GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A fiatal magyar demokrácia számos gyermekbetegséggel küzd. Az egyik a saját világunkba bezárkózni kívánó hajlam, és amikor erről beszélek, nemcsak az időbeni távlatosság hiányára utalok, hanem a térbeni távlatosság hiányára is.
Azért hozom ezt elő, mert sok tekintetben tanulságos és izgalmakkal teli annak a látogatássorozatnak a végeredménye, amelyet a Magyar Köztársaság nevében a múlt héten három országot érintve a Nyugat-Balkánon tettem. Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Albánia volt az úti cél. Ilyenkor szokásosan megkérdezik az embert, újságírók is meg mások is, hogy: miniszterelnök úr, és mit hozott?
Azt tudom önöknek mondani, hogy vittem is, meg hoztam is. Vittem elsősorban azt a - remélem, hogy közös - meggyőződést, hogy a Nyugat-Balkán nem jelenthet fehér foltot Európa és az Európai Unió testén, Nyugat-Balkán stabilitása és prosperitása nélkül nincsen hosszú távon békés, nyugodt Európa, hogy Európának szüksége van ezekre az országokra, és bár nagyon-nagyon sok lappangó, helyenként nyilvánosan is érzékelhető vita veszi körül a Románia és Bulgária csatlakozását követő időszak bővítési politikáját, Magyarország álláspontja világos. Szükségünk van ezekre az országokra. Jól megtanultuk a XX. század történelmét. És akik történelemből talán kicsivel gyengébbek voltak, azok is emlékezhetnek az elmúlt 10-15 év elképesztő tragédiáira és emberi szenvedéseire; mindarra, ami a Nyugat-Balkán legtöbb országában történt.
Ilyenkor fel kell tenni a kérdést, hogy európai polgárként, európai uniós országként mi a mi viszonyunk ehhez a világhoz. Az elmúlt években, amikor az Európai Unióról beszéltünk, mindig döntően önmagunkról beszéltünk. No igen ám, de ha nincsen biztonságban az az együttműködő közösség, amit Uniónak hívunk, ha nincsen biztonságban a szomszédos országok sokasága, azok népei, akkor biztonságban lehetünk-e mi? Eljutottunk-e oda magyarként, a Magyar Köztársaság képviselőiként, hogy amikor külpolitikát alakítunk, amikor nemzetpolitikát alakítunk, akkor nem egyszerűen a ma vagy a holnap előnyeit kívánjuk csak megszerezni, hanem van már elegendő bátorságunk befektetni a holnaputánba?
Nem hoznám mindezt elő, ha nem az lenne a véleményem, hogy Románia és Bulgária remélt, csaknem biztosan tudott január 1-jei csatlakozását követően megakadhat a bővítés folyamata. Nem lehet nem érzékelni, hogy nem kevesen vannak olyanok Európában, akik úgy gondolják, hogy az Európában felhalmozott ilyen-olyan fajta konfliktusok fő oka, hogy az Unió elmúlt időszakában a szükségesnél, lehetségesnél, menedzselhetőnél sokkal gyorsabb bővítési politikát valósított meg, és akár az alkotmányozási folyamat nehézségeit, akár a versenyképességre vonatkozó lisszaboni folyamat nehézségeit vesszük elő, sokan azt mondják, hogy mindez azért van, mert túl gyorsan bővült az Európai Unió; lassuljon hát le, álljunk meg.
Nem akarom eltitkolni, hogy talán politikusi körben is érzékelhető tartózkodás akár még a horvát csatlakozással kapcsolatban is. Márpedig, ha valami, akkor Horvátország csatlakozása lesz az a lakmuszpapír, hogy az Európai Unió komolyan gondolja, hogy van még dolga a Nyugat-Balkánon, vagy inkább ürügyet keres ahhoz, hogy késleltesse a csatlakozást. Ürügyet természetesen lehet találni ebben a régióban, nem keveset, ha valaki akar. De teljesen világos, hogy két út van ebben a régióban. Van a bezárkózó nemzeti radikalizmusok útja. Láttuk, hogy ez mit okozott, láttuk, hogy mennyi szenvedést hozott. És van az Európával való nyitott, demokratikus együttműködés, a nyitott szociális piacgazdaság építésének az útja. Ez reformok sokaságát követeli.
