KARSAI PÉTER
KARSAI PÉTER
KARSAI PÉTER (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az agrárkárenyhítés rendszerét az úgynevezett száz lépés programban ígérte meg anno a Gyurcsány-kormányzat, mégpedig emígyen: “Hetedik lépés: javítjuk a mezőgazdasági termelés biztonságosságát, ennek keretében a mezőgazdaságot sújtó elemi csapások részbeni enyhítésére kidolgozzuk az elemi kárenyhítés új rendszerét” - és itt négy pontban sorolja fel a lépéseket; a várható hatálybalépés 2006 második negyedéve. De hát ez a száz lépés nem volt futólépés, így most kerül terítékre a magyar mezőgazdaság sok meglévő neuralgikus pontja közül az egyik, a mezőgazdasági biztosítások kérdése.
Káresemény bőségesen adódik, ám hazánk mezőgazdasági gyakorlatában az üzleti alapú biztosítások elsorvadtak, érdemben gyakorlatilag a legtöbb biztosító kivonult a mezőgazdaság területéről.
(21.00)
Ennek a hátterében legfőképpen az áll, hogy a jövedelmezőségi viszonyok úgy alakultak, hogy a mezőgazdaságban a jövedelemképződés esetleges, nagyon sok esetben a szakmai színvonaltól is független, sok területen gyakorlatilag véletlenszerű. Abban a versenyben, amelyben a túlélést 1-2, esetleg 5 százalékos jövedelem jelentheti, a bizonytalanul bekövetkező káresemény enyhítésére fordítható üzleti alapú biztosítási díjak a biztos bukást jelentik. Magyarán ma nincs annyi pénz a mezőgazdaságban, hogy elviselje a tényleges biztonságot jelentő biztosítási díjat. Ráadásul a leggyakoribb és egyes évjáratokban a legnagyobb, országrészekre kiterjedő kárt az aszály okozza, erre nincs üzleti alapú biztosítás, a gazdálkodóknak a kockázatot viselniük kell.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az uniós csatlakozás fordulópontot jelenthetett volna, ám a csatlakozás idején regnáló szocialista kormányzat nem tett semmit azért, hogy a notifikáció körében nemzeti forrásokat biztosítson a magyar mezőgazdaság érdekében. Így állt elő az a helyzet, hogy versenytársaink ebben a tárgyban is lényegesen nagyobb előnyöket, lényegesen nagyobb védettséget élveznek nálunk. Elég arra utalni, hogy az olasz termelőknek 30, az osztrákoknak pedig az üzleti alapú biztosítási díjaik 50 százalékát a kormányzat fedezi. Az már csak hab a tortán, hogy a biztosítók ottani gyakorlata szerint a gyakoribb káresemények elkerülése érdekében a biztosítótársaságok műszaki, technikai létesítmények felállításával, megépítésével is részt vállalnak a káresemények megelőzése, illetve kiküszöbölése érdekében. Megjegyzem, ez valódi üzlet, a valódi biztonság - ahogy mondani szokás - “a káposzta és a kecske” alapon történik.
Ettől mi még nagyon távol vagyunk, mert míg a külföldi gyakorlat így alakult, hazánkban - talán a klímaváltozásnak is betudhatóan - a sűrűsödő káresemények enyhítése a biztosítók eltávolodása miatt is egyre inkább kormányzati feladattá vált. A némi késéssel megérkezett hetedik lépés kísérletnek tekinthető: a hazánkban gyakorlatilag már nem létező, üzleti alapú mezőgazdasági biztosítás, a kormányzati támogatás, valamint az önsegélyező technikák elegyéből összemixelt kárenyhítési szándék. Hogy melyik hatás lesz érezhetően döntő, az a tervezet jelenlegi állapotában nem felderíthető. A jelen javaslat biztosan nem fogja a tervezett 200 ezer termelő aktív részvételét kiváltani, mert nem kínál a kiszámíthatatlan mértékű kárenyhítésnél többet; ha nagy a baj, még annyit sem. Ebben a formában még a racionális társadalmi tehermegosztás feltételeinek sem felel meg, s ugyanakkor nem differál a káresemények várható gyakorisága és súlyossága szerint.
Nagy hátránya a tervezetnek, hogy megfogalmazott nemzeti elképzelések híján nem ad teret vagy előnyt ebben a rendszerben az aktív és passzív biztonsági technikák alkalmazásának. Az üzleti jelleg e javaslatban megvalósuló kizárásával mód nyílhatna a termelők orientálására, a biztosítási, pontosabban a várható káresemények kiküszöbölése érdekében. Tág tere nyílhatna a rendszerhez hozzárendelhető kárenyhítő eljárások, technológiák vagy műszaki létesítmények létesítéséhez szükséges önerős-pályázatos alapon történő biztosításával a rendszer pénzalapjainak megóvására. Ennek a pénzalapnak a racionális felhasználása megköveteli, hogy mind nagyobb számban tegye érdekeltté a termelőket a rendszerbe való belépésre. Szükséges ezért a várható szolgáltatások - már persze, ha a törvényalkotó hozzárendel ilyeneket - ismertetése széles körben. E szolgáltatásoknak passzív eleme kell hogy legyen az előrejelzés, a tanácsadás.
Mindazonáltal át kell tekinteni, hogy mit nyújt a tervezett kárenyhítő rendszer a termelőknek. Tolerálják a többletköltségeket, ha valaki aszálykárt megelőző agrotechnikát vezet be és tartósan alkalmaz? Hogyan kezeli a rendszer, ha valaki a vízerózió kártételét mérséklő vagy meggátló művelést végez jelentős költségnövekedés mellett? Elviseli vagy tolerálja a rendszer az árvíz- vagy belvízkárok mérséklésére tett műszaki megoldásokat? Létre lehet hozni a gazdálkodók önerejéből akár egy jégkárelhárító rendszert, tehát a kárenyhítő rendszerben az állam segítségére is számíthatnak a belépett termelők? Nyújt-e védelmet a rendszer az országos kiterjedésű, tehát az alapot teljesen kimerítő elemi csapások után? Lehetőség nyílik nagy értékű kultúrák termelésének műszaki védelmére a védőhálótól a fagyvédelmi öntözésig? És így tovább. Ha a kérdések többségére a válasz nem, akkor azt kell mondanunk, hogy a rendszer nem felel meg a társadalmi elvárásoknak, kevesebbet tud a versenytársainknál, nem teljesíti a fő célt, nem szolgálja igazán a termelés biztosítását.
És akkor összegzésül hadd mondjam azt, hogy sajnos a szocialista kormányzat cselekedeteinek megítélésénél nehéz eldönteni, hogy jó szándékú, ám gyermekbetegségekkel súlyosan terhelt kezdeti lépés az elénk tárt törvényjavaslat, vagy különösen a gyenge tőkeakkumulációs képességű, kisebb gazdaságok kiszorítására is alkalmas alibi kárenyhítési lehetőségről van szó. Mindkét lehetőség benne van a javaslatban, ezért az a javaslatunk, hogy ezt az előttünk lévő törvényjavaslatot fontoljuk meg. Jelen formájában a Magyar Demokrata Fórum e törvényjavaslatot támogatni nem tudja.
Köszönöm figyelmüket.
