GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen, házelnök asszony. Tisztelt Parlament! (Az elnök csenget.) Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Túl vagyunk két választáson, túl vagyunk jó néhány tüntetésen is, előttünk van még október 23-a megünneplése, amely, tudom, hogy nem kevés politikai érzékenységgel jár, de azt remélhetjük, hogy lassan minden visszakerül a normál kerékvágásba, és itt a Házban is elsősorban arról beszélhetünk, hogy milyen új jogszabályok, törvények megalkotásával alakítjuk át az ország hétköznapjait és életét.
Az ősz rendszeresen adó- és költségvetési vitától hangos. Az idei ősszel adótörvényeket érdemben nem tárgyalunk, azért nem tárgyalunk, mert a kormányváltást követően - a kiigazítási program részeként - azokat az adójog-változtatásokat, amelyeket szükségesnek gondolt a kormány megtenni, azokat megtettük. Ugyanakkor a költségvetés mellett lesznek más, az adóváltozások jelentőségével vetekedő egyéb törvényhozási cselekmények, ezek közül legfontosabbak azok a nagy átalakítások, amelyek például az egészségügyről szólnak.
Ami a költségvetést illeti, arról kívánom tájékoztatni a tisztelt Országgyűlést, hogy az elmúlt napokban a költségvetés tervezésének folyamata intenzív kormányzati szakaszába lépett, és ahogyan kell, a költségvetést a törvényi előírásoknak megfelelően október 31-éig a parlamentnek be fogjuk nyújtani. Látva az előkészítő számokat, kötelességem most elmondani, hogy bizony költségvetési értelemben nagyon feszes, szigorú év vagy évek elé nézünk. Arra kértem a pénzügyminiszter urat és a Pénzügyminisztériumot, hogy ne csak 2007-et mutassuk be, hanem lássunk tovább is. Ez nem azt jelenti, hogy két-, három- vagy négyéves költségvetést készítünk abban az értelemben, hogy korlátoznánk vagy megvonnánk a törvényhozók jogát, hogy minden évben költségvetést tárgyaljanak, e tekintetben nem követünk egy korábbi, szerintünk nagyon rossz hagyományt, de igen, azt szeretnénk, hogy legyen kitekintése az Országgyűlésnek és az országnak is nemcsak a következő egy évre, hanem a következő három-négy évre is. Így aztán minden korábbi költségvetésnél mélyebben fogjuk bemutatni a következő évet követő időszak költségvetési, államháztartási folyamatait is, annak érdekében, hogy jó előre fel lehessen készülni a következő évekre, kiszámíthatóbb legyen az államháztartás, kiszámíthatóbb legyen a költségvetés.
Jól tudja az Országgyűlés, hogy benyújtottuk, elkészítettük ezt a bonyolult nevű konvergenciaprogramot. A konvergenciaprogramban azt foglaltuk össze, hogy a Magyar Köztársaság közpénzügyei hogyan fognak igazodni az Európai Unióban általában elvártakhoz, viszonylag alacsony, nullához közelítő államháztartási hiánnyal, alacsony inflációval, csökkenő államadóssági rátával. Úgy készül a költségvetés, hogy ennek a konvergenciaprogramnak, ennek a többéves programnak feleljen meg a legelső évben, 2007-ben és azt követően is. Azaz, amikor azt mondjuk ebben a többéves programban például, hogy a következő évben az államháztartás - amelyben a költségvetés is benne van, az önkormányzatok is benne vannak, benne vannak az elkülönített alapok is - minden száz forintból, amit bevételként megkap, 106 forint 80 fillért fog elkölteni úgynevezett eredményelszámolási rendszerben, az bizony pont azt a 6,8 százalékos hiányt mutatja, amit a következő évre mi előre becsültünk. Az azt követő évben pedig ugyanez a szám már 2,5 százalékponttal kevesebb lesz, 4,3 százalékos hiány.
Természetesen soha nem gondolnám azt, hogy a mi választóink, a magyar emberek, amikor költségvetésről, az országról beszélnek, akkor a legfontosabb kérdés, hogy mennyi a hiány - épp ez is az egyik legnagyobb kihívás, ami egy kormánnyal szemben áll -, merthogy az embereket hétköznapjaikban a közpénzügyeknek ez a bonyolult világa nem nagyon érdekli, ez olyan messze van tőlük, hogy azt mondják, örülök én annak, ha az én saját magánéletem rendben van, a közpénzügyekkel pedig foglalkozzanak azok, akiknek ez a dolga, a kormány meg a parlament. Az elmúlt évek, talán éppen azért is, mert ismertük, hogy Magyarországon a közpénzügyekkel való foglalkozás legfeljebb csak a szűk, politika iránt érdeklődők sajátja, ezért túlságosan is sokszor tettünk engedményeket mi magunk is, hogy könnyebbé tegyük a hétköznapi életet akár azon az áron is, hogy közpénzügyeinkben egyre kevésbé gyakoroltuk a felelős politikusi magatartás minden erényét. Mai gondjaink, bajaink nem kis része ebből származik. Azt tudom mondani, ha nem is hét szűk esztendő, de két szűk esztendő bizonyosan vár ránk az államháztartás területén.
