DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN (KDNP): Nagyon szépen köszönöm a szót. Igazából bizonyos realitásokat alapul véve szeretnék megfogalmazni néhány dolgot, amit a miniszter úr kért tőlünk.
Az egyik a vizitdíjjal és a kórházi ápolási díjjal kapcsolatos állásfoglalásunk. Az a véleményem, hogy a vizitdíj és a kórházi ápolási díj az ország különböző részei között az egyenlőtlenséget fokozza, ha ez reális pénzösszeget jelent, mint amit a miniszter úr mond; fokozza a szakmán belül is az egyenlőtlenségeket. Miért? Azért, mert a nagyon szegény területeken, a szegény megyékben nem fogják befizetni a vizitdíjat, vagy a szociális kedvezményt veszik igénybe, azoknak a kórházaknak a bevétele lényegesen kisebb lesz, mint azokon a területeken, ahol a kórházakban befizetik a vizitdíjat. Ezt mivel kompenzáljuk? Ugyanúgy mivel kompenzáljuk azt, hogy az a körzeti orvos, aki, mondjuk, Szabolcs-Szatmár megyében a határ mellett dolgozik, nem összehasonlítható azzal az orvossal, aki Budapesten dolgozik? - mert ott mindenki befizeti a vizitdíjat, a másik helyen pedig nem.
Mivel fogjuk kompenzálni a gyermekorvosokat? A gyermekorvosok hatéves korig a jelenlegi törvény szerint nem kapnak vizitdíjat a gyerekekért, a felnőtteket ellátó orvosok pedig minden esetben megkapják a vizitdíjat; ha egyáltalán kap, mert arról van szó, hogy kaphat, ha egyáltalán a vizitdíj befizetésre kerül. Ezeket az egyenlőtlenségeket hogyan kezeli a rendszer? Kezelheti-e reálisan? Hogyan kezeli a rendszer?
Azt gondolom, hogy a kórházak a jelenlegi állapotukban, de még a családi orvosok is gyakorlatilag nem tudják kezelni a vizitdíj problémáját, mert nincsenek rá felkészülve. Hogyan történik a vizitdíj beszedése? Én a saját intézményemben, amelyikben több mint harminc éve dolgozom, nem tudom a jelenlegi helyzetet elképzelni. Három fém százast odaadnak az asszisztensnőnek a rendelésen, és azután az ad egy papírt, amelyiken azt mondja, hogy ő befizette, és akkor egy begyűjtő kocsi jár körbe a kórházban, amelyik összegyűjti a sokszor húsz rendelésen összegyűlt maximum öt-hatezer forintot? Hogyan fog ez működni? Megkérdeztem néhány kórházigazgatót, hogy van-e elképzelésük róla.
Azt mondták, hogy halvány segédfogalmuk sincs róla, hogyan fog ez működni, ez számukra teljesen irreálisnak tűnik. Hogyan fog működni annál a családi orvosnál - mint például a feleségem -, aki este majd elmegy öt-nyolc beteghez, amikor influenzajárvány van, még több: És akkor legalább ott a diósgyőri területeken a sötétben tudni fogják róla, hogy na hát, ez a doktornő sokat jár a betegeknél, egy kis pénz biztosan van nála? Hogyan működik ez? Fog adni ott is papírokat, aztán beteszi, begyömöszöli az orvosi táskájába a vizitdíjat?
Tényleg csak azt kérem, hogy próbáljunk a realitás talaján maradni, és próbáljunk megfogalmazni ezzel kapcsolatosan olyan dolgokat, amelyeket a miniszter úr se akart, hiszen a törvénynek a leiratában benne van az esélyegyenlőtlenségeknek a kiküszöbölése. Ebben a formában ez az esélyegyenlőtlenségeknek az újratermelése, nem kiküszöbölése, hiszen megint azok járnak sokkal jobban, akik olyan területén élnek az országnak, ahol ez a kérdés nem kérdés, hogy háromszáz forintot kifizessenek az orvosnak.
Igazából az a törvénynek a kiindulópontja, a szellemisége, hogy valamit elkezdjünk és bevezetjük, és akkor ebben az a fajta ráció van, hogy kiváltunk vele egy sokkal súlyosabb problémát, ezt a hálapénzkérdést, amelyiket, meg kell mondanom őszintén, Kránitz képviselő úr teljesen naivan fog meg, abszolút naivan. Ami Magyarországon van a beteg-orvos találkozásnál, az nem kevésbé etikus, mint ami a világ más területein van. Kedves Kránitz képviselő úr, Nyugat-Európában vagy Amerikában kegyetlenül kifosztják a beteget, aki bekerül a kórházba, kegyetlenül kifosztják.
(0.00)
Kérdezze meg a miniszter úrtól, hogy egy intenzív osztályos ápolás mennyibe kerül az Amerikai Egyesült Államokban egy nap. Ötszáz dollár körül lengedezik az összeg. Tudják önök, hogy mit váltanak mire? Valós ez az igény? Hogy nincs mögötte társadalmi támogatottság, az majdnem biztos, mert ezt tudom, érzem. Egyszerűen azért nem értem ezt, mert ahhoz, hogy egy ilyen jellegű dolgot meg lehessen ítélni, végig kell menni bizonyos fokozatokon ebben a foglalkozásban.
Ami pedig az erkölcsi kérdést illeti: egyszer már rettenetesen kikaptam Vojnik Mária képviselő asszonytól, amikor az erkölcsöt bekevertem az orvoslás jogi problémáiba. Mégis visszatérek erre egy bizonyos fokig. Az erkölcs az orvoslásban nem definiálható, de olyan törvényt sem lehet hozni, amelyik majd abszolút definiálni fogja az orvos és a beteg viszonyát. Ez egyszerűen nem létezik. Ezek a szabálykeretek bizonyos fokig jók, de amit most a magyar orvosláson, a magyar orvosokon alapvetően számon kérnek, az azért rettenetesen rossz, mert van egy csomó ember - többek között én is -, akik végigjártak egy pályát, és egy csomó embert meggyógyítottak. Néha olyanok ugranak a nyakamba, akikre abszolút nem emlékszem. És megkérdőjeleződik az értelme, hogy miért csináltam. Miért csináltam ezt az egészet? Nagyon veszélyes egy komplex társadalmi jelenséget úgy értékelni, hogy az Magyarországon egy borzalom; bezzeg Nyugat-Európában tökéletesen mennek a dolgok, vagy Amerikában nagyszerűen mennek a dolgok. Ez abszolút nem így van!
Tudomásul kell vennünk, hogy ezt a dolgot nem tudjuk megváltoztatni, de legalább azt kérem, hogy arra, ami a nyilvánvaló esélyegyenlőséget fokozza a törvényben, ami irreális, ami nehezen bevezethető, próbáljunk meg reális lehetőségeket kínálni, akár a törvényen keresztül is. Hangsúlyozom, hogy ilyen a területi egyenlőtlenség. Az egészségügyi bizottságban minden szocialista és szabad demokrata képviselőtársamnak az volt a határozott véleménye, hogy ezt el kell tüntetni. De ha a törvény ezt nem tünteti el, hanem fokozza, akkor meg kell tenni a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ezek ne valósuljanak meg ebben a formában.
Köszönöm szépen. (Taps a KDNP és a Fidesz soraiban.)
