BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Asszony! A Fidesz vezérszónokától megint egy összeomlás-víziót hallhattunk hihetetlenül túlzó megállapításokkal, irreverzibilis folyamatokról és károkról beszélt a képviselő úr, és ismét anélkül, hogy akár csak egy fél mondatban utalt volna arra, hogy ha nem ezt, akkor mit is kellene csinálni a Fidesz szerint.
(16.40)
Megmondom őszintén, hogy ezt a mai alkalmat, ezt a törvényjavaslatot nagyon nagy jelentőségűnek tartom, éppen ezért talán érdemes arra, hogy a politikai előítéleteket, a kormánypárti és ellenzéki oldalon meglévő indulatokat félretéve komolyan vitatkozzunk a kérdésről, szakmai érvek mentén, és nem indulatból, mert azt gondolom, hogy nemcsak az egészségügynek, hanem az egész ország lakosságának nagyon sokat ártunk, hogyha ilyen érzelmeket, kétségbeesés-hangulatot gerjesztünk a törvény kapcsán.
Én ott kezdeném a mondanivalómat, hogy a nyáron a Zöld könyv vitájában nagyon sok kérdés váltott ki éles vitát. Ezek közül talán az egyetlen, amin komolyan nem vitatkoztak, akiket érdekelt az egészségügy, az az, hogy struktúraváltásra van szükség. Talán ez az egyik, azon kevés kérdések egyike, amelyben elvileg teremthető lenne egység a két oldal között, mert általában senki nem vitatja, hogy az a struktúra, amiben jelenleg a magyar egészségügy fel van építve, rossz, sokféle szempontból lehet kritizálni, hogy pazarló, hogy át kellene alakítani. Idáig szokott tartani az egyetértés.
Tulajdonképpen számomra már az is öröm lett volna, ha Mikola képviselő úr szavaiban legalább ez a közös axióma világossá vált volna. De hát nem így történt. Én viszont mégis azt gondolom, ebből indulok ki, amikor a kérdéseket szóba hozom. Hogy pazarló ez a rendszer, azt unalomig ismételgetjük, meg szoktuk állapítani, hogy túlméretezett a fekvőbeteg-ellátási struktúra. Meg szoktuk állapítani, hogy a legdrágább egészségügyi ellátás a fekvőbeteg-ellátás, hogy a magyar finanszírozási rendszerben egy kórházi ágy éves fenntartása körülbelül vagy átlagosan 5,5 millió forintba kerül, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi történik ezeken az ágyakon. Nekem is eszembe jutott ez a '96-os törvény. Ezenkívül végiggondoltam az összes lehetséges alternatívát, hogy milyen módon, milyen technikákkal lehetne hozzányúlni ehhez a struktúrához.
A jelenlegi rendszerről tényadat-megállapítás, hogy minden négy ágy közül egy üres, hogy minden negyedik ágyon olyan ember fekszik, akinek nem akut problémája van, tehát másféle módon is lehetne gondoskodni az ellátásáról. Például a szociális rendszerben, például a krónikus ágyak számának növelésével, például ápolási otthonok megoldásával vagy, urambocsá, az otthonápolás fejlesztése mentén.
Ha ezeket a számokat, ezeket az adatokat komolyan vesszük, akkor ebből az következik, hogy ennek a jelenlegi kórházi kapacitásnak közel a fele igazából nem praktikusan, nem célszerűen van kihasználva. Ugyanilyen ismert adat, hogy Magyarországon a nyugat-európainak a töredéke az úgynevezett egynapos beavatkozás, az egynapos sebészet vagy az egynapos ellátás, hogy ebben is okkal gondoljuk, hogy lehetne változtatni.
Én komolyan azt gondolom, hogy most itt a Házban egy lelkesült hangulatnak kellene lennie, hogy végre hozzányúlunk ehhez a rendszerhez. Itt van a javaslat előttünk. Módosító indítványokkal a részleteket befolyásolni tudjuk képviselőként; induljunk ki ebből, és próbáljunk meg szakmai érveket felsorakoztatni.
Milyen lehetősége lett volna a kormánynak? Mondhatta volna azt, hogy rátok bízom, a szakmára bízom, döntsétek el, a szakma döntse el, hogy mire van szükség, és mire nincs. Az, hogy kell ebből a volumenből leépíteni, azt gondolom, mindannyiunk számára világos. Mondhatta volna az ellenkezőjét, és azt mondja, hogy mindent eldöntök én. Eszi, nem eszi, nem kap mást, én vezetem az egészségpolitikát, adok egy új struktúrát a kezetekbe, és ezt itt a parlamenttel megáldatom.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nekem ez a javaslat éppen azért tetszik, mert sem az egyiket, sem a másik utat nem választotta, hanem ehelyett a két dolognak a kombinációját kínálta megvitatásra. Vagyis egyrészt meghatározott úgynevezett súlyponti kórházakat, és ennek a meghatározásához tényleg alapul vette a térképet, hogy mindegyik megyében legyen legalább egy ilyen súlyponti kórház. Azt mondta, hogy ilyen súlyponti kórházi minősítést kap körülbelül a fele, kicsit több mint a fele annak az aktív kórházi ágykapacitásnak, amit feltétlenül fenn akarunk tartani. A másik feléről pedig döntsenek helyben, döntsenek a RET-ek közreműködésével - ugye, a regionális egészségügyi tanácsokról van szó - a helyiek, hárommegyénként a régió döntse el, hogy pontosan azokon a keretszámokon belül hogyan akarnak rendelkezni a kapacitásokkal.
