KUNCZE GÁBOR
KUNCZE GÁBOR
KUNCZE GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az általános vitában meglehetősen sokat vitatkoztunk egyrészt arról, hogy milyen döntések vezettek odáig, hogy a költségvetés hiánya ilyen mértékűre duzzadt. Megállapítottuk, hogy ebben vannak kényszerpályák, vannak benne egyedi tételek. Másrészt sokat vitatkoztunk arról, hogy vajon mi a kivezető út e tekintetben. Harmadrészt ebben a vitában számos alkalommal vetettük fel, hogy nem nagyon látjuk az ellenzéknek azokat az alternatív, jobbító szándékú felvetéseit, amelyek valamilyen fajta választ adnak a problémákra.
(8.30)
A vita közben az is hangsúlyozódott, hogy a kormányoldal nem tanácsot vár, hiszen azt gondoljuk, tudjuk, hogy ebben a helyzetben mit kell tenni, milyen megoldások lehetségesek. Sőt, még azt is elmondtuk, hogy tudjuk, ezek bizony népszerűtlenek lesznek, mégis az ország érdekében, elsősorban az ország jövője érdekében ezeket a lépéseket vállalni kell, és következetesen végig kell vinni. Akkor, amikor az ember azután nekiáll a módosító indítványok áttekintésének, azokra a kérdésekre is keresi természetesen a választ, hogy nézzük meg, milyen olyan alternatívák lehetségesek, amelyek adott esetben megfogadhatóak a kormánypártok számára.
Olyan ellenzéki felvetéseket kerestem, amelyek támogathatóak lennének annak érdekében, hogy javítsunk a költségvetésen, javítsunk úgy a költségvetésen, hogy az adott keretek között maradunk; az adott keretek között maradunk - ez alatt értem természetesen az egyensúly helyreállítására törekvést. Nem kell mondanom, hogy az egyensúly helyreállítása rendkívül fontos. Hiszen egyrészt bizonytalanságot kelt a magyar gazdasággal szemben, márpedig nekünk az az érdekünk, hogy a befektetők azt lássák, hogy itt, ebben az országban stabil, kiszámítható viszonyok vannak, és ez tükröződik a költségvetésben is. Másrészt szükséges azért is, mert ellenkező esetben tovább folytatódik az adósságállomány kétségkívül gyors ütemű növekedése, ami viszont elkerülendő, mert ezzel terhet rakunk az utánunk következő generációk vállára.
Szóval, abból indultunk ki, hogy nagyjából a keret, amiben mozognunk kell, az, amit a költségvetés leír, már csak azért is, mert ráadásul az újonnan csatlakozó országok konvergenciaprogramot kell hogy évente az Európai Unió elé tárjanak. Magyarország letette a maga konvergenciaprogramját, ezt az Európai Unió elfogadta, megjegyzem, azzal persze, hogy nagyon oda fognak figyelni, hogy mennyire képes az ország betartani a konvergenciaprogramban lefektetett elveket. Ezért aztán ennek is meg kell a költségvetésnek felelnie. Nagyon szigorúan adottak tehát a keretek. Ebből a szempontból volt érdemes vagy érdekes számunkra azt vizsgálni, hogy vajon a módosító indítványok közül melyek azok, amelyek ebben a keretben megmaradva jobbá teszik adott esetben a költségvetést, és ezért az ellenzéki módosító indítványok közül is akár támogathatóak a kormánypártok számára.
Az imént hallottuk az ellenzék egyik frakciója, a Fidesz frakciója módosító indítványainak egy szemelvénygyűjteményét. Hallottunk arról is, hogy milyen forrásokból szándékozik mindezt fedezni. Ugyanakkor, tanulmányozva mindezeket, az ember nem arra a következtetésre jut, hogy itt most van egy alternatíva, vagy egy jó szándékú javaslatcsomag, hanem itt élénken kétfelé válnak a mondottak és a benyújtottak is. Van a dolgok egyik fele, javítsunk az önkormányzatok helyzetén, a Vöröskereszt helyzetén, a közgyógyellátottak helyzetén, a gyógyító-megelőző kassza helyzetén és így tovább, és így tovább. Ezek, azt lehet mondani, persze helyes törekvések. Még hozzá tudnám sorolni a pedagógusokat, a nyugdíjasokat, az egészségügyi dolgozókat és általában mindenkit, aki ebben az országban él.
