KISS PÉTER
KISS PÉTER
KISS PÉTER szociális és munkaügyi miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Szeretném jelezni, hogy egyetértek a vitában elhangzott azon közös vagy sok hozzászólótól megfogalmazott szándékkal, hogy olyan kérdésről van szó, amelyik túlmutat a pillanaton és a hétköznapokon, tehát azzal a felelősséggel kell foglalkozni vele, hogy egy mai beavatkozás a következő 5-10-15 évben jelent érzékelhető változásokat, és ha trendekben gondolkozunk, akkor egy emberöltőre előre meghatározhatja a viszonyokat.
Ezért tehát Ékes képviselő úr felvetésével, mások ez irányú jelzett szándékával egyetértőleg azt mondom, hogy alkossunk közösen szabályokat, kész vagyok mindazokat a javaslatokat érvényre juttatni, amelyekben konszenzus vagy konszenzus közeli állapot alakulhat ki. Pontosan azért, merthogy korántsem a mai törvényalkotóról szól mindaz a szándék, amit itt közösen megfogalmazunk, no pláne nem a kormány színéről, hanem arról az esélyről, amit a munkaerőpiacon azáltal tudunk teremteni, hogy sokkal inkább a gazdaság várható és mai megrendeléséhez közeli szakképzést teremtünk.
(10.30)
Az első - ezért aztán úgy fogalmaznék nagyon leegyszerűsítve -, hogy bonyolult munkaerő-piaci és gazdasági elemzések mellett, nem ezeket helyettesítve, de rendkívül lényeges, hogy direkt kapcsolatot tudjunk teremteni a mai gazdasági szereplők befektetési vágyai, törekvései, elgondolásai és a szakképzés között. Ha ilyen primitív módon kell fogalmazni, azt mondom, hogy aki fizeti a zenészt, az rendeli a zenét, és erre minden csatornán lehetőséget kell biztosítani. Jelzem, szeretném világossá tenni, hogy az, amit mi most itt a törvényben bemutattunk, nem a szándékaink egésze, hanem a szándékainknak azon része, amihez törvénymódosítás kell, hiszen a szándékaink ezen az irányon megjelennek a fejlesztéspolitikában, a ma meglévő törvényi felhatalmazás szerinti napi eljárásainkban, és megjelennek nyilvánvalóan egyéb tárcaszintű vagy helyi szakmai szabályozásokban.
Ezért annak az igénynek, őszintén megmondom, nem is tudok eleget tenni a mai törvénymódosítással, hogy komplex módon, az egészet bemutatóan egy programot jelezzünk itt, mert a program szándékokban és elgondolásokban létezik, de ez a mostani módosítás ennek néhány törvényi szeletét érinti csak; szándékom persze azon dallamban, amilyen irányban egyébként a program egésze kell, hogy haladjon, és ebben meghatározó, hogy a gazdaság, a munkaerőpiac megrendelése a képzési struktúrában, a képzések tartalmában és nyilván a struktúrán belüli kapacitásokban meghatározó legyen. A munkaerőpiac szereplőinek, a munkáltatóknak, a kamaráknak ilyen értelemben való bővülő részvétele nyilvánvaló módon erről szól, de jelzem, hogy a felnőttképzés és a szakképzés lehetőség szerinti integrált együttműködése nemcsak arról szól, amivel mi itt érvelünk a javaslat indoklásában, hogy akkor az hatékonyabb, jobban használja fel az eszközöket; természetesen erről is szól.