Vagyis azt gondolom, keletkezett itt a közelmúltban egy komoly félreértés, ami a lakosságot tényleg nagyon felizgatta, mintha összesen ez a 31 kórház maradna, a többinek a létjogosultsága, a további léte alapvetően megrendülne, megkérdőjeleződne. Ez nem így van. A kapacitásnak, még egyszer mondom, majdnem a feléről helyi szinten fog megszületni a döntés, amihez a miniszter csak javaslatot nyújt be, javaslatot tesz le a RET-ek asztalára.
Van néhány szempont, amivel maximálisan egyetértek, hogy korrigálandó akkor, amikor a struktúra átalakításán gondolkozunk. Ilyen például - és az én figyelmem is elsősorban erre terjed ki - a területi egyenlőtlenség megjelenése Magyarországon. Mindannyian tudjuk - ezt sokszor elmondjuk -, hogy nagyon fontos fehér foltok vannak az ellátórendszerben, a kórházi kapacitás vonatkozásában és a járóbeteg-kapacitás vonatkozásában is. A miniszter úr expozéjában elmondta, 29 olyan kistérség van, ahol még járóbeteg-kapacitás sincsen. Úgy kell a struktúrát átalakítani, hogy ezek a fehér foltok beszínesedjenek a magyar térképen.
Az ellenzék részéről visszatérően halljuk a körző emlegetését. Én ilyenkor azt gondolom, hogy ha van sapkája, az a baj, ha nincs sapkája, az a baj. Hogyha a kormány nem tartotta volna szem előtt ezt a szempontot, hogy legyen és lehetőleg egyenletesen legyen lefedve az egész ország akkor, amikor az új struktúra kialakításán gondolkodunk, akkor emiatt okkal vádolhatott volna az ellenzék. De mert szóba hozta, de mert meghatározott ilyen köröket, hogy, mondjuk, 55 kilométeren belül elérhetőnek szeretné látni a súlyponti kórházakat, hogy 30 kilométeren belül elérhetőnek látná a területi kórházat, hogy 20 kilométeren belül biztosítani akar minden magyar állampolgár számára járóbeteg-szakellátást, hát igen, erre lehet azt mondani az ellenzéki oldalon, hogy vette a körzőt, és rajzolta a koncentrikus köröket, de azt gondolom, hogy ez nem egy komolyan vehető ellenérv azzal kapcsolatban, ami most a kezünkben van.
(16.50)
Amikor az egyenlőtlenségről van szó, felmerül a szolgáltatás minőségének a kérdése, amit nagyon sokan a távol vagy közel dilemmájaként aposztrofálnak, hogy az emberek szeretnék, hogyha közel lenne az a kórház, ahol ellátják őket, miközben mindannyian tudjuk, hogy a távolság csak egy és nem a legfontosabb kritérium a gyógyítás szempontjából, hogy sokkal fontosabb annak a szolgáltatásnak a minősége. És ehhez az egészségügyi tárca tényleg rendkívül nyomós, súlyos adatokat, érveket adott a kezünkbe, amire figyelmeztetett, hogy nem mindegy, hogy egy közeli kórházban milyen egy betegség előfordulásának a gyógyulási esélye, illetve egy súlyponti kórházban, ahol nagy számban fordulnak elő az érintett problémák, betegségek, mennyivel jobbak a gyógyulási esélyek.
A sok adat közül egyet szeretnék most fölidézni, ez a szívinfarktust követő 30 napon belüli halálozási ráta mutatója. Ezekből a számokból, ezekből a sűrűsödési pontokból nagyon jól látszik, hogy ha egy infarktuson átesett embert olyan súlyponti kórházban kezelnek, olyan jól felszerelt kórházban, olyan helyen, ahol nagy gyakorlatuk van a probléma kezelésében, ott 300 infarktusos esetből - már hogy 300 infarktusos esetet kezelnek - 14 százalék a halálozási arányszám, míg olyan kórházban, ahol ehhez képest harmadannyi az előfordulás, a betegség előfordulása, ott 24 százalék a halálozási arány.
Azt gondolom, az embereket nem az érdekli igazán, hogy hány kilométerre van az a kórház, ahol meggyógyulhatnak, sokkal inkább érdekli őket a gyógyítás eredményessége. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Nem, ezek tényadatok, lehet majd ezekkel vitatkozni. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból. - Az elnök csenget.)
