HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Először hadd tegyek egy megjegyzést a vonatkozásban, hogy felkérem a kormánypárti képviselőket, tartózkodjanak az általánosítás gyakori hibájától. Ellenzékről beszélnek, de az ellenzéknek sok kérdésben nincs azonos álláspontja, nekünk például a rendőrség megítélése ügyében teljesen más az álláspontunk, úgyhogy szeretném, ha a közeljövőben ezt kerülnék. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)
Amit miniszterelnök úr a rendről mondott, az nincs a konzervatív gondolkodás ellenére, és a Magyar Demokrata Fórum konzervatív pártként természetesen rendpárti. Rendpártiak voltunk akkor is, amikor ez számunkra kedvező körülményeket teremtett, és rendpártiak voltunk akkor is, amikor ez számunkra nem volt előnyös, nem volt kedvező, mert a konzervatív ember következetes is. A rendnek azonban legalább két dimenziója van. Miniszterelnök úr csak az egyikről beszélt, a külső, a fizikai dimenzióról, amit az utcán tapasztalunk. De hát ennek nyilván megvannak a maga okai, és ez a rend belső dimenziója, a lelkünkben, a fejünkben lévő rendről kell hogy szóljék; erről eddig kevés szó esett. Először az első dimenzióról, a fizikai rendről szólnék.
Ha valami nem működik jól, akkor érdemes megvizsgálni, hogy vajon a rendszer rossz-e, vagy pedig a rendszert működtető szereplők végzik rosszul a munkájukat. Ez a kérdés most különösen aktuális. Ha az Antall-kormány idejéig visszatekintünk, azt látjuk, hogy a kormány megalakulásáig a rendszer nagyon jó volt, hiszen Nyugat-Európában hasonló kormányzati rendszerek működnek kifogástalanul, ezért mondhatjuk, hogy a hiba nem a rendszerben, hanem a működtetés technikájában lelhető fel.
Akkor azonban, amikor megalakult az új kormány, és a miniszterelnök úr átalakította a kormány szerkezetét, akkor szerintem elkövetett egy olyan hibát, aminek a következményeit a mai napig szenvedjük, ez pedig a Belügyminisztérium megszüntetése volt. Többször elmondtam már, és még többször el is fogom mondani - mert a konzervatív ember következetes -, hogy a rendszernek ez a megváltoztatása súlyos eredményekkel járt, és én ezt addig fogom mondani, amíg valahogy nem fogjuk orvosolni. Hát hogy van az, hogy a rendőrfőnöknek kell a televízióban politikai természetű kérdésekre válaszolnia; hogy van az, hogy összekeveredik minden, a szakma és a politika teljes katyvaszt alkot, és ebben nem lehet rendet vágni?! Politikusok vonnak felelősségre szakmai kérdések alapján rendőröket, holott normális országban ilyenkor a televízióban nem a rendőrfőnök, hanem a felelős belügyminiszter adja meg a politikai természetű kérdésekre a politikai természetű válaszokat, a szakmát pedig úgy hagyják békén, ahogy van. Egyébként az alkotmány úgy rendelkezik, hogy a rendőrség felügyeletét a magyar ügyészség látja el. S ha a magyar ügyészség a vizsgálatok eredményei alapján olyat talál a munkájában, ami valamiféle retorziót követel, akkor ez meg kell hogy történjék, és akkor valóban rend van ebben az országban. Én tehát elég következetesen ragaszkodom ahhoz, hogy ezt a fajta rendet állítsuk vissza a rendszerben.