Több kollégánk szólt arról itt a képviselők között, hogy természetesen úgy helyes, ha ezeket a pénzeket - a konvergenciaprogramra tekintettel is - a leghatékonyabban használjuk fel. Igen, de hozzáteszem, szól arról is, hogy hidat teremtsünk a felnőttképzés által a gazdaság és az ifjúsági szakképzés között. Logikus az a gondolat, hogy ha egy cég a saját mai alkalmazottai képzésére az ő szükséglete szerint kifizet nagyon komoly forrásokat, befektet nagyon komoly pénzeket, akkor nyilván olyan tudást vásárol és olyan szerkezetben, amire neki vagy most, vagy a következő időszakban a fejlesztései szempontjából szüksége van. Magyarán, ha éppen az ifjúsági szakképzést képesek vagyunk összekötni a felnőttképzéssel, és kivinni a felnőttképzési piacra ezeket az intézményeket, akkor nemcsak forrásokat teremt az ifjúsági szakképzésben, a felnőttképzésben való piacilag finanszírozott részvétel lehetősége, hanem azt a tudást, azt a munkaerő-piaci, gazdasági megrendelést is integrálja, amely nélkül nem lehetne egyébként biztos tudást adni a gyerekek kezébe. Ez olyan - (Pelczné dr. Gáll Ildikó felé:) mondom a képviselő asszonynak -, mint az egyetemeken a posztgraduális vagy a szakmérnöki vagy a továbbképzési rendszer, amiről tudom jómagam is - az oktatók közül nem mindenki ismeri el -, hogy a legerősebb piaci visszajelzés arra nézve, hogy az alapképzésben mit kell biztosítani ahhoz, hogy egyébként a gazdaság igényeinek eleget tudjunk tenni. Itt tehát egy tartalmi híd megteremtéséről is szó van, nemcsak egy egyszerű szerkezeti változásról.
A harmadik dolog, amit röviden szóba hoznék, nem tűnik ilyen horderejűnek, de nagyon lényegesnek tartom: ez a tanulószerződéseknek a kérdése, többen kitértek rá. Ahhoz, hogy ne a levegőbe képezzük a fiatal embereket, kulcskérdés, hogy a szakma felelősséget vállaljon értük, és ha kell, mérjen és szelektáljon; de azok esetében, akik alkalmasnak bizonyultak, teremtsen is garanciát arra, hogy nem a levegőbe kerülnek akkor, amikor végeznek. A tanulószerződések 99 százalékban ezt jelentik, vagy hát azok esetében 99 százalék, akik bent tudtak maradni a tanulószerződés keretében, akikről így döntött a cég. Ezért tehát ezt éppen - megint Ékes képviselő úrra hivatkozom - azon korábbi évtizedekben kialakult gyakorlat újszerű változatának tartom, amelyik a korábbi ösztöndíjak és a munkahelyre való gyakorlati képzési kihelyezés helyébe lép.
A negyedik dolog, amit szeretnék megemlíteni, az két probléma. Nem szól róla a törvényünk, elnézést kérek, hogy olyat hozok szóba; nem is szólhat róla, mert nem ezzel az eszközrendszerrel kell megválaszolni, de fontos, érinti a szakképzést, ha már itt szóba került. Az egyik a lemorzsolódás a szakképzés 9-10. évfolyamán. Drámai mértékű a lemorzsolódás, megjegyzem, elsősorban azért, mert még mindig nem ad elegendő kapaszkodót a képzés 9-10. évfolyamán az elméleti szakképzés és a gyakorlati képzés. Ennek arányát a mostani közoktatási törvény lehetősége alapján - mert abban nyitottunk - meg fogjuk teremteni a finanszírozás oldalán is. Ehhez sem kell törvénymódosítás, csak szóba hozom, hogy benne van a csomagunkban, mert az a fiatal ember a szakmába, a szakiba és a munkahelybe akkor tud kapaszkodni, ha a 9-10. évfolyamon a közismereti tantárgy buktatóin tovább tud kerülni. Másképp fogalmazom: nem a közismeret arányát kell a szakképzésben csökkenteni - mert az valóban a kapcsolódásokat csökkenti, és valóban nem tenné lehetővé, hogy a tanulni tudás lehetőségét magába szívja -, hanem hogy a belső arányokat egy-egy évfolyamon hogyan alakítjuk, azt biztosan módosítani kell. A 9-10. évfolyamon többet kell biztosítani a szakmához való kapcsolódásban, így a gyakorlati képzésben is, az elméleti szakképzésben is, pont azért, hogy ne lemorzsolódjon, hanem kapaszkodhasson a szakmába; pont azért, hogy még fiatal korban, amikor a manuális készségek alakítására nagyobb esély van, ez megtörténhessen. Ha bármelyik szakképző intézmény tanárát, vezetőjét kérdezzük ma Magyarországon, akkor azt kell mondanom, hogy túlnyomó, döntő többségük álláspontjának megfelelő a törekvésünk.