A probléma éppen azzal van, amivel a politikának szembe kell néznie, hogy ezek a lehetőségek, bármilyen jó szándék mellett is, nem adottak számunkra. A másik, amivel persze a politikának szembe kellene néznie, az az, hogy az elmúlt években nagyon sokszor követtük el azt a hibát, hogy ez a sok-sok jó szándék, ami adott esetben akár indokolható döntéseket is tartalmazott, került szembe az ország költségvetés adta lehetőségeivel. E tekintetben nincs különbség az állam háztartása meg a saját otthoni háztartásunk között. A családon belül is mindenkinek vannak különböző igényei, amelyeket akkor lehet kielégíteni, ha ezt a család költségvetése egyébként lehetővé teszi. Ha nem teszi lehetővé, és kielégítik őket, abból a családnak is nagy problémái szoktak lenni, mert, mondjuk, eladósodik. Ha viszont nem akar eladósodni, akkor döntenie kell a különböző igények között, el kell döntenie, hogy ezeknek most teret engedek, mert annyira indokoltnak látom őket, ezeknek meg most nem, mert az igény kielégítése, bár fájdalmas a döntés, de mégiscsak halasztható.
Ez a költségvetés abból indul ki, hogy most olyan helyzet van, hogy a különböző igényeket általában nem lehet kielégíteni, mert a költségvetés helyzete azt igényli, vagy azt követeli meg tőlünk, hogy bizonyos területeken szigorítsunk, állítsuk meg a kiadásnövekedési folyamatokat, és ezen keresztül próbáljuk az egyensúlyt helyreállítani. Ez persze, nem győzőm hangsúlyozni, nemcsak a jövő évi költségvetés kérdése vagy problémája, hanem a reformok éppen azért kellenek, hogy ha az egyensúlyt helyreállítottuk, akkor az a későbbiek során egy fenntartható egyensúly, fenntartható egyensúlyi pálya legyen.
Vannak ugyanakkor olyan “igények” - mert ezeket nem is igényszinten közelíteném meg, hanem kötelezettségként -, amelyek tekintetében a költségvetésnek engednie kell. Mert mindenfajta szigorítás, mindenfajta egyensúlyi igény mellett mégis vannak olyan társadalmi csoportok, amelyek helyzete azt indokolja, hogy őket a lehetséges legteljesebb mértékig vonjuk ki a szigorodó vagy szigorító intézkedések hatásainak következményei alól. Az általános vitában felsorolta már több felszólaló is ezeket a csoportokat, az igazán szegények, rászorulók, a nyugdíjasok, adott esetben a gyermekes családok tartoznak ebbe a körbe.
Azt lehet tehát mondani, hogy vannak jogos igények, vannak költségvetési korlátok, ezek megszabják a lehetőségeket, és ezek a korlátok, ezek a lehetőségek megítélésünk szerint ebben a helyzetben, figyelemmel nemzetközi elkötelezettségünkre is, nem léphetőek át. Ezért aztán a kormánypárti módosító indítványok, amennyire azokat megismertem, általában nem is lépik át ezeket a korlátokat. Azok között is lesznek majd feltehetően viták, melyik indokolt, mennyire indokolt, indokolt-e egy adott tárcától elvenni és egy másikhoz átcsoportosítani, de ezek a módosító indítványok a megadott kereten belül mozognak, nem növelik a költségvetés hiányát, nem térítik le a tervezett egyensúlyi pályáról a költségvetést.
