DR. MAGYAR BÁLINT
DR. MAGYAR BÁLINT
DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hittem, hogy egy olyan vitára kerülhet itt sor a parlamentben, amely méltán viselheti a párbeszéd nevet, azaz a felek némi méltányossággal, megértéssel, empátiával és szakszerűséggel próbálnak közelíteni a témához, de úgy tűnik, hogy a Fidesz előttem szóló képviselője egy Kossuth téri beszédet próbált itt elmondani ahelyett, hogy megpróbáljunk értelmesen vitatkozni olyan dolgokról, amelyek az ország jövőjét befolyásolják. Azt hiszem, egy olyan ügyben, mint az Új Magyarország fejlesztési terv, egy ilyen beszéd kedvéért feláldozni azt, hogy próbáljunk értelmesen szót érteni egymással, túl nagy ár. Arra a beszédre senki nem fog emlékezni, amit Pelczné képviselőtársam elmondott a parlamentben, hanem majd arra fognak emlékezni, hogy mi történik ebben az országban, és mi fog történni az elkövetkező években.
Ami a két fő kifogást, a prioritások sokaságát és a társadalmi vita kérdését illeti, erre majd kitérek, hiszen az Új Magyarország fejlesztési terv, a nemzeti fejlesztési terv második szakasza pont ezen a téren jelent változást. De bárki foglalkozik ezzel a kérdéssel, nem véletlenül jut eszébe az “esély” szó, az, hogy Magyarországnak ezzel a tervvel, ezzel az uniós forrással, ennek a szakszerű felhasználásával egy nagy esélyre nyílik lehetősége. Az Illyés Gyula által feldolgozott hetvenhét magyar népmese közül az egyik, a Három kívánság arról szól, amit nekünk el kellene kerülnünk. Arról szól, hogy egy szegény házaspárnak megadatik a szerencse olyanformán, hogy egy tündér azt mondja nekik, hármat kívánhatnak. Nem nagyon hisznek ebben a lehetőségben, és az asszony azt mondja, hogy egy rúd kolbászt. Hirtelen meg is jön, ott van. Majd amikor sütik, összevesznek, hogy mi legyen a másik két kívánság, leverik a lábast, és a kolbász beleesik a hamuba. Az asszony ekkor megszólal, hogy nőjön az orrodra. Ez is azonnal megtörténik. S mi marad ezután? A harmadik kívánság az - mert mégiscsak egy házaspárról van szó -, hogy a kolbász a férj orráról váljon le, így a három kívánság egy szál kolbásszal teljesült is, azaz nagyjából ott végezték, ahonnan elkezdték a három kívánság előtt.
Kóka János nem véletlenül utalt a lottónyertesek sorsára. Ha ezt a pénzt egyfajta ajándékként fogjuk fel, akkor látni lehet, ha az életről kialakult vízióhoz egy újfajta célrendszer, motiváltság vagy eltökéltség nem kapcsolódik, akkor általában az történik, hogy hirtelen fenekére vernek a frissen talált és nyert pénznek, és nem változik meg azok élete, akik ilyen nagy nyereményhez jutnak. S ha az Európai Unió országaiban szertenézünk, körbenézünk, akkor azt látjuk, hogy vannak olyan országok, amelyek új növekedési pályára tudtak állni, olyan országok, amelyek át tudták rendezni azt a rangsort, ahol korábban elhelyezkedtek, és előre tudtak lépni, és vannak olyanok, amelyek nem.
A legszemléletesebb két példa, amit fel szoktak hozni, Írország és Görögország esete. Görögország leginkább arra fordította az uniós forrásokat, hogy a meglévő intézményrendszert egy kicsit jobb karban tartsa, és nagyjából a szokásos mutatók mentén a rangsornak ugyanazt a helyét foglalja el, mint korábban. Írország esetében azonban egészen más történt. Írország sem volt jobb helyzetben, mint mi, hiszen a nyolcvanas évek közepére egy válság bontakozott ki az országban, s most mondok néhány adatot, amelyek drámaiabban csengenek a jelenlegi magyar adatoknál: a munkanélküliségi ráta 15-16-17 százalék körül mozgott a nyolcvanas évek közepén, a költségvetés deficitje meghaladta a 10 százalékot, az ország GDP-hez viszonyított adósságának a mértéke pedig 100 százalék fölött volt.