Szeretnék még néhány szót arról szólni, hogy szerintem mi a jó ebben a javaslatban. Beszéltem már arról, hogy ezt a döntési szisztémát alapvetően demokratikusnak tartom. Szerintem ez nem a szakorvosok elleni merénylet, hogy összeugrasszon az egészségügyi tárca különböző szakorvosokat, marakodván a kórházi ágyak lehetőségén, hanem egy olyan megoldás, ahol a helyi ügyeket, a helyi ügyeket részben helyi szintre leszállítva lehet eldönteni. Én magam is kíváncsi vagyok, hogy milyen eredménye lesz ennek a próbálkozásnak, mert benne van a törvényben, hogy ha helyi szinten nem születik majd meg a megállapodás, akkor a döntés joga visszaszáll az Egészségügyi Minisztériumra. Jó lenne, ha a régiókban, a régiók többségében erre nem kerülne sor, hanem helyileg döntenék el a RET résztvevői, hogy mit tartanak a régiókra nézve fontosnak.
Szeretnék beszélni egy olyan eleméről is ennek a javaslatnak, amiről szerintem az előttem levők nem szóltak, vagy nem akkora hangsúllyal, mint amekkora jelentőséget én ennek tulajdonítok, és ez a tudatosság megjelenése a fejlesztésekben. Fejlesztések eddig is voltak az egészségügyi rendszerben, de azt kell mondani, hogy azok a fejlesztések, amelyekre sor került, rendkívül esetlegesek voltak, mindig az erősebb lobbi, lobbista érdekei mentén dőltek el.
Ehhez képest most először van a kezünkben egy olyan szabályozás, és ez a javaslatnak a 10. §-ában található, ahol törvénybe próbáljuk iktatni a fejlesztési lehetőségek kontrollját, a fejlesztési lehetőségekről való döntést. Itt arról van szó, hogy ha azoknak a szerződéseknek a volumenén felül, amelyeket megkötött az egészségügyi biztosító, valamilyen fejlesztés készül, akkor ennek a kapacitásnak az elfogadása tárgyában az illetékes RET véleményét ki kell kérni, ez egy nagyon széles grémium és kontroll a döntés szempontjából. Az egészségbiztosító, az egészségügyért felelős miniszter és az államháztartásért felelős miniszter egyetértésével születhet meg ez a fejlesztési döntés, minthogy itt nagyon fontos uniós fejlesztési pénzekről van szó.
Azt gondolom, hogy ez a szabályozás valóban átláthatóvá és nyilvánossá teszi ezeket a fejlesztési döntéseket, hogy - még egyszer mondom - nem az erősebb lobbista akaratának érvényesülése mentén kerülnek majd sorra ilyen döntések.
Végezetül néhány mondatot arról is szeretnék szólni, hogy én magam miben látom indokoltnak a benyújtott javaslathoz képest a további vitát, mert vannak ilyen kérdések is. Az egyik a járóbeteg-szakellátás fejlesztésének a kérdése. Én még jól emlékszem arra, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége többször kezdeményezte a megelőző parlamenti ciklusokban a járóbeteg-szakellátás fejlesztését, hogy annak idején, néhány évvel ezelőtt a Szabad Demokraták Szövetsége a struktúraátalakítás sarokpontjaként a járóbeteg-ellátás fejlesztését nevezte meg. És jóllehet ebben a javaslatban vannak ilyen utalások, jóllehet a kapacitáson felüli, mármint a finanszírozható kapacitáson felüli részből, a megszüntetendő részből lehet járóbeteg-ellátást fejleszteni, azt gondolom, hogy nagyobb volumenben lenne erre szükség, mert a kórházi kapacitás leépítése szempontjából éppen a járóbeteg-kapacitás fejlesztése lehetne az a szívó hatás, ami automatikusan kiszívná a fölösleges energiákat a kórházból.
Számomra bizonyos értelemben nyitott kérdés még a súlyponti kórházak köre is, mert itt két szempont keveredik, az egyik a területi, hogy minden megyében legyen komplex kórház, amelyik a széles spektrumát lefedi a fekvőbeteg-ellátásnak, a másik viszont a speciális, a népegészségügyi szempont. És ilyen alapon került be a 31-es listába az Onkológiai Intézet meg a Kardiológiai Intézet, és azt gondolom, hogy ilyen speciális, nagyon speciális, egy területtel foglalkozó intézet van még néhány, amelyiknek a súlyponti szerepét meg kellene tartani ilyen speciális összefüggésben.
És kérdésként fogalmaznám meg, mert indokolást igényel számomra is, hogy amikor a 2. mellékletben meghatározza az előterjesztő az aktív és krónikus ágyak számát, volumenét, akkor miért van az, hogy az egyik régióban majdnem kétszer akkora a krónikus ágyak kerete, ami előírásra kerül, míg más régióban éppen fordítva, mondjuk, az aktív ágyak száma nagyobb. Azt remélem, hogy ennek hátterében nyomós szakmai érvek szerepelnek, de jó lenne, hogyha ezek világossá válnának.
Mindent egybevéve a Szabad Demokraták Szövetsége általános vitára alkalmasnak tartotta a javaslatot, és őszintén remélem, hogy a parlamenti munka során még tovább csiszolódik módosító indítványokkal.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