Látva, hogy a tárcák milyen igényeket nyújtottak be a pénzügyminiszter úrnak, azt tudom mondani, hogy a lehetséges mozgástér a költségvetési alaptervezést követően éppen egy nagyságrenddel kisebb, mint amennyi pénzt a tárcák szeretnének. Hogy mondjak egy számot: amikor összeadtuk, hogy a tárcák a nekik adott tervezési előirányzathoz képest még mennyi pénzt szeretnének kapni, akkor nagyságrendben olyan 300 milliárd forintot kaptunk, amennyivel többet szeretnének költeni, mint amennyi pénzt mi nekik előre tervezési irányszámként megadtunk. Miközben a kormány mozgástere ahhoz, hogy ezt a bizonyos 6,8 százalékos hiányt tartsa, ennek körülbelül a tizede, 30 milliárd.
(13.10)
Ezért egészen biztosan a miniszter kollégák azzal fognak szembesülni, hogy át kell tervezni, át kell alakítani a maguk költségvetési fejezetét, mert bizony 30 milliárd forintból 300 milliárdot nem lehet majd teljesíteni. Márpedig arra a kormányfő semmiképpen - és azt hiszem, hogy a kormány együttesen sem mint politikai testület - nem lesz hajlandó, hogy bármilyen ponton is megszegje azt a korábbi közös vállalást vagy ígéretet, hogy igen, olyan állapotot teremtünk Magyarországon, amelyre alapvetően a közpénzügyekben az egyensúlytartás vagy az arra való törekvés a megadott program szerint jellemző.
A kormány ezen a héten tárgyalja első olvasatban ezt a költségvetést, holnapután, ezt követően még a parlamentnek történő benyújtás előtt kezdődik az érdekegyeztetésnek, a társadalmi párbeszédnek különböző intézményi és intézményen kívüli formája és tartalma. Azt reméljük, hogy mire a költségvetést benyújtja a parlamentnek az Országgyűlés, addigra nagyon sokaknak már ismerni fogjuk a véleményét, és ahol lehet, ott természetesen figyelembe is fogjuk venni. Amire nem lesz hajlandó a kormány, mert nem lehet hajlandó, hogy a rendelkezésre álló kereteken túl tervezze a költségvetést.
Ami az egészségügyet illeti, hiszen amikor ez a kormány hivatalba lépett, azt mondta, hogy van jó néhány nagy terület, ahol átfogó átalakítást kíván kezdeményezni, ezek körében azt mondtuk, hogy ilyen a közigazgatás, ilyen az egészségügy, indul a felsőoktatás reformjának, átalakításának második szakasza, és bizony ebben a négyéves ciklusban kell majd a nyugdíjrendszerünk sokfajta kérdését újra feltenni magunknak és arra helyes választ is adni. Hát, feladat mint a tenger, mondhatnám, ezen feladatok közül talán az egyik legvaskosabb, legbonyolultabb az egészségügy átalakítása.
Önök jól tudják, hogy bele is tört minden kormány bicskája ebbe a feladatba az előző években, kisebb-nagyobb igazításokon túl a rendszer igazi nagy dilemmáit, kérdéseit senki nem merte magának föltenni. Magánemberként azt tudom mondani, hogy bizonyos értelemben nem is csoda, nem csoda, mert olyan mély emberi dilemmák sokasága kerül asztalra, ha valaki az egészségügyi rendszerhez hozzányúl, hogy nem véletlen, hogy inkább menekülni próbálnak politikusok is, szakértők is sokszor ettől a kérdéstől, és magunk között szólva, amíg a kényszer nem viszi rá az embert, addig húzódozik mindenki a feladattól.
Éppen az egészségügyi reform kapcsán nagyon is világos, hogy talán az sem véletlen, hogy ez a kormány már nem tudta azt mondani, hogy elhalasztom a feladatokat, mert nem egyszerűen csak igazságtalan a rendszer, nem egyszerűen csak nagyon sok túl rossz kompromisszummal működik, hanem - muszáj kimondanom - a rendszer mai állapotában pénzügyileg sem fenntartható.
