DR. SCHVARCZ TIBOR
DR. SCHVARCZ TIBOR
DR. SCHVARCZ TIBOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Átnézve a jegyzeteimet és készülve a mai felszólalásra, egy személyes jellegű vallomással tartozom önöknek. Az 1996-os úgynevezett ágylábtörvénynek is én voltam az MSZP részéről a vezérszónoka. Amikor ez kiderült, elkezdtem nézni, hogy mi történt annak a törvénynek a kapcsán, hogyan alakult az a törvény, és mik voltak az akkori ellenzéki és kormánypárti hozzászólások. Azt kell mondjam önöknek, hogy nagyjából hasonló dolgok hangzottak el mindkét oldalról.
(16.00)
Ha most megnézzük ezt a törvényjavaslatot, és azt tesszük fel, hogy mi ennek a törvényjavaslatnak a célja, akkor erre egyszerűen, egy mondattal nagyon nehéz válaszolni. Itt elhangzott az expozéban már több olyan dolog, ami megmagyarázza és érthetővé teszi a törvényjavaslat célját. Elsősorban az lenne a legfőbb célja, hogy a meglévő területi ellátásbeli humán infrastruktúrában jelentkező területi és más különbségeket, másrészt az igazságtalanságot, ami ebben a rendszerben megvan, kiküszöböljük. Hiszen mennyivel különb egy XII. kerületi beteg egy Borsod megyei betegnél? Míg Budapesten iksz lakosra jut 83 orvos, addig abban a régióban 20 körüli. Míg itt Pesten egy kilométeres körben találunk öt kiemelt intézetet, akár perinatális intenzív centrumot, addig az ország más részeiben ezek nem állnak rendelkezésre. Tehát a hozzáférés szempontjából is igazságtalan.
A szolgáltatások színvonalában szintén igazságtalan a magyar egészségügyi ellátórendszer. Másrészt igazságtalan abban, hogy hogyan lehet elérni, milyen az elérhetősége egy kórháznak, egy rendelőintézetnek Szabolcs-Szatmár megyében, milyen az elérhetősége Győr-Moson-Sopron megyében, vagy milyen az elérhetősége itt, Budapesten. Ha ezeket megnézzük az ellátórendszerben, akkor azt látjuk, hogy nagyon nagy területi különbségek vannak, és nagyon nagy hozzáférésbeli különbségek mutatkoznak a rendszerben.
A másik pedig, hogy egységes-e a rendszer abban a tekintetben, hogy van egy jól működő alapellátó rendszerünk, van egy jól működő rendelőnk, és van egy hozzá tartozó kórház is. Ha ezt nézzük, akkor megint azt tudjuk mondani, hogy igazságtalan a rendszer, mert számos olyan kistérség van ma Magyarországon, ahol nincs rendelőintézet, vagy nagyon nehéz megközelíteni az ott lévő kórházat. Ezeknek az igazságtalanságoknak a kiküszöböléséről szól ez a kórházfejlesztési törvény. Ezt célozza meg, hogy ezek az igazságtalanságok a rendszerben megszűnjenek.
Azonkívül az is nagy gond, hogy az egészségügyi rendszerünk mennyire fenntartható és mennyire finanszírozható. A LXIII. törvény vitája kapcsán elhangzott, hogy milyen nagy mennyiségű kórházi ágyat szüntetünk meg, hány kórházat zárunk be, és itt utaltak már arra, hogy hány kórház kerül bezárásra. Jelentem, a LXIII. törvény kapcsán egyetlenegy kórház került bezárásra, és a megszűnt ágyak vonatkozásában is rendkívül nagy aránytalanságok jöttek létre és születtek abban a rendszerben. A bizottsági vitában OECD-statisztikákat idéztek, hogy nem is olyan rossz a helyzet Magyarországon a kórházi ágyak vonatkozásában, a kórházak számában, és összehasonlítás történt az európai uniós 15-ök és a most belépő 10-ek vonatkozásában. Az hangzott el, hogy a költés szempontjából Magyarország nem áll rosszul, másutt, más kórházi struktúrában sokkal több kisebb kórház van, és Magyarország nem áll rosszul ezeknek a kórházaknak a számában, tekintve a nyugat-európai országokat, a korábbi 15-öket.