Nem így áll a helyzet, tisztelt képviselőtársaim, az ellenzék módosító indítványaival. Megjegyzem, az a probléma, ami most is megjelenik a költségvetési módosító indítványokban, egy évek óta meglévő probléma, amit egy mondatban úgy lehet összefoglalni, hogy vezessük félre oly módon a választópolgárokat, hogy úgy teszünk, mintha szeretnénk nekik adni valamilyen fantasztikus dolgot, miközben magunk természetesen tudjuk, hogy amit csinálunk, az egyébként tarthatatlan. Aztán az ellenzék még azzal is szokta tetézni mindezt, hogy ráadásul számon kéri a kormányon az egyensúly helyreállítását. Támadja a kormányt, megjegyzem, nagyon helyesen, azért, hogy hogyan lehetett ennyire megbontani az egyensúlyt, hogy lehetett ilyen mértékben növelni a kiadásokat, és ezen keresztül növelni a hiányt, majd ezek után évről évre, rendre olyan módosító indítványokat ad be, amelyek több tíz milliárddal, időnként 100-200 milliárd forinttal növelnék a költségvetési hiányt.
Míg az egyik oldalról indokolt a kormány bírálata, ami a kiadások elszaladását illeti, másrészt ez az indokoltság nem ad felmentést az alól a kötelezettség alól, hogy tegyen le valamilyen alternatív javaslatot az asztalra, és pláne nem engedi meg a helyzet, ha egyszer az ellenzék, mint mondja, ilyen világosan látja a problémát, hogy olyan módosító indítványokkal operáljon, amelyek egyébként alkalmasak lennének elfogadásuk esetén a költségvetés végletes felborítására.
(8.40)
Azt kell mondanom, hogy a kiadási oldalra tett növekedési javaslatok mindenki részéről jó szándékúaknak tekinthetőek; én magam is szeretnék természetesen mindenkinek több pénzt, több támogatást, több mindenfélét juttatni, megjegyzem: a közösből, mert a javaslatok persze a közösre vonatkoznak. És itt azért attól nem szabad ám eltekinteni, hogy a költségvetés pénze az adófizetők pénze, azért van benne pénz, mert adók és járulékok formájában befizettük, és ha valaki abból túl sokat akar osztani, akkor nem mond mást, mint azt, hogy növeljük meg a költségvetés bevételeit, vagyis vessünk ki még több adót.
Az ellenzék javaslatainak a másik oldala, képviselőtársaim, az, ami igazán megalapozatlan, és ezt ki kell mondani. Az a javaslatcsomag, amely előttünk fekszik, amely állítólag 200 milliárd forint átcsoportosítását tartalmazza, az valójában egyszerűen nem létezik. Ami a kamatkiadásokat illeti, ezt a szöveget Varga Mihály képviselőtársamtól érdeklődve hallgathattam már tavaly is meg két évvel ezelőtt is a költségvetési vitában, amely arról szól, hogy vannak betervezett kamatkiadások, de ha ti majd rendesen viselkedtek, akkor a kamatkiadások csökkennek, mert majd akkor a Magyar Nemzeti Bank csökkenti a kamatokat, aztán akkor kevesebb lesz a kamatkiadás, és mi már ezt előre látjuk - mondja az ellenzék -, és ezért aztán, mondjuk, 30 milliárd forintot elveszünk a kamatkiadások közül. A dolog természetesen nem így működik, ezt láttuk az elmúlt években számtalanszor. A monetáris politika természetes módon egy más szempontrendszert követ, adott esetben például azt mondja, hogy az inflációt a lehetséges legteljesebb mértékben szorítsuk le, és abban az esetben, ha itt problémát lát, akkor a kamatok emelésével próbálja meg ezt a célját elérni, ami direkt módon érkezik a költségvetésbe hatásként. Benne van természetesen a hiány mértéke és annak hitelből történő finanszírozása is, de azért az mégsem véletlen, hogy a 2007. évi költségvetés összességében több mint 200 milliárd forinttal magasabb kamatkiadást tartalmaz, mint amennyire ebben az évben ezen a soron szükség volt.
Az ellenzék másik módosító javaslata, ami a nagyobb összegű módosító javaslatokat illeti, arról szól, hogy csökkentsük le a betervezett tartalékot, és ezt a pénzt osszuk fel különböző, általa fontosnak tartott célok között. Megjegyzem: az előtte lévő mondatban meg azt mondja, hogy ha hiteles a gazdaságpolitika, ha hisznek abban, hogy ez megvalósul, akkor lehet csökkenteni a kamatokat, majd utána elvesz egy olyan fontos keretből, amely többek között ennek a hitelességét alapozza meg, illetve a biztonságát növeli: a tartalékból. Ezért aztán azt gondolom, hogy ez sem csökkenthető, ez sem lehet megoldás.