Azt tapasztalom a régióban, hogy az ott is nagyon nehezen menő reformokhoz sokszor éppen az ad erőt, hogy az európai csatlakozás perspektívája azokat is meggyőzi, azokat is ösztökéli a reformok támogatására, akik leginkább húzódoznának. Ha azt fogják tapasztalni itt sokan, hogy nagyon messze az uniós csatlakozás, vagy akár a semmibe vesző ködbe burkolódzik, akkor mi fog történni ezzel a régióval? Magyarországnak mi lesz ebben az ügyben az álláspontja? Bátor kezdeményező-e vagy követő-e? Vagy elkezdünk kalkulálni, hogy ha bizony ők csatlakoznak, akkor lehet, hogy nekünk egy vagy két euróval kevesebb fog jutni a közös kasszából. Ezt egy egyszerű piaci alkunak, a közös koncon való marakodásnak fogjuk-e tekinteni? Vagy távlatos nemzetpolitika részeként azt mondjuk, hogy muszáj befektetni a térség biztonságába; és tudják, éppen azt a reményt hoztam haza, hogy nyugodtabb lehet ez a régió.
(13.10)
Na most, mi ezt igazából soha nem vitattuk ki magunk között - mondom ezt itt el őszintén. Magyarországon az Európai Unió bővítési politikája legfeljebb Románia csatlakozásával, nem kis részben az ott élő magyarságra is vonatkoztatva volt fontos, jelentős közéleti kérdés. De ezen túlmenően a magyar közéletben, de még a magyar politika belső világában is alig tapasztalható aktív közös gondolkodás és munka, hogy merre tovább, mi fog itt történni. De ki fogja ezt megcsinálni? Kik azok az európai polgárok, és kik azok az európai politikusok, akik azt mondják, hogy hát nem lehet otthagyni ezt a térséget, hogy ebben nekünk felelősségünk van, hogy ez nem egyszerűen arról szól, kérem szépen, hogy befolyásos európai országok politikusai itt a fejünk fölött majd osztanak és szoroznak?
Hozzáteszem, ez nem egyszerűen csak politikusokról szól. Az európai közvélemény jelentős része, bizonyos országokban túlnyomó része, kifejezetten tartózkodóan viselkedik. Mondjuk azt, hogy ez rájuk tartozik? Mondjuk azt, hogy minket ez nem érdekel? Mondjuk azt, hogy mi ebbe nem akarunk befektetni? Én azt hiszem, hogy nem kellene. Azt gondolom, hogy ha van történelmi magyar felelősség itt, ebben a régióban, akkor az részben ahhoz is kapcsolódik, hogy Magyarország kezdeményező, támogató szerepet vállal-e a Nyugat-Balkán országainak csatlakozása előtt álló akadályok lebontásában annak érdekében, hogy meggyőzzünk politikusokat, meggyőzzük az európai közvélemény tartózkodó részét, hogy szükségünk van erre a régióra. A régiónak szüksége van Európára, és fordítva; hogy bátorítjuk azokat a politikusokat, európai gondolkodókat, reformelkötelezettségű kormányokat, akik tenni akarják a dolgukat.
Na most, ez nem fog menni csak a kormány oldaláról támogatva, mondom önöknek. Sőt, azt tudom mondani, hogy ha ebben a fontos kérdésben kormány és ellenzék szót fog érteni, még az sem lesz elegendő. Ha szükséges, ennél tovább kell menni. Közösen kellene abban szerepet vállalni, hogy szövetségeseket találjunk még ehhez a politikához; szövetségeseket a régióban, és itt nemcsak a visegrádi négyek együttműködésére, vagy a V4 plusz 2 együttműködésre gondolok, de szövetségesekre az egész Európai Unióban. Ha ezek az országok támogatók, szövetségesek és barátok nélkül fognak maradni, akkor azt tudom mondani, hogy hosszú távon ez nemcsak nekik fog fájni, hanem nekünk is. Legelemibb érdekünk ebben az ügyben megküzdeni értük.