De amikor mi a '96-os átalakítást végeztük, azzal párhuzamosan Németországban, Svédországban, Hollandiában, Angliában komoly reformot hajtottak végre, számos kórház került bezárásra, számos kórházi ágy szűnt meg, és számos aktív ágyat alakítottak át krónikussá. Mi ezt annak idején nem teljesítettük ilyen jól. Idézném képviselőtársamat, hogy nem is volt rossz törvény ez a LXIII. törvény, csak a politika szétlobbizta, és bizonyos vonatkozásokban visszacsempészte azokat a kapacitásokat, amelyekre akkor nem volt szükség. Tehát ez a törvény maradéktalanul nem tudta végrehajtani azt a célt, amit annak idején kitűztünk eléje.
Tehát mennyire fenntartható ma ez az egészségügyi rendszer ebben a struktúrában? A kórházak nagyon nehezen finanszírozhatók, hiszen átlagosan 75 százalékos ágykihasználtsággal működnek, de vannak olyan részlegek, amelyek sokkal rosszabb kihasználtsággal működnek, és az az ágy is költséget visz el, amelyiken nem fekszik beteg, az pedig még többe kerül, amelyiken fekszik. És akkor meg különösen sokba kerül, ha aktív kórházi ágyon, mint az ágyak 30 százalékán, szociális indokból fekszenek betegek. Mivel nem tudják a hozzátartozóik a betegeket hol elhelyezni, kórházban tartják, tehát szociális indokból drága ágyakon ápolunk ma 30 százalékban betegeket. Így a rendszer nehezen fenntartható.
Mit szolgál még ez a törvény? Azt szolgálja, hogy a betegeknek a megnövekedett igényeit egyre inkább ki lehessen elégíteni diagnosztikában, sebészeti ellátásban, hotelszolgáltatásban és más olyan, a kor színvonalának megfelelő követelményekben, amelyeket látnak, tapasztalnak filmekben, illetve utazásaik kapcsán. A mai magyar egészségüggyel szemben jogosan megfogalmazódnak ezek az igények. Ezeket az igényeket ma sehol a világon maradéktalanul nem tudják kielégíteni.
Itt elhangzott a vitában, hogy nem kérték ki a szakmai szervezetek véleményét, nem véleményezték ezt a törvénytervezetet, gyorsan, sebtében lett benyújtva, nem volt idő az egyeztetésre. Mindenki tudja, aki az egészségügyben kórházi kapacitásokkal és egyáltalán szakpolitikával foglalkozik, hogy melyik a felesleges kórház, melyik a felesleges struktúra, mire nincs szükség, és ha megkérdezik a társadalmat, és a Tárki megkérdezte, akkor elmondják és elmondták, hogy azzal mindenki egyetért, hogy a rendszer igazságtalan, és valamilyen módon a struktúra átalakításra szorul. Ezzel egyetértenek a szakemberek, a szakmai kollégiumok, a Kórházszövetség, gyakorlatilag mindenki egyetért vele. Csak akkor, amikor eljön az a pillanat, hogy most lépni kell, akkor egyszerre mindenkinek nagyon fáj, és egyszerre a másik kórházra mutogat, hogy az igen, az felesleges, de mi a szakma csúcsa vagyunk, minket nem kell, minket nem lehet, minket nem szabad, mert minket szeretnek a lakosok, és mi nagyon jók vagyunk.
