SZABÓ LAJOS
SZABÓ LAJOS
SZABÓ LAJOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az a konvergenciaprogram, amelyre az uniós pénzügyminiszterek tanácsa, az Ecofin az áldását adta a múlt héten, gyakorlatilag 16 éves adósságot törleszt. Ez a program ugyanis nemcsak arról szól, hogy milyen fiskális intézkedések történnek az egyensúly helyreállítása érdekében. Nemcsak azt tartalmazza, hogy a nagyra nőtt költségvetési hiányt milyen adóemeléssel, milyen ártámogatás-csökkentéssel, milyen racionalizálással visszük le az elfogadható mértékű szintre, ennél sokkal több van ebben a programban. Ezért is értékelődött fel folyamatosan, ahogyan készült.
A konvergenciaprogram azon túl, hogy tartalmazza a szükséges és sok tekintetben nem túl kellemes kiigazítási lépéseket, részletezi azt, hogy milyen, az állam főbb gazdálkodási rendszereinek alapvető átalakítására van szükség. Vagyis azt a rendszerváltást, ami a magángazdaságban az elmúlt 16 év során nem kevés fájdalommal végbement, ahol a piac ezt többé-kevésbé elrendezte, azt most ez a program irányozza elő olyan területeken, mint a központi államigazgatás, a helyi államigazgatás, az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer, az ártámogatások rendszere. Ezek azok a területek, ahol eddig érdemi előrelépés nagyon kevés történt. Mindenki tudta, hogy szükségesek ezek a lépések, amelyeket meg kell tenni, de azt is, hogy ezek a lépések nagyon nehéz lépések. Ezért valahol érthető, hogy minden eddigi kormányzat halogatta ezeknek a megtételét.
Ezt a programot elfogadása után a piac visszaigazolta. Ennyi kedvező értékelés a tervezett reformokról, arról az irányról, amelyet változtattunk, arról az útról, amelyre rá kívánunk lépni, mostanában nem látott napvilágot. Mindennél beszédesebb a forint árfolyama, amely az Ecofin-döntés óta folyamatosan és számottevően emelkedik. Tapasztalható, hogy a befektetők, azok, akik a forintban érdekeltek, akik korábban egy lejtmenetet áraztak be, most irányt váltottak. Úgy látják, minden nehézség ellenére kitartunk a program mellett, pedig nehézség akad bőven.
Egy ilyen program végrehajtása legalább minimális szintű együttműködést igényelne az ellenzéktől. Nemzetközi példák azt bizonyítják, hogy ezeket a kérdéseket ott tudták gyorsan és hatékonyan, sikeresen, az egész ország felvirágoztatása érdekében megvalósítani, ahol valamiféle társadalmi közmegegyezés jött létre, ahol a politikai paletta különböző részein elhelyezkedők azt mondták, olyan fontos nemzeti ügyről van szó, ami felülírja a pártérdekeket.
Magyarországon ma nem ez a helyzet. Magyarországon az ellenzék csak hirdeti, hogy most már csak Magyarország számít, de nem így cselekszik, továbbra is a pártérdekek a meghatározóak. Így aztán meg kell tanulnunk, meg kellett tanulnunk és most is folyamatosan meg kell tanulnunk erős ellenszélben hajózni, de megtanultunk. A hajó, amiben valamennyien ülünk, halad előre, nem olyan gyorsan, ahogy kellene, de halad. Azt az irányt pedig most már a piac látja is. A piac, ami nem azt nézi, hogy egyes pártvezetők mit mondanak, hogy hányan tüntetnek az utcán és mikor, hanem azt, hogy történik-e valami.
Történik-e olyasmi, amit a programban lefektettünk; és történik. A legnehezebb kérdések is napirenden vannak, halad előre az egészségügyi reform, még akkor is, ha a patikusok tüntetnek. Haladnak előre más területeken is, mert haladni kell, nincs más alternatíva.
Joaquín Almunia, az Európai Unió pénzügyi biztosa a magyar konvergenciaprogramról két dolgot hangsúlyozott. Az egyik, hogy ezt a programot meg kell csinálni, függetlenül attól, hogy ki kormányoz, ki van hatalmon; a másik pedig: ha mégsem csinálnánk meg, az sokkal nagyobb szenvedéssel járna a lakosság számára, mint a jelenlegi intézkedések. A pénzügyi biztos nem fejtette ki, mire gondol, és itthon is csak néha-néha foglalkozunk azzal, hogy mi lenne, ha. Igen, mi lenne, ha azt csinálnánk, amit az ellenzék mond: nem kell reform, nem kell adóemelés, mesterségesen élénkítsük a gazdaságot. Az lenne, hogy nagyon rövid idő alatt csődbe mennénk, nem erősödne a forint, hanem gyengülne, mégpedig erőteljesen. Az infláció felpörögne, mégpedig kétszámjegyű szintre, komoly gondok keletkeznének az ország finanszírozásában, és ami talán a legsúlyosabb: a munkahelyek nagy számban szűnnének meg (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), családok kerülnének nagy tömegben, egyik pillanatról a másikra létbizonytalanságba.