Ebben az ügyben tehát azt mondom, hogy kormánynak és ellenzéknek, majd ezen a bázison Magyarországnak és a többi európai országnak együtt kell működni. Nem kell azt gondolni, hogy jaj, hála istennek, Románia és Bulgária csatlakozása után egy picikét megállhatunk. Ha megállunk, bajba fogunk kerülni; lehet, hogy nem jövőre, lehet, hogy csak tíz év után. De hogyan fogjuk majd megmagyarázni a gyerekeinknek meg magunknak, hogy nem volt hozzá elegendő bátorságunk? Mert ugye első ránézésre ez nem egy könnyű folyamat, ez nem hoz könnyű előnyt.
Ezek a megfontolások is vezettek arra, hogy azt kezdeményezzem, hogy az Európai Parlamentben ott ülő képviselőinkkel kezdjünk el egy intenzívebb konzultációt Európa jövőjéről, az európai bővítés jövőjéről, arról, hogy miképpen működhetnek együtt az európai parlamenti képviselők a nemzeti kormánnyal, a nemzeti parlamenttel, hogy az Európai Parlament következő évi munkarendjében, munkaprogramjában melyek azok a kérdések, amelyek kiemeltek Magyarország számára. Ha kiemeltek, akkor érdemes intenzíven együttműködni nemzeti kormánynak és európai képviselőknek.
Ezért hívtam december 10-ére őket egy konzultációra; folytatni azt a törekvést, amelynek az a célja, hogy Magyarországon akik ezért az országért, ezért a hazáért felelősséggel tartozunk, találjunk egymásra. Nem azért, hogy föladjuk azt, ami közöttünk meglévő vita vagy különbség. Ó, dehogy! Az rendben van; hanem azért, hogy amiben meg közösek vagyunk, abban erősítsük egymást, és képviseljük közösen a nemzeti érdeket.
És hogyha már itt tartok, hogy együtt kell működni, akkor hadd utaljak vissza egy pillanatra a múlt héten az önkormányzatok képviselőivel folytatott konzultációra. Olyan konzultációra, amelyet én egyrészt eredményesnek tartok, másrészt olyannak, amely jó kiindulópontja a további együttműködésnek.
Örömmel számolok be itt önöknek is arról, hogy a ma délelőtt lefolytatott egyeztetésen az önkormányzati szövetségek és a kormány képviselői között, mondjuk úgy, hogy legalább előzetesen, megállapodás köttetett arról, hogy hogy is nézzen ki, hogyan is működjön az a két héttel ezelőtt javasolt új intézmény, kormány és önkormányzatok együttműködési fóruma. Mindazok, akik attól féltek, hogy ez csak egy egyszeri, mondjuk úgy, hogy gesztuspolitikai elem lesz, azok talán ma már picikét nyugodtabbak lehetnek, mert azt látják, hogy itt új intézmények, az új megállapodás keretei körvonalazódnak. És a megállapodást támogatták azok a szövetségek is, amely szövetségek például a megyei jogú városokat tömörítik, és támogatták mások is. Ez fontos dolog, hogy jó irányba megyünk előre.
Van egy másik kérdés, amely itt van közöttünk most már vita tárgyaként az elmúlt napokban, hetekben. Ez pedig az a kérdés, hogy az európai uniós források felhasználásának ellenőrzése miként történjen a parlamentben. Elég régi indítványa ez az ellenzéki pártoknak, és régóta van vita ebben kormány és ellenzék között. A vita mára megoldással kecsegtet. Itt nézzék el nekem, hogy egy egyébként még nem napirenden lévő, de oda igyekvő kérdésben mondok három-négy mondatot. Napirendre szeretnék venni, ugye, az ellenzéki képviselők; azért mondom, hogy nem napirenden lévő ügy ez.