Azt hiszem, itt számos dologtól el kell vonatkoztatni, de tudom, hogy nagyon nehéz itt érzelmektől, érzésektől elvonatkoztatni, hiszen egy beteg számára a biztonságot jelenti, hogy ott kórház van, hogy ott rendelő van, és ha ezt ebben a törvényben megcsináljuk, akkor biztosítani kell, hogy legyen mindenütt. Nem véletlen, hogy ez a törvény nemcsak arról szól, hogy kórházakat csökkentünk ágyszámilag, hanem arról is, hogy mit fejlesztünk, hol fejlesztünk, és hogyan kívánjuk fejleszteni a súlyponti kórházakat, a területi kórházakat, hol kívánunk építeni kistérségekben rendelőintézeteket, ahol még ez hiányzik.
Nagyon érdekes az a vélemény, hogy nem kérdeztük meg a szakmai kollégiumokat. A szakma képviselői, a szakmai kollégiumok nagyon jól tudják, hogy például sebészet vonatkozásában melyik az a sebészeti osztály, amelyikre nincs szükség, vagy amelyik csak bizonyos mértékig alkalmas arra, hogy sebészeti beavatkozásokat végezzen el.
Kórház és név nélkül mondok egy példát, hogy ezt megvilágítsam. Szakvizsga előtt a szakvizsgát végző professzor megkérdezte a sebészkollégát, hogy mondja, kolléga úr, melyik volt a legnagyobb műtétje. Azt válaszolta, hogy az epeműtét, professzor úr. És laparoszkóppal végezte? Azt mondja, nem, hagyományosan. A hagyományos műtét hatalmas vágást, három hét betegállományt jelent, míg a laparoszkópos két-három napot. Visszakérdezett a professzor: és mondja, kolléga úr, ha az édesanyját kellene operálni, mit csinálna? Válasz: telefonálnék a szomszédos megyei kórházba a fiúknak, hogy operálják meg az édesanyámat. Felteszem a kérdést, joggal: szükség van-e erre a sebészeti osztályra? Mert ha a hozzátartozónknak az az ellátás nem jó, nem megfelelő színvonalú, akkor az átlag magyar betegnek miért az?
Rengeteg olyan kérdés van ma itt a kórház-átalakítás kapcsán, ami felvet szubjektív részéről kérdéseket, felvet a szakma részéről, a politika részéről, és bizonyos mértékig már a rágalom szintjéig jutnak ezek a kérdések. Azzal riogatják a beteget, hogy ha ezt a törvényt végrehajtjuk, akkor megrokkannak a betegek, meghalnak a betegek, nem jutnak megfelelő kórházi ellátáshoz, tehát csak bajuk lehet ebből. De ha tisztességes a szakma és tisztességes a politika, akkor visszakérdez: abban az esetben az ilyen típusú ellátásra valóban szüksége van annak a betegnek, vagy nem érdemel meg az a beteg egy korszerű, jobb ellátást? Ha a saját magam számára igénylem, akkor biztosítsak mindenki számára hasonló ellátást. Nagyon rossz, a '96-os törvény kapcsán is elhangzottak szirénhangok, hogy mennyi baj lesz ebből.
(16.10)
Kérdezem tíz év távlatából: volt nagy gond? Volt nagy baj? Lettek problémák? Az a probléma, hogy ma azon az alapon egy olyan struktúrát kellene fenntartani, és kellene finanszírozni, ami fenntarthatatlan, korszerűtlen, nem jó, és gyakorlatilag rengeteg gonddal-bajjal küszködik. Ha ezt megnézzük, akkor a '96-os törvény sem érte el azt, amit szeretett volna, és ha ezt a törvényt jól megcsináljuk, akkor nem azt mondom, hogy itt azonnal a világok legjobbika fog eljönni, de elindulunk egy folyamatban, elindulunk egy kezdeti lépéssel azon az úton, hogy egy jobb struktúra felé tudjuk átalakítani a magyar egészségügyet.