Elég, ha arra gondolunk, hogy hány és hány kórház vitatkozott mostanában az egészségügyi miniszterrel, hogy bizony az a pénz, ami neki van, az nem elég, hogy hány és hány szakma írt petíciót, levelet vagy éppenséggel tiltakozott más formában ugyancsak az egészségügyi miniszternél, hogy ő több pénzt szeretne. Közben muszáj önöknek megmondanom, hogy - látva a költségvetés jelenlegi állapotát - egészen biztosan a következő évben sem lesz több közforrás az egészségügyre, mint amennyi idén volt, miközben a következő évben ráadásul egy 6 százalék körüli inflációval is szembenézünk. Azaz még ha ugyanannyi lenne is a költségvetésből biztosítható közforrás az egészségügy számára, még akkor is kevesebbet érne jövőre az a pénz. Nade, hogyha már idén is viták kereszttüzében áll az egészségügy, benne maga a miniszter is, akkor el lehet képzelni, hogy a következő évben változtatás nélkül hány és hány vita lenne.
De az is igaz persze, hogy a mi választóinkat, a magyar polgárok többségét nem ez nyomasztja igazából, mert ők keveset éreznek közvetlenül ebből - hát, ha nincsen pénz, majd valahogyan megoldja a kormány. Azt, hogy ezt valahonnan adóból kell vagy majd hitelből kell finanszírozni, ezt ők közvetlenül nem látják. Ezt a szakértők meg talán a politikustársak látják, de ha nekik meg nincsen közvetlen felelősségük, mondjuk, például az ellenzéknek, akkor ők ezzel - hogy mondjam - nem nagyon foglalkoznak, akkor azt mondja, hogy csak több pénzt kell adni. Csak több pénzzel önmagában sem oldható meg ugyanakkor jó néhány gond és baj.
Nagyon büszkék vagyunk arra a szerzett jogunkra, hogy szabad orvosválasztás van. De pontosan tudjuk, hogy az emberek túlnyomó többsége számára ez semmit nem jelent: a faluban egyetlenegy körzeti orvos van, a körzeti orvos általában a szomszédos városkába utalja be az embert, és nincsen szabad orvosválasztás e tekintetben. Nem igaz ez már annyira jó néhányakra, de ez nem az átlagos magyar embert, választót érinti.
Ha valakinek van kapcsolata, akkor ott már van szabad orvosválasztás. Ha valaki nagyvárosban lakik, ott is van szabad orvosválasztás, ráadásul akik ezt megtehetik, nyilván a lehető legjobb minőségre törekednek, az ő jobb minőségű ellátásuknak aztán a költségét, a ráfordítását pedig kifizettetik az egésszel. Furcsa módon az történik, hogy szabad orvosválasztásról beszélünk mint általános, mindegyikünket illető jogról, de amikor megnézzük a hétköznapokat, kiderül, hogy ez csak a nagyvárosokban élők és ráadásul a felső tíz- vagy százezerhez tartozóknak az előjogát jelenti. Szembe merünk-e ezzel nézni? Szembe merünk-e azzal nézni, hogy itt egy előjoggal kellene leszámolni, hogy ne legyenek egyenlők meg még egyenlőbbek?
Nem elég erről beszélni, hozzá kell nyúlni; hogy van olyan megye, amelynek ugyan kisebb a lakosságszáma, mint egy tőle 150-200 kilométerrel arrébb fekvő megyének, de egészségügyi ellátó intézményeinek száma, kórházainak száma messze meghaladja, mondjuk, egy tiszántúli megyében ott lévő egészségügyi ellátó intézményt. Ez nem kórházbezárást jelent, mert közkeletű szóval erről szoktunk beszélni. Ez azt jelenti, hogy olyan, az intézményrendszer egészét érintő fejlesztési programot kell a kormánynak elkészíteni, amely azt mondja valamennyi polgárnak, hogy nem vagy kevésbé fontos, mint az, aki, mondjuk, egy egészségügyi ellátás szempontjából előrébb járó dunántúli megyében született. Hogy ez egyébként nagyon nehéz és bonyolult? Hát persze! Hát ki az, aki ezt szereti?
Sokan azt mondják, hogy az egészségügy nem üzlet, erről még népszavazás is volt mostanában. Igen ám, de mit mondjunk azoknak a gyógyszerszállítóknak, akik számára nemcsak hogy üzlet, hanem életük legnagyobb üzlete? Hogy a világ leggazdagabb, legjobban prosperáló vállalatai körében gyógyszergyártók sokaságát találjuk meg, hogy aki csak belenéz az esti televízió-műsorokba, azt látja, hogy gyógyszergyártók sokasága költ hihetetlenül sok pénzt reklámra, vagy aki ismeri a magyar egészségügy hétköznapjait, tudja, hogy látogatók, orvoslátogatók sokaságát alkalmazzák annak érdekében, hogy megváltoztassák a gyógyszerfelírási szabályokat orvosok, vagy elfogadtassák éppen ezt a gyakorlatot a betegekkel.