(11.10)
Ezek az adatok mind rosszabb adatok, mint a jelenlegi magyar adatok. És '87-ben az egyik kormány, amelyik éppen hatalmon volt, kidolgozott egy nemzeti felzárkózási tervet. Majd úgy hozta a sors, hogy ez a kormány megbukott, és jött egy másik kormány helyette. Na, itt kezdődik a magyar történettől kissé eltérő történet. Az új kormány azt mondta, hogy átveszi a másik kormánynak a programját, azt a tervet, amit szakértőkkel kidolgoztattak; nem rakta át a Nemzeti Színházat egy új gödörbe azon az alapon, hogy véletlenül se hasonlítson arra, amelyet az előző kormány elhatározott. Az ellenzéki párt vezére, Alan Dukes, aki egy közgazdász volt, annak persze a személyes karrierje ráment erre a nemzeti konszenzusra, de valójában akkor elkezdtek egy olyan programot megvalósítani, amit ezernyi kormányváltás után nem sikerült, ahol más-más pártok kerültek egymás után kormányra, itt tartani tudtak; háromévenként megkötöttek egy társadalmi szerződést a kiáramló bérek mennyiségétől kezdve az infláció leszorítását szolgáló eszközökről, és így tovább.
Az első néhány évben semmi nem történt abban az értelemben, hogy nem mutatkoztak meg ennek a politikának az eredményei, három évig, mégis ki tudtak tartani emellett, nem indult be egy ígéretspirál, hogy akkor majd jövünk mi, akik majd mást ígérünk, hiszen három évig nem történt semmi. És '87 után, '93-tól 2000-ig a GDP növekedése évi 10 százalékos volt Írországban, a munkanélküliségi ráta 2000-re lement 4 százalékra a 16-17 százalékról, a hiány lement szintén - azt hiszem, most 39 százaléknál vagy valahogy itt tartanak a GDP-hez viszonyítva -, és 3 százalék alá ment a költségvetés hiánya. Mert az egymást követő kormányok ezt a fajta megállapodást betartották, volt egy pillanat egy nemzet életében, amikor azt mondták, hogy ez így nem mehet tovább, ezen változtatni kell, és együtt kell ezen a dolgon változtatni. Nem arra gondoltak, hogy a képviselőház előtti téren ki milyen sörsátrat állít föl, milyen beszédet tud mondani, és a pillanatnak a heve el tudja-e ragadni, és ezért a pillanatért lényegében kockáztatja egy ország sorsát.
Nekünk is kéne tanulni ebből a példából. Hiszen a mi közös felelősségünk valóban abban van, hogy Magyarországot egy új növekedési pályára állítjuk-e, újradefiniáljuk-e az ország lehetőségét és a helyét a világban. És látni kell, hogy az a kényszer, amelyet az Új Magyarország fejlesztési terv és az európai uniós források jelentenek, azok egy nagy felelősséget rónak ránk, hiszen a hagyományos államfelfogással szemben egy másfajta államfelfogás van. Mondhatom liberális politikusként, hogy a hagyományos, pusztán szolgáltató állammal szemben valóban a civilizatorikus, a fejlesztő állam funkciói megjelennek itt kényszerítő erővel. Vagy mondhatnám azt, hogy egy gondoskodó, paternalista, konzervatívokhoz közelebb álló állammal szemben is, vagy éppen egy más, mondjuk, a szocialista tradíciókhoz közelebb álló állammal szemben megjelennek új funkciók is. Nem térhetünk ki ez elől a kihívás elől, hogy értelmesen költjük el, használjuk fel ezeket a forrásokat, vagy pedig nem.
Nos, ahhoz, hogy ezt megtehessük, szükséges az, hogy világos céljaink legyenek, és valamilyen módon egyetértés ezekben a célokban. A három kívánság népmesében egyik sem volt meg; sem a világos cél, sem az egyetértés a célokban. És nekünk azt kell megnézni, hogy hogyan tudjuk ezt megtenni. Illetve a népmeséhez képest még egy tényező fontos: az a szervezeti rend, az a struktúra, amelyben megvalósítjuk ezeket a célokat, hiszen az a jó tündér vagy éppen aranyhal a másik meséből nem áll rendelkezésre, aki egyszerűen csak a kívánságot egy pillanat alatt teljesíti.