Itt említem meg a szakképzésbe való be nem kerülés kérdését. Akik nem végzik el az általános iskolát, és így aztán nem keletkezik meg a formális feltételük arra, hogy bejussanak a szakképzésbe; ez is tizen-százalékos szám egy adott évfolyamon, valóban óriási nagyságrendről beszélünk. Gondoljanak bele, ha Magyarországon igaz, ami igaz, hogy száz képzettség nélküli emberből csak huszonkettő tud elhelyezkedni, akkor meg is tudjuk jelölni, hogy mely körökben alakulnak ki - a képzettséget most az iskolaszerkezet szempontjából nézve -: a nyolc általánost el nem végzettek, illetve a szakképzésből lemorzsolódók a legveszélyeztetettebbek ebben a körben, és tudjuk szociális szempontból is vagy társadalmi csoportok szempontjából is; erről a napirend előttiek kapcsán ma szóltunk. Nos, ha ez így van, akkor itt célzott programra van szükség. Ezért indítottuk el, az idén már háromezer fővel működik, és szeretnénk egy korosztály érintetti lehetséges létszámát befedő módon teljes körűvé tenni a kompetenciaalapú felzárkóztatást, amely bevisz ezen készségek alapján - ha kell, még a formális nyolc általános végzettség nélkül is - a szakképzésbe, nyilván olyan szakmákban, ahol a kompetencia fejleszthető és rendelkezésre áll azon fiataloknál. Ez a negyedik dolog, amit szerettem volna mondani.
Az ötödik a területi integrált szakképző központok ügye. Tudom persze, hogy ez a szabályozás - elnézést kérek érte - részleteiben ezt most nem érinti, de összefügg a témakörünkkel, mert a fejlesztést, az európai forrásokat éppen abba az irányba akarjuk vinni, hogy tiszknek leginkább azt lehessen nevezni, ha különféle szakmacsoportokba tartozó intézmények képesek összeállni és a normatíváikat is összerakni, hogy egy közös fejlesztés keretében alakítsák ki a rugalmas piachoz alkalmazkodó képességüket; hogy egy munkaerő-piaci megrendelésnek - amely tehát nem intézményfenntartói megrendelés, hanem gazdasági és munkaerő-piaci megrendelés - utána tudjanak mozdulni, és a szakmastruktúrát, a kapacitásokat, a képzés tartalmát rugalmasan utánamozogva tudják fejleszteni. Tulajdonképpen ennek a tiszknek az új modellje szól arról, ahogy szeretnénk az egész szakképzésben alakítani a viszonyokat.
Van még három dolog, amit ha megengednek, szóba hoznék, apróságnak tűnik, de szerintem komoly információ. A felnőttképzési normatívával kapcsolatban joggal veti fel Czomba képviselő úr, hogy bizony itt látszódnak az erőforrásaink korlátai, hogy ilyen árnyaltan fogalmazzak. A másik oldalról meg azért nem tesszük ezt rossz lelkiismerettel, mert az európai fejlesztési források között a TÁMOP-ban nagyon jelentős felnőttképzési források jelennek meg, tehát a sokszorosát tudjuk biztosítani nem költségvetési forrásokon keresztül a felnőttképzésben, és nyilván ott, amikor a programok részletei látszódnak, ezt indokolt lesz megbeszélni, hogy kire terjedjen ki.
(10.40)
Hankó Faragó képviselő úr szemléletét szeretném erősíteni abban a kérdésben, amit egy példán keresztül említett meg, a nyelvtudás és bizonyítvány kérdésében. Valóban a kompetenciaalapú és ezeknek a kompetenciáknak az összeszámítására képes képzési rendszer kialakítása a kulcs. Hogy mikorra jutunk el oda, hogy ez felmenő rendszerben, a felnőttrészképzések belekapcsolásával is működhet Magyarországon, nyilván nagyon komoly közös törekvésünk kell legyen, hogy ez ilyenné váljon; modellkísérletek éppen az NSZI-ben, a Nemzeti Szakképzési Intézetben ezzel kapcsolatban zajlanak. Rendkívül fontos kérdésnek látom. Ott, ahol az egy életen át való tanulás rendszere működik a világon, ezeknek a részkompetenciáknak az összeszámítása rendszerszerűvé lett téve korábban, akár csak Észak-Amerikában, a kanadai példára hadd utaljak.