Ahogy látom, annyira közeledtek az álláspontok, hogy mára már a lényegben nincsen vita. Nincsen vita abban, hogy egy eseti bizottságot kell felállítani, nincsen vita abban, hogy egy paritásos bizottságot kell felállítani, amelyben kormány és ellenzék azonos számban ül, ahol nincsen kormánypárti többség, sőt abban sincsen vita, hogy az ellenzék adja ennek a bizottságnak az elnökét. Vita most már csak, ha úgy tetszik, a bizottság elnevezésében van; a bizottság elnevezésében, amely részben tükrözi a bizottság tevékenységét is. Az eredeti ellenzéki javaslat a fejlesztéspolitikáért felelős kormánybiztost személyében kívánja ellenőrizni. Mi azt gondoljuk, kormánypárti képviselők, hogy nem a biztost kell ellenőrizni, hanem a fejlesztési folyamatot kell támogatni és felügyelni. De szerintem ez már nem olyan nagy kérdés, amiben ne tudnánk megállapodni.
Ezért azt javaslom itt, hogy a következő hétfőig, miután ráadásul a bizottság elnevezését mi így nem tudjuk megváltoztatni, azt csak az előterjesztő tudná megváltoztatni, vagy a Házszabálytól el kellene térni, azt javaslom okos kompromisszumként, hogy lényegében az ellenzéki beadvány alapján, megváltoztatva a bizottság elnevezését, de nem megváltoztatva az indítvány egyetlenegy lényeges ezen túli pontját sem, szülessen egy ötpárti közös egyezség erről, és jövő héten napirendre tudjuk venni ezt a kérdést. Mindenki tesz a másik felé egy lépést. Azt gondolom, hogy ezzel a kormánypárti oldal megteszi a maga nem is egy, hanem több lépését. Egy csipetet kell ehhez hozzátenni az eredeti ellenzéki kezdeményezőknek, és máris megoldottunk egy fontos ügyet. Szerintem nem kakaskodni kell ebben a kérdésben, hanem megállapodni.
És, hogyha már az önkormányzati fejlesztéspolitikai megállapodásoknál tartunk, akkor folytassuk tovább a munkát. Még két gyors egyeztetést javaslok itt ma az Országgyűlés előtt; hiszen a munka nem áll meg. 2007-ben elindul az Új Magyarország fejlesztési program. Ennek a fejlesztési programnak van nagyon sok izgalmas része. Azt mondom, hogy kettő fontos pilléréről december 19-én és 20-án tartsunk újabb konzultációt.
(13.20)
19-ére a leghátrányosabb helyzetű kistérségek felzárkóztatását szolgáló átfogó nagy programban - vidékfejlesztés, mezőgazdasági fejlesztés, Új Magyarország programban - lévő lehetőségek közös megbeszélését ajánlom, nyilván a kistérségek képviselőinek, az őket képviselő önkormányzati szövetségek részvételével. Nem ennek ellentétpárjaként, bár jól lehet látni a közelítés különbségét, egy nappal később, 20-án pedig a fejlesztési programokban jelentős szerepet játszó, úgynevezett pólusvárosok vezetőivel - sorban mondom, remélem, nem keverem össze: Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Győr és Budapest -, nyolc város vezetőivel az úgynevezett pólusprogramokról tartsunk egy átfogó konzultációt, hiszen ezek lesznek a fejlődés legmarkánsabb térségi hajtóerői. A másik oldalról pedig nem lehet azt megengedni, hogy olyan programot csináljunk, ahol csak az elöl haladókra gondolunk, ezért egy nappal korábban pedig azokkal és arról kell tárgyalni, hogy akik lemaradnának, azok milyen speciális programokkal zárkózhatnak fel. Ezt pedig tegyük meg 20-án!
Azaz csináljunk abból szokást és normális együttműködést, hogy önkormányzatok, önkormányzati szövetségek, kistérségek, régiók, megyék, kormány a parlamentben, parlamenten kívül, kormánnyal és másokkal tárgyalnak. Csináljunk abból szokást, hogy európai képviselőink és a kormány tárgyal. Csináljunk abból szokást, hogy nemcsak befelé tekintünk, hanem vállalunk átfogó európai politikai szerepet. Szerintem, ha így tesszük, akkor jót teszünk elsősorban Magyarországnak, és akkor pedig kevésbé fontos, hogy tőlünk ez mennyi energiát, mekkora kompromisszumkészséget követel, hogy jobb legyen az élet itt, Magyarországon.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