A másik pedig a fejekben, a politikusi gondolkodásban meglévő rendnek a kérdése, hogy vajon mennyire vagyunk okozói vagy okozói a felelős kormánypárti politikusok a mostani rendetlenségnek, ami az utcán tapasztalható. Vajon rend van-e azoknak a politikusoknak a fejében, akik 2002-ben, tudván tudva, hogy a kétszer száznapos program elfogadásának milyen következményei vannak, mégis megszavazzák azt? Aztán amikor látják, hogy milyen következményei vannak, akkor éveken keresztül a költségvetés tárgyalása során becsapják önmagukat, becsapják az országot, s tulajdonképpen a fejükben lévő rendetlenségről és kuszaságról adnak tanúbizonyságot, amikor végigcsinálják úgy a négy esztendőt, aminek ez az eredménye, ez a következménye. Nem véletlenül beszél a Magyar Demokrata Fórum felnőtt politikáról felnőtt embereknek, hiszen ez önmagában a rendet jelenti. A felnőtt ember fejében rend kell hogy legyen, hogy képes legyen normális döntések meghozatalára, s ez elvárható a politikusoktól is.
S nem szabad elszakadni a realitásoktól! Vajon rend-e az, amikor a választási kampányban - ami tavasszal zajlott - az egyik párt többet ígér, mint a másik, és mind a kettő pontosan tudja, hogy mind a két ígéret betarthatatlan? Akkor miért kérjük számon az embereken, hogy nem tartják be a rendet, amikor a mi fejünkben sincs az? A rend a konzervatív felfogásban fenntarthatóságot, kiszámíthatóságot, átláthatóságot jelent. A kérdés az, van-e hajlandóság, hogy a gondolkodásunk ebben az irányban változzék.
A második kérdés, amiről a miniszterelnök úr beszélt, a nyugdíjasok ügye és a nyugdíjreform kérdése. Sajnos az európai politikában nem áll egyedül azzal a szemlélettel, amely kifejezetten csak az egyik oldal problémáit feszegeti. Arról beszélt a miniszterelnök úr, hogy ötven esztendő múlva az eltartottak száma, vagyis a korfa milyen kórosan fog változni, és a munkaképes korúakra dupla annyi eltartott fog jutni, s hogy ez milyen társadalmi feszültségeket fog előidézni. Ez is egy közelítési mód. De vajon nem lehetne-e ezt a másik oldalról megközelíteni? Emlékeztetem miniszterelnök urat, valamint a képviselő urakat és hölgyeket arra, hogy az 1930-as években a nagy világválság idején, amikor 3 millióan tántorogtak ki ebből az országból, 200 ezer gyermek született évente. Ma, amikor a jóléti társadalom felé törekszünk és igyekszünk, alig születik 80 ezer. A politika képes ezt a kérdéskört leegyszerűsíteni pusztán materiális kérdésekre: tudunk-e több családi pótlékot, több családi támogatást adni? De vajon törődik-e a politika azzal, hogy a társadalmi megítélésben a gyermekvállalás, a család értékként jelenik-e meg? Olyan mozgástere lenne, sőt van a politikának e téren, ami teljesen kihasználatlan, teljesen kiaknázatlan.
Szeretném, ha egyszer napirend előtt nemcsak arról beszélne a nyugdíjakkal kapcsolatban a miniszterelnök úr, hogy milyen sötét jövő vár ránk, ha nem szigorítjuk a nyugdíjba menetel feltételeit, hanem hogy mit tesz a magyar kormány annak érdekében, hogy a gyermekvállalás ne a szegénységet, ne inkább a társadalmi el nem fogadottságot és szánalmat előidéző vállalás legyen, hanem kerüljön oda, ahol egy normális világképben, egy normális országban, egy normális tudatban ennek a maga helye megvan. Ha elindulunk ezen az úton, akkor rend lesz, de az utcai rend, a külső, a fizikai rend alapvető feltétele az, hogy rend legyen a fejekben, a lelkekben, a politikai döntéshozók fejében. S még egyszer mondom, az igazi nagy kérdés az, hogy az erre való hajlandóság megvan-e bennünk. Ha megvan, akkor közeledünk a rend felé, ha nincs meg, akkor maradunk ott, ahol vagyunk, és el fogunk beszélni egymás mellett a következő választásokig, és a következő választást valaki megint valami nagy lózunggal fogja megnyerni, de az ország, a magyar polgárok helyzete egy jottányit sem fog javulni. Ezt kellene elkerülnünk.
Köszönöm szépen. (Taps az MDF soraiban.)