Almássy Kornél és mások is felvetették az ötven év felettiek támogatásának a kérdését. Nos, megnyugtatom képviselő urakat, hogy jövő héten, ha lehet, már a jövő hét elején a parlament elé érkezik, talán plenáris formában is a Start Pluszra, Start Extrára vonatkozó javaslatunk, amelyik kifejezetten erre a körre koncentrál. A Start Plusz a gyedről, gyesről visszatérő, speciális élethelyzetre, a másik pedig kifejezetten a hátrányhelyzetűek és ötven év felettiek helyzetbe hozására vonatkozik. Ez egy régi vállalásunk, és most szabályozási keretekben is megoldjuk. Ez is azon témakörökbe tartozik, ami nem ennek a törvénynek a része, de egy másik kezdeményezéssel ezt a kérdést meg fogjuk oldani.
Kulcskérdésnek tartom azt is, hogy a szakképzés bizonyos esélyhátrányok kiküszöbölése érdekében is speciális módon biztosítottan alkalmas legyen. Itt a hátrányos helyzet akár a társadalmi-szociális hátrányoktól akár a fogyatékkal élőkig terjedhet. Szeretném visszajelezni, hogy itt nyilvánvaló módon nem az iskolarendszerhez kell igazítani ezen emberek lehetőségeit, hanem fordítva, nyilvánvaló módon a képzést, az iskolarendszert, a technológiákat kell ezekhez a speciális helyzetekhez igazítani. Magam egyetértek azzal, hogy a szakképzés éppen az egyik legnagyobb esélyteremtő intézményrendszere az országnak, ha ez úgy működik.
Végezetül szeretném megemlíteni kicsit a perspektívák szempontjából is, hogy nem kevesen vannak jelen a teremben - ahogy látom -, akik a kilencvenes évek közepén partnerek voltak abban, hogy a szakképzés egy szeletében, a szakközép-iskolai fejlesztésben azt az ominózus világbanki projektet végigcsináljuk. Ez pontosan 10-12 évvel ezelőtt kezdődött el, és a rendkívüli sikerének köszönhető az, hogy a szakképzés zsákutcás jellege megnyílt a felsőoktatás számára, és ez mint történés komoly társadalmi mobilitással, társadalmi haszonnal járt. Ennek következtében is felértékelődött a szakképzés egy része, a szakközépiskolák intézményei, és ma már olyan családok is a szakközép-iskolai iskoláztatást választják, akik ezt elit intézménynek tekintik a maguk szempontjából, és akik kifejezetten továbbtanulás irányában iskoláztatják a szakképzésben a gyerekeiket.
Ugyanezen időszak alatt, ez alatt a 10-12 év alatt a szakiskolai, a szakmunkásképzéssel nem történt meg ez, sőt leszakadt, és a figyelem középpontjából kikerült. Ez nagy baj, hogy így van. Mindannyiunknak megvan benne a felelőssége részfelelőségekkel és a figyelem hiányával. Elindult ugyan egy szakiskolai fejlesztési program tizen-milliárdos mértékben, de az ügy társadalmi presztízsét, a befogadó környezetet és az érdekeltséget, én magam is úgy gondolom, további átalakító lépésekkel segíteni kell. Ez a törvény többek között erről szól.
Azért hoztam szóba a világbanki programot, mert a kilencvenes évek elején a szakközépiskolákról se gondolta volna senki, hogy lehetséges, hogy bejárják ezt az utat, és hiszek abban, hogy ennek a programnak az eredményeként a szakiskolai képzésben megtörténhet mindaz a csoda, amit sikerült megtennünk a szakközépiskolák egy jelentős része kapcsán, csak nyilván társadalmi figyelem, pénz, paripa, fegyver és érdekeltségeket átalakító reformszándékok kell egymással találkozzanak. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