Ha megnézzük azt, hogy ehhez mi kell, és itt már elhangzott, hogy az uniós forrásokból fejleszteni kell a súlyponti kórházakat, de fejleszteni kell a területi kórházakat is, és a törvényjavaslat egy nagy hibája, hogy nem mutat bizonyos szempontból kiutat azoknak a kistelepüléseknek, ahol valószínűleg a kórház csak rehabilitációs, illetve csak krónikus ellátásra lesz jó. Másra nem is lehetne használni, hiszen az ott élők biztonságát jelentené az, amit módosító javaslatban meg kívánunk tenni, hogy ezekben a kórházakban valamilyen módon, kismértékben egy aktív belgyógyászati ellátást meg kellene hagyni, hiszen ez jelenti azt az ott élőknek, hogy biztonságuk van, mert belgyógyászati esetben ott azonnal ellátják őket, és a sebészeti, szülészeti vonatkozásban pedig a betegeknek a szállítás és a mentőrendszer megoldást jelent. Hiszen nem kell mindenütt mindenkit megoperálni, és nem is lehet, és nem is szükséges mindenütt szülészeteket fenntartani, különösen nem az ország azon 90 szülészetén, ahol évi 300 szülés alatt van a szülésszám, és nincs ott gyerekorvos a szülés kapcsán.
Tehát ha azt nézzük, hogy mit ad a mai rendszer, akkor igazságtalan ilyen szempontból, mert az a szülőnő ugyanúgy megérdemli a biztonságot, mint a budapesti egy kilométeres körzetben lévő, öt PIC-cel rendelkező szülészeteken. Tehát meg kell nézni azt, hogy mit tudunk biztosítani, és ahhoz viszont a régi, korszerűtlen és felesleges részektől meg kell szabadulni, hiszen ha ezektől meg tudunk szabadulni, és átalakítjuk krónikussá, rehabilitációs osztállyá, akkor több forrás jut az aktívakra, több forrás jut azokra, amelyek megmaradnak.
Egy másik tévhitet szeretnék eloszlatni, és itt a minisztérium kommunikációjában is hiba volt, ugyanis számos lista jelent meg az úgynevezett súlyponti kórházakról. Számuk változó volt: 21, 50, 54 vagy most 31. Itt kérdezték már, hogy mi 30, miért, mi mennyi. Tulajdonképpen nem tudni, hogy miért jelentek meg azok a számok, és ez jelentett egy olyan érzést az emberekben, hogy az ő kórházuk egy másodrendű kórház, nem súlyponti kórház. Ki kell jelenteni, hogy a súlyponti kórházon kívül is van kórház, a súlyponti kórházon kívül is van élet. Tehát nem kell mindenütt súlyponti kórházat létrehozni, hiszen az nonszensz, hogy mindenütt maximális diagnosztika, azonnali hozzáférés, 24 órás ügyelet, sürgősségi osztály, minden legyen; ez finanszírozhatatlan.
Viszont ha azt nézzük, hogy az 50 kilométeres lefedettségi körökben vannak hiányosságok, és vannak olyan területek, amelyek valóban egy kicsit kilógnak, és a már megjelent változatban ezek egy része korrigálásra került, akkor ebben a vonatkozásban valószínű, kell egy kicsit előbbre lépni, hiszen pontosan meg kell nézni azt, hogy valóban a súlyponti kórházak köre lefed-e minden egyes területet, nincsenek-e fehér foltok, mint ahogy volt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Ez orvoslásra került, de én azt hiszem, hogy találhatnánk még a térképen fehér vagy majdnem fehér foltot. Tehát erről mindenképpen kell beszélni, és kell vitatkozni róla, hiszen meg kell nézni, hogy mi az, ami még itt változásra szorul.
