GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Milliószor tapasztaljuk a hétköznapi életben is, hogy ha valami elromlik, vagy ha engedjük, hogy elromoljék, akkor sokkal nehezebb aztán később rendbe tenni a dolgokat. Így van ez egy megszakadt barátsággal, egy elfakuló házassággal, vagy éppen egy tönkrement üzleti vállalkozás esetében is, hogy amikor már ott a baj, és újra rendet kell teremteni, akkor bizony nehezebb ez a feladat.
Azért hozom mindezt szóba, mert egy picikét mi is így vagyunk ezzel. Olyan erősnek és olyan megingathatatlannak hittük mindazt, amit csináltunk az elmúlt években, hogy sokszor néztük tétlenül és szótlanul, hogy elromlanak közügyeink, hogy besározódnak közkapcsolataink, hogy több lesz a vita, és több lesz a veszekedés, mint amennyi az együttműködés. Igaz ez helyenként Magyarországon belüli viszonyokra is, nemegyszer igaz ez azon kívül is.
Ugyanakkor az elmúlt napokban és talán az elmúlt kettő hétben már azt is láttam, hogy egyre többen értik és érzik, hogy ha van választás - és mindig van ebben az ügyben választás -, akkor inkább az együttműködést és a párbeszédet kell választani. Mert persze, rendben van, hogy változatos formában kifejezzük ellenvéleményünket. Az is rendben van, hogy ezek közé időnként odakerül az utcai, békés tüntetés is. De azért végső soron az ország nem tüntetésekről szól. Arról szól, hogy sokfajta szándékú, akaratú ember keresi azt, ami összeköti őket, mert közös a hazájuk, mert hazafiak vagyunk, vagy egyszerűen élni szeretnénk magyarként normálisan.
Az elmúlt héten két nagyon fontos tárgyalás is zajlott, amely Magyarországról és a régióról szólt, két olyan tárgyalás, amelynek Magyarország életében különleges jelentősége van. Másodszor tartottunk közös kormányülést Románia kormányával. Ugyanakkor szinte ezzel egy időben múlt héten Gašparovič elnökkel Sólyom László magyar köztársasági elnök találkozott, nyilvánosan beszéltek egyetemisták előtt a két ország kapcsolatáról, érzékeny kérdésekről meg hétköznapi ügyekről. Azt mutatja mind a két találkozó, hogy bár lehetnek és nyilvánvalóan lesznek is viták szomszédos országok kapcsolatában, abban a térségben, ahol nagyon-nagyon sokan élik azt meg, a magyarok is, hogy a politikai nemzet és a történelmi nemzet határai nem esnek egybe, és emiatt tele vagyunk történelmi és mai érzékenységgel, hogy sem annak az országnak nem könnyű, amelyik úgy érzi, hogy nemzetének polgárai az országhatárán kívül kerültek, de muszáj azt is érteni, hogy bizony nem kis nehézséggel és bonyolult érzékenységgel néznek szembe azok az országok is, amelyek sok százezres vagy milliós, erős nemzeti identitással rendelkező kisebbséggel rendelkezve kell hogy igazgassák közös dolgaikat. Ellenkező előjelű, de hasonló típusú érzékenységek ezek.
Magyarország és Románia azt mutatta, hogy már nem csak saját hangját hallja. Az a legkönnyebb, ahhoz nem kell nagy tehetség, őszintén szólva. Hanem érezni, hogy a másikban miért van érzékenység! Ma már mi is egy picivel jobban érezzük, hogy miért nem könnyű sokszor azon megoldások alkalmazása, amit mi egyébként helyesnek tartanánk egy másik országban. Mert nem könnyű az az élet sem, amikor ilyen sok fajta és bonyolult identitás létezik egy országon belül.
