megfizető gazdasági szereplőknek üzleti haszna van. Megértem, hogy meg kell fizetni mindennek az árát, de azt nem tudjuk elfogadni Magyarországon sokan, hogy ezt az ország lakosságával és a jövő nemzedékével kellene.
Tisztelt Országgyűlés! Az előterjesztett 2007. évi nemzeti költségvetés tervezetében kiteljesedik a Gyurcsány-kormány lényegét jelentő valamennyi sajátosság. Sorozatban megtalálható benne a mindent megelőző rendezőelv, az ország teljesítményéből a családok, a termelők, a vállalkozások, a gazdaságot és a társadalmat megnyomorító elvonások bevételeiből... - és annak elosztására irányuló szándék. A költségvetés fő üzenete, hogy történhet bármi Magyarországon, a kormány elvégzi azt, amivel megbízták a gazdasági érdekcsoportok, megcsinálja azt, ami a lételeméhez kötődik, és ez nem más, mint a befizetésekből álló közpénzek piacosítása, a legújabb kori magyar magánosítás újabb fejezete.
A közpénzpiaccá süllyesztett költségvetésben tehát csak egy fontos rendezőelv létezik, hogy a kormány a kezét rajta tartsa minden kifizetésen, lehet ez a kötelező feladatok ellátásához kapcsolódó normatív támogatás vagy éppen a nemzeti forrással kiegészülő uniós támogatás. Csak a pénz elosztása a fontos, pontosabban fogalmazva a pénz feletti rendelkezés és visszaosztása annak az érdekeltségi körnek, melynek segítségével a szolgálatot piaci hatalommá formálták.
Ezzel egy időben kellő körítéssel hazudnak arról, hogy tulajdonképpen mindezt az ellenzék akarta. A kormányt nem tartja vissza az a tény, hogy az alkotmány szellemével ellentétes módon, a választók akaratával ellentétesen határozza meg a döntési szinteket, és olyan módon formálja át az előirányzatok döntési hatásköreit, hogy az egy nemzeti monopóliummal bíró részvénytársasághoz hasonlít. Márpedig az ország lakosságából kiszorított, a gazdasági szférából kipréselt pénzt nem lehet az igazgatótanács elvei szerint működő kormány tulajdonaként kezelni. A választók akaratával ellentétes, hogy a korábban életszerűen működő döntéshozatali rendünket a közpénzpiacot uraló érdekcsoportok érdekei szerint formálják át.
A régiók szerepéről és működéséről szóló törvényjavaslat csak 2009-től, vagyis a ciklus utolsó évének végétől hozta volna helyzetbe a regionális tanácsokat. Az októberi önkormányzati választásokon történő vereség miatt átrendeződő, a lakosság véleményét és a választók egyértelmű szándékát jelentő eredmények hatására azonban a kormány csak azon törte a fejét, hogy milyen módon lehet mégis rátelepedni az uniós forrásokra, milyen módon lehet szétosztani a saját érdekeltségi körükbe tartozóknak, akik a tavaszi számlával kopogtatnak be.
Megdöbbentő nyíltsággal, arcátlansággal, fittyet hányva a bírálatokra, melyek a legújabb kori diktatúra kialakulásához hasonlítják az intézkedéseket, a közpénzből fizetett média segítségével beleverik az emberek fejébe, hogy egyébként ezt az ellenzék akarta. Még nem késő meggondolni, még nem késő átgondolni, visszavonni és megállítani a költségvetéshez kapcsolódó hatalomkoncentrációról szóló tervek megvalósulását. Még nem késő valóban lépést tenni a közmegegyezés irányába, mert ennek hiányában, higgyék el nekem, olyan folyamatok indulnak el, melyeket nem lehet majd kézben tartani, és nem lehet látni a végét. (Egy hang az MSZP soraiból: Juj!)
Erre hívom fel az Országgyűlés döntéshozóinak figyelmét, a koalíció jobb érzésű tagjainak megtisztelő figyelmét. Most mindent elronthatnak. Kérem, inkább ne tegyék, mert valóban csak egy Magyarország létezik!
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
