DR. GARAI ISTVÁN LEVENTE
DR. GARAI ISTVÁN LEVENTE
DR. GARAI ISTVÁN LEVENTE (MSZP): Majd meglátjuk a végén. Engedjenek meg egy-két szót azzal kapcsolatban, hogy az előző alkalommal, amikor már az általános vitáról volt szó, de a mai nap is elhangzott, hogy a beutalással és a fekvőbeteg-intézeti szakellátással kapcsolatban bűvszó volt a legközelebbi egészségügyi intézmény. Én bogarászom ezt a törvényjavaslatot, de nem a “legközelebbi”, hanem a “progresszivitás” szót olvasom benne. A legközelebbivel maximálisan nem értek egyet, a progresszivitással viszont egyetértek. Ez azt jelenti - ezt annak mondom, aki éjjel véletlenül hallgatja a rádiót -, hogy a beteg az egészségi állapotának vagy betegségkárosodásának megfelelő szintű egészségügyi ellátásban kell hogy részesüljön. Úgy gondolom, ez a törvényjavaslat ezt garantálja, és így természetesen tudom támogatni.
Minden hasonlat sántít, de hadd mondjak az én életemből egy félegyházi hasonlatot. Félegyházán van egy kis gyöngyszem városi kórház, amit az életünk árán sem adnánk és védelmezünk, van egy nagyszerű kardiológiai részleg, de biztos vagyok benne, hogy egy esetleges bonyolultabb beavatkozást vagy egy stent elhelyezését már a miniszter úr által beígért, Kecskeméten valamikor beinduló hemodinamikai laboratóriumban fognak elvégezni, egy még bonyolultabb dolgot pedig majd megcsinálnak Szegeden a klinikán. Közelebb van Nagykőrös vagy Kiskunhalas, de ez nem erről szól. A törvényjavaslatnak ez a része egyfajta progresszivitásról szól, ami a betegek érdekeit szolgálja és megvédhető.
Ezt azért mondtam el, mert az előző általánosvita-nap óta eltelt egy kis idő - én is gyakorló orvos vagyok -, és ez keresztülment a médián. Ellenzéki képviselőtársaim azt állították, ez azt jelenti, hogy a legközelebbi kórház és egészségügyi intézmény, ezért a betegeim egy része negatív visszajelzéssel élt. Azt hiszem, ilyen szempontból érdemes az embereket megnyugtatni, hogy az egészségügyi kormányzat a megfelelő szintet igénylő egészségügyi ellátást biztosítani fogja a betegeknek, ugyanakkor azt a fajta betegáramlást vagy -kóborlást, ami egészségügyi szempontból nem indokolt, és talán a világ leggazdagabb országai sem tudnák finanszírozni, azt nem tudjuk felvállalni. Úgy gondolom, ezért korrekt az előterjesztés, és korrekt a törvényjavaslatnak ez a része.
Szeretnék pár szót szólni a vizitdíjról is. Megmondom őszintén, mint gyakorló orvos én is eléggé ambivalensen érzek ezzel az intézményrendszerrel kapcsolatosan. Hadd mondjak erről egy-két őszinte szót! A vizitdíj megfogalmazása és esetleges bevezetése igazából az emberorvosi vagy állatorvosi ló esete, ami tükrözi mindazokat az ellentmondásokat vagy legalábbis azok egy jelentős részét, ami a magyar egészségügyben tetten érhető. Ilyen a krónikus forráshiány. Most persze mondhatnánk azt, hogy a 30 milliárd forint egy virtuális összeg, mert - ahogy képviselőtársaim megfogalmazták - ennek egy része vagy bejön, vagy nem jön be, és egy 1500 milliárd forintos tétel mellett mekkora előrelépést jelent. Nyilván az 1500 milliárdhoz képest a statisztikai hibahatáron van, de ha a 30 milliárdot külön megszámolgatjuk, és valami értelmes célra használjuk fel, akkor húsz kórház címzett támogatásával ér fel - ez megint kiskunfélegyházi példa -, ilyen szempontból tehát jelentős összeg lehet, ha valóban ott marad az egészségügyben, és a forrásokat más módszerekkel nem csökkenti a finanszírozó.
A vizitdíj felmerülése és az orvos-beteg találkozások száma egyfajta egészségügyi kultúrát is tükröz a mai Magyarországon, ami nem biztos, hogy jó. Nem biztos, hogy egy rossz helyzetre, egy rossz kérdésre a legjobb választ adja meg a törvényjavaslat, de az kétségtelen, hogy valamit kell csinálni. Abban többi képviselőtársam is egyetértett, hogy ez a helyzet sok szempontból - szakmai és finanszírozási szempontból is - tarthatatlan. Azzal kapcsolatban is elhangzottak különböző vélemények, hogy ez mennyiben csökkenti az orvos-beteg találkozások számát. Megmondom őszintén, mint gyakorló orvos sem tudnék egyértelműen pozitív választ adni arra, hogy ez valóban csökkenti-e az orvos-beteg találkozások számát, vagy éppen csak az indokolatlan megkeresések számát csökkenti, és ugyanakkor nem rejti-e azt a veszélyt magában, hogy esetleg olyan betegek is távol maradnak, akiknek pedig érdemes volna orvosukhoz fordulni.
A paraszolvenciát is említettük ebben a kérdéskörben. E tekintetben is nagyon nehéz egyértelmű választ adni, mert mint gyakorló háziorvos azt mondom, hogy az én rendelőmbe nem úgy jönnek a betegek, hogy mindenki perkálna - bocsánat ebben a késői órában ezért a szakkifejezésért -, tehát ott nincs mit kiváltani, egy szülészeti 50 ezer forintos hálapénzt pedig valószínűleg nem fog a 300 forintos vizitdíj kiváltani. Nem biztos, hogy ez mint egyfajta ideológiai láb a végletekig tartható. Ugyanakkor megemlítem a forráshiányt, az egészségügyi kultúra hiányát és még a megalázó bérhelyzetet is.