Ami a célokat illeti, a korábbi munkákhoz képest az a munka, ami végbe ment az Új Magyarország fejlesztési terv újrafazonírozásánál, gyakorlatilag azt tűzte ki célul, hogy próbáljuk szűkíteni a prioritások körét, és azt mondani, hogy a foglalkoztatás és a növekedés szempontjait jelenítsük meg elsősorban, hiszen a hosszú távú növekedés szempontjából ez fontos, és a két kiemelt cél mellett horizontális célokként jelenítsük meg az esélyegyenlőség céljait, a társadalmi kohézió és az esélyegyenlőség szempontjait, illetve jelenítsük meg a fenntarthatóság szempontjait, magyarul azt a szempontot, hogy a beruházások tömege és ez a rengeteg rendelkezésre álló pénz ne jövőbeni költségvetési kiadásokat generáljon, hanem olyan fejlődést indítson el, ami a saját maga lábán is megáll. Hiszen ez a nagy pénz még ahhoz is “segíthetne”, ha rosszul költjük el, hogy gyakorlatilag egy pénzügyi csődöt tovább fokoz azáltal, hogy olyan terheket és elkötelezettségeket ró egy országra, amelyeket ez az ország képtelen akkor megtenni. Ezt próbáljuk megtenni. Ezek azok a célok, amelyek köré ez rendezve van.
A miniszterelnök úr beszélt arról, hogy az egyik legfontosabb szempont a befektetés az emberbe, az egészségétől kezdve a tudásán át a munkaerőpiachoz való kapcsolatáig, és ez fölölel egy teljes intézményrendszert, erre jelentős források állnak rendelkezésre, de hát arra nincs idő, hogy erről most részletesen beszéljünk.
Nézzük a másik feltételt, ami a konszenzus kialakítását jelenti. A másik feltétel arról szól, hogy beindítunk egy társadalmi vitát. Én nem kaptam, illetve nem nagyon tudok arról, hogy az ellenzéki pártok részletes szakmai véleményt közöltek volna ezekről a dolgokról, hogy hozzászóltak volna ahhoz vagy megjelentek volna azok a szempontok, hogy hogyan változtassunk. Nagyon sok szakmai vitán és egyeztetésen vettünk részt. Természetesen a parlamentben el lehet mondani, hogy ebből semmi nem valósult meg, ami nem igaz. Hazugság, kérem szépen, hazugság! El kell jönni azokra a helyekre, ahol ezek a tárgyalások zajlanak, és ahol megegyezünk a különböző társadalmi szereplőkkel. De a mai nap felkerült az internetre az Új Magyarország fejlesztési tervhez kapcsolódó operatív programoknak is a teljes szövege. Teljesen világos az, ami a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség honlapján olvasható; ami engem közvetlenebbül érint, a társadalmi megújulás operatív programja és a társadalmi infrastruktúra operatív programja olvashatók.
Természetesen, amikor ez a két operatív program önmagában olyan hosszú, mint az Új Magyarország fejlesztési terv egészében, és operatív programok tömege áll még rendelkezésre, olyan mértékben és olyan mélyen kifejteni az Új Magyarország fejlesztési tervben nem lehet mindazt, amit egyébként meg akarunk valósítani. De még azt kell mondjam, hogy az operatív programok leírása is, amelyet egy más dokumentum szintjén az akcióterveknek és a konkrét projekteknek kell követni, szintén egy olyan státusú anyag, amelyben kicsit konkrétabban vannak megfogalmazva a célkitűzések, de még az összes eszköz természetesen nincsen hozzárendelve. Az igazi munka, kérem szépen, erről szól!
Az Új Magyarország fejlesztési tervnek félreértik azok a funkcióját, akik abban konkrét projektleírásokat próbálnak keresni. Az Új Magyarország fejlesztési tervnek az a célja, hogy megfogalmazzuk azokat a célkitűzéseket, amelyeket el akarunk érni, és ezeknek a célkitűzéseknek a kibontása történik a továbbiakban. Ezért egy hónap áll itt is rendelkezésre erre a társadalmi vitára; lehet folytatni ezt a vitát, örömmel vennénk bármilyen észrevételt, szakszerű észrevételeket ezekhez a programokhoz - építsük be együtt! Sokat változott egyébként az Új Magyarország fejlesztési terv is a legeredetibb változathoz képest, már amit vitára bocsátottunk, az is, és azt követően az is, amelyet most, lényegében majd a parlamenti vita után, gondolom, a kormány elé terjesztenek, és a kormány adott esetben, ha elfogadja, akkor az Európai Unióhoz kerül ki. De előtte állunk az operatív programok vitájának, ez még most jön.