Azt gondolom, helyes úton járunk akkor, amikor megpróbáljuk a nemzet történelmi és jelenbéli szempontjait összeegyeztetni a köztársaság történelmi, jelenbéli és jövőbeli szempontjaival, hogy “és”-ekből próbálunk meg építkezni. Azt gondolom, helyesen tesszük, ha miközben felhívjuk partnereink figyelmét arra, hogy milyen felelősséget kell hogy viseljenek valamennyi polgárukért, legyen ilyen vagy olyan a nemzeti identitása, eközben építkezünk is fontos ügyekben, hogy személyi igazolvánnyal lehessen közlekedni, hogy épüljön Ipoly-híd, hogy összekössük útjainkat és vasútjainkat, hogy Csongrádban a hármas határ környékén ipari park létesüljön, amely szolgálja a Vajdaság, Temes megye és Csongrád épülését is. Ezek fontos ügyek, és az az igazság, hogy ehhez csak párbeszéden keresztül lehet eljutni. Odamondogatással, kivagyisággal, történelmi kioktatás szándékával sem itt, sem ott nem.
Mélyen hiszek abban, hogy Magyarországon messze azok vannak túlnyomó többségben, akik úgy gondolják, hogy a párbeszéd és az együttműködés visz előre, és ez a hangulat teremti meg annak is a feltételét, hogy könnyebb legyen magyarként élni Magyarország határain túl, legyen szó éppen Erdélyről, a Partiumról, vagy legyen szó a Felvidékről vagy a Vajdaságról. Egymást támogatják ezek a politikák. De igaz ez Magyarországon belüli állapotainkra is.
Be kell valljam, volt bennem némi, ha nem is félelem, de tartózkodó aggodalom, hogy amikor azt javasolom, hogy üljünk le és tárgyaljunk fejlesztésről, önkormányzatiságról, akkor vajon nyitottság lesz-e erre a válasz vagy éppen az elfordulás. Azt látom, hogy a nyitottság a válasz. Nagyon köszönöm mindazoknak, akik értik azt, hogy önkormányzatoknak, települések vezetőinek, régiók vezetőinek és a kormánynak együtt kell működni, hogy értik, hogy az együttműködés parancsa sokkal erősebb ezekben a kérdésekben, mint a rivalizálás érdeke.
Érdemi tárgyalásra készülünk e héten szerdán megyei jogú városok és regionális fejlesztési tanácsi elnökök részvételével. Örülök annak, hogy a hétvégén különböző pártokhoz tartozó, nagyvárosi polgármesterek leültek egymással és tárgyaltak, nyilván a célból is, hogy készültek az e heti tárgyalásra. Ez így van rendjén, ez így jó. Arra biztatom a kormánypárti polgármestereket is, hogy továbbra is az együttműködést tanúsítsák, függetlenül attól, hogy ki a meghívó. Ha ellenzéki párthoz tartozó polgármester a meghívó, akkor is együtt kell működni, és fordítva. Nem arról szól az együttműködés, hogy éppen kitől postázzák a meghívólevelet.
(13.10)
Hallom ugyanakkor azt, hogy megyei önkormányzati vezetők is tárgyalni szeretnének, hogy a megyei közgyűlések elnökeivel is üljünk le. Ez a legtermészetesebb. Ha van arra igény, hogy a tárgyalások ne csak a megyei jogú városok és a regionális fejlesztési tanácsok elnökeivel folytatódjanak, akkor találni kell lehetőséget arra, hogy a megyei közgyűlések elnökeivel is tárgyaljunk. A tárgyaláshoz demokratikus politikusok, demokratikus intézmények vezetői között nem kell előfeltétel - szándék kell. A szándéknak pedig arra kell vonatkoznia, hogy azt keressük-e, ami összeköt bennünket normálisan, vagy inkább azt, amivel oda tudunk mondogatni a másiknak.
Az természetes, hogy nem fogunk mindenben egyetérteni. Hát, különböző nézetek, értékek, érdekek vannak, más a helyi érdek, más az országos. De abban van választási lehetőség, hogy amikor elkezdünk tárgyalni, akkor azokat kutatjuk-e, amit majd jól oda lehet dörgölni a másik orra alá, kimenni a folyosóra, keresni az első kamerát, és azt mondani, hogy ebben meg ebben meg ebben nem értettünk egyet, vagy inkább azt, hogy ebben meg ebben egyetértettünk, és folytatjuk. Nem egyszeri alkalomra készül a kormány. Nem azt gondoljuk, hogy most, az elmúlt hetek, hónapok ribilliója után egy politikai gesztust kell tenni. Nem! Azt gondoljuk, hogy ennek a kormányzásnak az kell hogy legyen az alapkaraktere, hogy partnerségre és a partnerség keretei között demokratikus versengésre épül. Ez így van rendjén.