A másik a területi kórházak vonatkozásában: számos olyan területi kórház van ma Magyarországon, ahol szakmailag magas szintű, megkockáztatom, országos szintű ellátás folyik. Ezeknek a védésére, levédésére a korábbi LXIII. törvényben voltak az úgynevezett védett tárgyak, itt viszont mi a funkciót szeretnénk megvédeni, és nyújtunk be hasonló módosító javaslatot, hogy ezek a funkciók ne veszhessenek el, és a progresszív ellátás tekintetében megmaradjanak. Most nem akarok kórházpéldákat mondani, mert akkor ez a reklám helye lenne, de mindenki tudja, hogy hemodinamikai ellátásban vagy más szívritmuskezelésben a területi kórházakban is végeznek komoly és országosan kiemelkedő ellátásokat.
A LXIII. törvény végrehajtásának melléklete mutatja, hogy nem egyforma módon történt a megyéknél az ágyszámok csökkentése, és itt a közép-dunántúli régióra szeretnék utalni, ahol mi eminens módon teljesítettük a számunkra kirótt ágyszámleadást, és így azt eredményezte a LXIII. törvény, hogy Fejér megyében plusz 1,26 százalékkal több ágy kellett volna, mint amennyi valóban létrejött, de Veszprém megyében és Komárom-Esztergom megyében is több ágy került leadásra. Most ebben a régióban a leadandó aktív ágyak száma még tovább csökkenti az országos átlaghoz való elmaradást. Tehát ezeket is mindenképpen helyre kell hozni, és módosító javaslatokkal ezeken valószínű, lehet változtatni.
Tehát a módosító javaslataink irányulnának arra, hogy mindenütt legyen valamilyen olyan ellátás, ami biztonságot nyújt a betegeknek. A másik pedig: az egész fejlesztési irány, a sürgősségi betegellátás fejlesztése, a mentőállomások fejlesztése eredményezi azt, hogy megközelíthető, és időben a kórházba juthatnak azok a betegek, akiknek erre szüksége van. Ezt egy komplex, átfogó tervben kell megvalósítani, és ez ennek a reformcsomagnak egy nagyon fontos lépése, ez a kórház-átalakítási törvény, ami nemcsak átalakítást, hanem fejlesztést is jelent.
Számos érv és ellenérv hangzott el a vitákban arról, hogy milyen jó a kiskórház, a nagykórház, hogy a kórházak üzemszerűen működnek, vagy embertelen nagy gyárként működnek. Van érv, ami a kiskórház mellett szól, van érv, ami a nagykórház mellett szól; én azt hiszem, hogy itt a középutat kellene megtalálni. Azokat a kiskórházakat, amelyek szakkórházként működnek vagy rehabilitációs kórházként működnek, vagy szakmai feladatokat látnak el egy profillal, nem biztos, hogy maximálisan vissza kell fejleszteni, és mindenképpen le kell csökkenteni az ágyszámaikat.
Higgyék el, a törvénytervezet nem fiskális szempontok alapján készült, és nem fiskális szempontok alapján történtek a kórházi kijelölések. Azt célozza a megfelelő kórházak kijelölése, hogy mindenütt legyen egy kiemelt kórház, mindenütt legyenek ehhez csatlakozó kórházak és rendelőintézetek, de ha ezt nem hajtjuk végre, a rendszer nagyon nehezen finanszírozható.
A másik pedig: a betegek felé mindenkinek azt kell közvetíteni, és erre kérem az ellenzéki képviselőtársaimat, hogy ez nem a kárukra, hanem hosszú távon a javukra szolgál, és hogyha ezt nem tudjuk meglépni, akkor nem tudjuk elindítani azoknak az uniós forrásoknak a lehívását, amelyek ennek a struktúraátalakításnak az alapjai, és amelyek azt célozzák meg, hogy a súlyponti kórházak, majd a területi kórházak fejlesztésben részesüljenek, és ezáltal jobb és korszerűbb betegellátás valósuljon meg.
Én ezért kérem képviselőtársaimat, hogy vitassuk meg ezt a törvénytervezetet, a jobbító szándékú javaslataikat adják be, vitassuk meg, és amennyiben lehetséges, akkor fogadjuk el.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