Itt csatlakoznék miniszter úrhoz, mert próbálják ugyan képviselőtársaim a béremelést elbagatellizálni, de ezt azért talán ne tegyük. Utánanéztem a fizetési szalagoknak, és azt láttam, hogy egy három szakvizsgás, háromdiplomás orvos bruttó bére 2002-ben 75 500 forint volt - ebben már benne volt a 400 százalékos béremelés is -, ma viszont ugyanennek az orvosnak a bére bruttó 226 ezer forint.
Tehát megvoltak a béremelések, és akármennyire is kínlódik a magyar egészségügy, benne van a rendszerben ez a pénz, és ezt négy éven keresztül valóban megkapták a kollégák.
(0.10)
Azt lehet erre mondani, hogy igen, kérem, még ez is megalázó. Nyilvánvalóan egyfajta társadalmi konszenzuskeresés után lehet megfogalmazni, hogy ma Magyarországon mekkora bére legyen egy szakmunkásnak, mekkora bére legyen egy pedagógusnak, és mekkora bére legyen egy orvosnak. De én azt mondom, hogy akkor is ezt a béremelést nem érdemes elbagatellizálni, vitatkozni lehet rajta, de akkor is meg kell mondani, hogy az elmúlt időszakban az egészségügyi dolgozók és az orvosok több béremelést kaptak, mint az előző 25 évben vagy 20 évben együttesen. Tehát erre adataim vannak, és ezt mindenféleképpen fölvállalhatjuk. És kérem képviselőtársaimat, hogy ne bagatellizálják el ezt a béremelést.
Visszatérve a vizitdíjra - és itt nagyon sok pontja van ennek a törvényjavaslatnak, a megfelelő paragrafusnak, hogy milyen mentességek vannak. És valóban, a miniszter úr is mondta, hogy mintegy négymillió állampolgár esetében ez a mentesség fellelhető és érvényesíthető lesz. Én ezekkel egyetértek, de engedjék meg, hogy további lelkiismereti problémáimat osszam meg önökkel, elsősorban például az egészségügyi dolgozókkal kapcsolatban. Vannak olyan orvoskollégák, akiktől a szakmát tanultam, mondhatni azt, hogy az életemet is megmentették, mert 30 évvel ezelőtt megműtöttek. Tehát akármi lesz, én nem fogok tőlük vizitdíjat kérni. Nem tudom megtenni, ezért elnézést kérek, és valószínűleg valaki majd megbocsátja nekem, de ezt én nem tudom megtenni.
Hasonló a szociális szükséghelyzet, amiről már képviselőtársaim is szóltak, hogy egyszerűen mit lehet ott tenni valóban, hogy ha kimegyek terepre, vagy bejön valaki a rendelőbe, és azt mondja, hogy bocsánat, nincsen csak 250 vagy 200 forintom. Szóval, ezek is borzasztó feloldhatatlan helyzetek. Nyilvánvaló, ha kimegyek egy beteghez, és ott megvizsgálom, és ennek semmi papírmunkája nincs, mert a recepten azért vissza lehet keresni, hogy ott voltam, vagy dokumentáción; nyilvánvalóan vizitdíj nélkül is ugyanúgy el fogom látni. De egy idő után ezeket a dolgokat majd azért vissza lehet keresni, tehát ez egy érdekes dolog lesz, hogy előbb-utóbb valóban nemcsak az intézmény, hanem esetleg az orvos is rákényszerül arra, hogy mintegy ő fizesse be a vizitdíjat, hogy ebből valamilyen adminisztrációs vagy, ne adj' isten, APEH-probléma ne legyen, mert jön az APEH, és azt mondja, drága doktor uram, maga azt mondja, hogy nem kapott vizitdíjat, és persze ezt azért mondja, mert zsebre tette. Majd nekem magyarázni kell, hogy én ezt azért nem fogadtam el, mert tudom, hogy attól az embertől nem lehet elfogadni.
Tehát ezek ilyen lelkiismereti problémát is fölvetnek, azzal együtt, hogy természetesen más vetületei is vannak ennek a kérdéskörnek.
Ugyanígy fel lehetne vetni, és ez egy MDF-es javaslat volt, hogy nem csak a szociális helyzet... - habár a betegség és a szociális helyzet az aztán nagyon összefügg, mert betegség miatt nagyon le lehet csúszni a szociális problémák mélységes szintjére, de vannak olyan betegségek, és itt elsősorban a tumoros betegekre gondolok, akiknek egyfajta olyan egészségi állapota van, és a társadalmi megítélésük is olyan, hogy ha talán őnáluk ezt a fajta mentességet valamilyen formában el tudnánk képzelni, nem hinném, hogy nagyon sokan ezt megvetéssel fogadnák.
És talán még egy kategóriát említhetnék, habár lehetne a gyevi bíróig végigmenni, tehát hogy most már mindenki fizet, kivéve a gyevi bírót, és elnézést kérek, mindenféle mentességemet felhasználva, tehát itt nyugodtan ötletelhetek már éjfél után, tehát nálam a gyerekek azért 14 évig beletartoznak. Tehát megmondom őszintén, én a vizitdíjmentességet 14 éves korig gondolnám.
Letelt az idő, majd nyomok egy következő kétpercest, és folytatom. Köszönöm szépen a türelmet. (Taps.)