Ennek új intézményeit kell megalkotni, ha szükséges. Erre tesz javaslatot Lamperth Mónika miniszter asszony, amelyet szintén meg kell vitatni nyilvánvalóan az önkormányzatok vezetőivel, és ha kell, akkor újabb javaslatokat kell tenni. Ahhoz, hogy valóságos partnerség legyen, persze nemcsak intézmények kellenek és jó szándék, hanem kell tartalom. Na most, mi lehet a tartalom? Hát például az, hogy mindenki programszerűen megfogalmazza a maga javaslatát. Ebben van még mit tenni. Ebben az ügyben most akkor nem elsősorban a kormánypártokhoz szólok, hanem az ellenzéki pártokhoz: bátorítanám az ellenzéki pártokat, hogy miután ők is azt mondták az elmúlt hetekben már legalább interjúkban, hogy bizony-bizony elkerülhetetlen, mondjuk a nyugdíjrendszer, mondjuk az oktatási rendszer, mondjuk az egészségügyi rendszer reformja, akkor mutassuk meg, és ők is mutassák meg programszerűen, hogy mi az, amit ők javasolnak. Ezek azok az okos, tartalmi, nem egyszerűen politikai gesztusok, hanem az együttműködésnek értelmet teremtő talapzatai, amelyek nyomán el lehet indítani Magyar-országon egy olyan közélet megteremtését, amelyről azt látják a mi választóink, azt látják a magyar polgárok, hogy ezek felelősen kormányoznak, ezek felelősen működnek együtt.
Jól emlékszem arra, éppen talán Navracsics frakcióvezető úr képviselte akkor a legnagyobb ellenzéki párt delegációját, amikor még a konvergenciaprogramról tárgyaltunk augusztus végén, a tárgyaláson előkerült, hogy milyen jó lenne, ha a program tekintettel lenne az új Széchenyi-tervnek hívott gazdaságfejlesztő programra. Azt mondtuk, hogy nagyon szívesen megismerkednénk ezzel a programmal. Továbbra is azt mondom, hogy ha van ilyen program, szerintem az szolgálja mindegyikünk érdekét, hogy ezeket láthassuk, hogy megkaphassuk.
Nem állítanám sohasem, hogy a kormány programjai mindig a legtökéletesebbek; hát nyilván az a szándék, hogy a lehető legjobbak legyenek. De hozzá lehet ahhoz tenni. Ha igaz az, hogy van versenyképes gondolat, és miért ne lenne igaz, ha igaz az, hogy van kidolgozott program a másik oldalon, és miért ne lenne igaz, akkor azt mondom, meg kell mutatni, hogy a tárgyalás ne azzá egyszerűsödjön, hogy az egyik fél vitatja a másik álláspontját, hanem a tárgyalás inkább gazdagítson bennünket.
Javaslom és kérem, hogy mindaz, amit gondolnak ma a parlamenti pártok átfogóan és programszerűen gazdaságfejlesztésről, nyugdíjreformról, egészségügyi reformról - hallom egy hét végi nyilatkozatban, hogy semmi más nem lehet megoldás, mint valamelyik ellenzéki párt átfogó, nagy népegészségügyi programja -, akkor lássuk, mi az. Nyilván lesznek részek, amelyekkel egyet lehet érteni. Ha így építkezünk, akkor működni fog ez az ország, és azért fog tudni jobban működni, mert az a közös szándék hajtja valamennyi oldalon, hogy a döntések a tekintetben is közösek legyenek, hogy közös forrásokból táplálkoznak.
Biztosíthatom arról a parlamenti ellenzéket, a magyar kormány készen áll arra, hogy ne csak a saját hangját hallja, hanem hallja az ellenzék hangját is. Ha ez így fog működni, akkor azt gondolom, Magyarországon nagyon sok polgár úgy fogja gondolni, hogy kormány és ellenzéke ugyanazt gondolja, hogy a hazáért közös felelősséget viselünk patriótaként, hazafiként, felelős demokratikus politikusként. Ezt ajánlom a magunk figyelmébe Magyarországért és a köztársaságért.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