Ami az előbb hallott 37 milliárd forintos kommunikációs kiadást illeti, megjegyzem, annak utána kell néznem, mert szerintem ilyen a költségvetésben nem lelhető fel, úgyhogy erre most ijedtemben nem is tudok reagálni.
Engedjék meg azonban, hogy még egy tétellel kapcsolatban említést tegyek, amely egyébként valóban a kormányzati kommunikációhoz kapcsolódik: a költségvetésbe be van állítva egy összeg, amely arról szól, hogy a kormány a döntéseiről, azok hatásairól, következményeiről rendszeresen tájékoztatni szándékozik a lakosságot, annak érdekében, hogy az érintettek megismerjék a szándékait, és persze megismerkedhessenek a rájuk vonatkozó döntésekkel. Ilyen összeget a költségvetésbe korábban a Fidesz-kormány tervezett be először - megjegyzem: azért talán még emlékszünk az Ezüsthajóra meg a hasonló dolgokra, amelyek nem annyira a kommunikációról, mint inkább a kormány dicsőségének a zengéséről szóltak -, aztán azóta viszont ezek megjelennek a költségvetésben. Ezzel mondjuk, lehet egyetérteni, lehet vitatkozni vele, mindenesetre a költségvetésben egy talán 3 milliárd forint körüli összeg fel van tüntetve erre a célra.
Ez a 3 milliárd forintos összeg aztán az ellenzéki módosító indítványok tobzódásának a helye: mindenki bead erre a 3 milliárd forintra fantasztikus javaslatot, és mindenki elkölti ezt a 3 milliárd forintot, ami körülbelül úgy néz ki, hogy ebből a 3 milliárd forintból olyan 30-40 milliárd forintnyi különböző fejlesztést vagy kiadásnövekedést szándékoznak megalapozni ellenzéki képviselőtársaink. A dolog úgy megy, hogy aki, mondjuk, Lágymányoson lakik, az a sportcentrum fejlesztéséhez ad be 3 milliárd forintot, aki Óbudán lakik, az a Római-part árvízvédelméhez ad be 2 milliárd forintnyi kiadásnövelést, aki az egészségüggyel foglalkozik, az átcsoportosítaná az egészségügyi kiadások közé, aki oktatással foglalkozik, az átcsoportosítaná az oktatási kiadások közé, és így tovább, és így tovább. Tisztelt képviselőtársaim, ez nem koncepció, ez nem alternatíva, egyet lehet rá mondani: ez maga a választópolgárok félrevezetése. Egyébként ez a technika szintén évek óta megjelenik a költségvetési vitákban módosító indítványok címszó alatt, évek óta elmondjuk a parlamentben, hogy ez számunkra egyszerűen nem támogatható, elfogadhatatlan javaslat, 3 milliárd forintból nem lehet 30-40 milliárd forintot elkölteni. (Közbeszólás az MSZP-s képviselők soraiból.) Kedves szocialista képviselőtársam azt mondja, hogy miért ne lehetne. Tényleg, hogyha az ember ellenzéki, akkor ilyen csodákra is képes, de azért ez mégsem kánai mennyegző, hogy csak úgy mindent lehetne csinálni a költségvetéssel. Ezért aztán az ilyen típusú módosító indítványokat sem támogatjuk.
Természetesen abban az esetben, ha a vitában olyan javaslatok merülnek fel, amelyek finanszírozási oldala is rendben van, és amelyek javítanak valamely területen a benyújtott költségvetésen, frakciónk azokat természetesen támogatni fogja. Ugyanakkor azonban nagyon határozottan vagyunk elkötelezettek a tekintetben, hogy a módosító indítványok vizsgálata és a szavazások során is különösen figyeljünk arra, hogy a költségvetés végig a megadott keretben, a konvergenciaprogram által is megszabott feltételrendszerben maradjon.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