Aki már látta, hogy hogyan épül fel egy kórház, nemrég adtuk át Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky Kórházat vagy tízmilliárd forintért, és találkozott már egészségügyi beszállítókkal, az azt mondja, hogy dehogynem nagy üzlet az egészségügy, nagyon sokaknak nagy üzlet, több mint ezermilliárd forintot költ rá Magyarországon csak az államháztartás erre.
Aki azt állítja, hogy nem üzlet az egészségügy, az egyébként nagyon számító módon arra a közös élményünkre akar - becsapva valamennyiünk ítéletét - utalni, hogy egyébként tudjuk, az egészségünkért majdnem megtennénk mindent, van egy pont, amikor szinte semmi sem számít, hogy a megbomlott egészségünket helyreállítsuk.
(13.20)
Itt egyszerre van két dolog egymás mellett: az üzleti egészségügy és a valamennyiünk közkincsét képező egészségügy, ami nemcsak magánjószág, az közjószág is. Egy nemzet egészségügyi állapota a nemzet vagyonának a része, ez is igaz. Hogyan fér meg a kettő dolog egymás mellett: az üzleti alapon működő egészségügy és a közös társadalmi jószágunkként működő egészségügy? Ez a legnagyobb kérdés, amit nem tettek fel az elmúlt tizenegynéhány évben, részproblémákkal foglalkoztunk csak. Erre az a válasz, hogy a biztosításalapú egészségügy lehet az, ami közvetít e két különböző arculatú egészségügy között, kiszámítható viszonyokat tartalmazva. De ha biztosítási viszonyok vannak, akkor mindenkinek biztosítottnak kell lenni, és meg kell mondani, hogy kinek mi jár. És nem az jár, amit magának ki tud lobbizni, hanem az, amit előre rögzítettünk, és akkor nem maradnak fent monopóliumok egyik oldalon sem, azt hiszem, sem a szolgáltatást nyújtó oldalán, sem az igénybevevő oldalán, hanem egyenlőség alapján teremtjük újra a viszonyokat.
Ez nagyon sokaknak nem tetszik, látom. Azt sem állítom, hogy jó néhány esetben a kritika nem jogos. Ilyen-olyan módon nyilvánvalóan szemére vethető az új rendszernek ez a fogyatékossága, de a rendszer alapja: nyugalmat, rendet, kiszámíthatóságot teremteni, és élni azzal a felelősséggel, hogy közben pedig itt van nagyjából 1100 milliárd forintunk közpénz egy évben - nagyjából mondom, ez nem a következő évi költségvetési szám -, és ebbe bele kell férni, mert aki olyan rendszert csinál, amely folyamatosan túlfut ezen, az a jövő generációjára fogja átterhelni a ma gondjainak, bajainak a megoldását.
Tudom én, hogy nem szeretik a gyógyszerészek közül sokan, hogy azt mondjuk, hogy bizonyos gyógyszereket lehessen kapni szabályozott, ellenőrzött módon, kiválasztott módon nem patikákban is. Tudom én, de mi itt a fontosabb: a gyógyszerésznek az érdeke vagy a gyógyszert vásárlónak az érdeke? Ha fejfájás van, ha hőemelkedés miatt kell rohanni, akkor ne kelljen sorban állni, és extrapénzt fizetni egy ügyeleti patikánál. Meg kell hallgatni a gyógyszerészeket, és azt gondolom, akkor járunk el helyesen, ha érdemi párbeszéd van, mondom ezt a miniszter úrnak is. Nem elég elmondani nekik, hogy mit gondolunk, meg is kell őket hallgatni, mert ebből lesz párbeszéd. De az az alapkérdés, hogy harminc-negyven hatóanyag és/vagy gyógyszer, ennél talán több is, különböző helyeken megvásárolható legyen, hiszen - azt hiszem, nem mondhatok gyógyszerneveket, mert abból mindenfajta gond és baj lenne, de - a legegyszerűbb fájdalomcsillapítót, a legegyszerűbb lázcsillapítót most is úgy vesszük meg a gyógyszertárban, hogy senki egyetlenegy szót nem tesz hozzá, hiszen megtanultuk, része közös kultúránknak, hogy tudjuk, hogyan kell bevenni egy fejfájás-csillapítót.
Ezernyi vita van vizitdíjtól kezdve addig, hogy hogyan lehet majd a rehabilitációban a rokkantnyugdíj nagy-nagy terhétől szenvedőket kezelni. Ez mind nagyon izgalmas és mind nagyon nehéz dolog, de ha nem állunk neki, ha nem vállaljuk ezt a vitát, akkor Magyarországon a következő években is csak azzal fogunk szembenézni, hogy az ország nem megy előre, hanem nagyon felszínes, buta vitáink ölnek meg bennünket. Nehéz reformokat bevezetni, de muszáj; nem magunk miatt, hanem az ország miatt és a gyermekeink miatt, azért, hogy ebben az országban rend legyen és kiszámíthatóság. Hát, ezért tesszük a dolgunkat.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