A harmadik nagy tétel, amellyel foglalkozni kell, az pedig a szervezet- és intézményrendszer kérdése. Az a szempont, hogy ne pusztán ágazati szempontok érvényesüljenek ezeknél a programoknál. Hiszen vegyük az egyik kiemelt célt, mondjuk, a hátrányos helyzetű térségek fejlesztését és felemelését, amelyben együttesen kell egészségügyi, szociális, oktatási, vállalkozásfejlesztési, infrastruktúra-fejlesztési szempontokat összehozni, ezeket a szinergiákat összekötni, és azt elősegíteni, hogy ezek a programok ne egymást kioltva, egymás mellett, egymásról nem tudomást véve működjenek, hanem együtt működjenek; ezt szolgálja lényegében ez a centralizáltabb intézményrendszer valójában. Azokban az országokban, amelyekben viszonylag sikeresen használták föl ezeket az eszközöket, és nem a meglévő struktúráknak a kistafírozására használták, látni lehet, hogy általában egy viszonylag centralizáltabb intézményrendszer jelenik meg.
De természetesen meg kellene nézni azt is, hogy milyen egyéb ellensúlyok vannak; és rátérnék most a harmadik pontra, ami a szervezeti rendszernél a képviselő asszony által is fölvetett problémát jelenti. Olcsó lenne itt, most komolyan mondom, olcsó lenne egymásra mutogatni, hogy ki mikor hozta a törvényeket. És szerintem nem méltó a parlamenthez, hogy arról vitatkozzunk, hogy '99-ben, hú, de jó volt az, hogy kormányzati többség volt ezekben a regionális fejlesztési tanácsokban, most pedig milyen borzalmas, hogy így van, mert akkor ez így volt, most pedig nem jó. Lényegében, ha ezt lefordítom politikai nyelvre, ez azt jelenti, hogy ha a Fidesz van kormányon, akkor helyes a kormányzati többség, ha nincs kormányon, nem helyes.
De most tegyük félre ezt az egészet! Lehet erről vitatkozni. Ezeknek a programoknak, amelyeket megvalósítunk, a reformokkal együtt kell megvalósulnia. Itt az alkalom, itt a pillanat arra, hogy vegyünk mindnyájan egy mély levegőt, és azt az önkormányzati, közigazgatási reformot, amelyet néhány hónappal ezelőtt lesöpörtünk, kezdjük újra tárgyalni, és kezdjünk arról beszélni, mi kell ahhoz, hogy ez 2010-re bevezethető lehessen, hogyan tud megállapodni a parlament két oldala, hogyan tud ugyanakkor olyan bizalmi helyzetet is teremtetni, ami bizonyos elemeit előrehozza a majd elfogadandó reformnak, annak, hogy 2010-ben már régiós önkormányzatok, választott önkormányzatok állhassanak föl megfelelő jogosítványokkal.
(11.20)
És lehet arról tárgyalni, hogy éppen egy ilyen regionális fejlesztési tanácsban helyes-e vagy nem helyes, szükséges-e vagy nem szükséges, hogy kormányzati többség vagy éppen regionális többség legyen. Teljesen világos, hogy ez az igény most úgy merül fel, hogy az önkormányzati választásokon a régiókban az ellenzéki pártok növelték a jelenlétüket, és ez, mondjuk, egy alkuhelyzetet teremt. De ha egyszer így alakult ez a történet, akkor próbáljunk erről őszintén beszélni, anélkül, hogy egymás felé kezdenénk vádaskodni; beszéljünk arról a kérdésről, hogy össze lehet-e kötni az önkormányzati és közigazgatási reformot azzal, hogy egyébként ezek a döntési mechanizmusok hogyan alakulhassanak át esetleg a regionális fejlesztési tanácsokban.
Azt hiszem, hogy miután a kormányzatnak van egy felelőssége az Európai Unió felé is meg egyáltalán a magyar adófizetők felé is, hogy ezek a források hogyan használódnak fel, milyen szakszerű mechanizmusokon keresztül, természetesen ehhez garanciák kellenek. Hogy ahhoz a pillanathoz alakítsuk az intézményrendszert, amely éppen most egy megváltozott választás nyomán van, és hogy ebből elvet csináljunk, annak nincs értelme. Annak van értelme, hogyha a Magyarország fejlődése szempontjából fontos közigazgatási és önkormányzati reform elemeihez lehet ezt hozzákötni.
Úgyhogy én azt hiszem, hogy a mai napon egyfelől lezárul az Új Magyarország fejlesztési tervnek a vitája, a kormány elé kerül, másrészt megnyílik egy másik vita, az operatív programok vitája, amelyben, kérem az ellenzéki pártokat is, hogy csakúgy, mint a civil szervezetek, aktívan és szakszerűen vegyenek részt, és juttassák el a konkrét javaslataikat és véleményeiket. Mindannyiunk felelőssége, hogy az ország fejlődése és kibontakozása érdekében egyfajta szakszerű, méltányos, egymásra odafigyelő vita folyjon.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
