GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Kár lenne tagadni, hogy nehéz fél évet hagyunk magunk mögött. Kereshetnénk talán más jelzőt is, olyat, amelyben több az indoklás vagy több az önfelmentés, de azt hiszem, hogy érdemes egyszerűen és egyenesen beszélni; nehéz fél évet, amelyben a nehézségek nagyobbik részét, bárhogy is csűrjük vagy csavarjuk a szót, összességében mi magunknak kerestük. Magunknak kerestük, mert túlságosan sokáig próbáltuk elhalasztani azt a szembenézést, amely nélkül egy ország nem tehető kellően sikeressé és kellően erőssé.
Elég sok vitát folytattunk itt az elmúlt fél évben, hogy kinek is a felelőssége, hogy a miniszterelnök el kívánja-e kenni a saját felelősségét, vagy meg kívánja osztani másokkal. Sokat vitatkoztunk arról, hogy ez hány évről és melyik térségről szól, hogy ez az utolsó kettőről, négyről, hatról, az utolsó tizenhatról, csak Magyarországról-e vagy az egész térségről. Nem érdektelen ez a vita, nem érdektelen, hogyha mély elemzést szeretnénk végezni, de azt gondolnám, hogy ezt hagyjuk meg más helyre, más időpontra, már csak azért is, mert ebben itt a Házban nem szoktunk egyetérteni. Na most, hogy tizenkettedszer megállapítsuk, hogy ebben nem ért egyet kormány és ellenzéke, azt gondolom, annak nagyon sok teteje nincsen. Inkább beszélnünk kellene arról, amiben talán egy picivel több az egyetértés, hogy mi is van itt, mondjuk, a kihívásoknak a mélyén.
Amikor nem politikusok vagyunk, hanem magánemberek, akkor keserédes fanyalgással vagy éppenséggel tüntető lelkesedéssel figyeljük azt, hogy milyen sokat változott ez a világ, ami itt körülöttünk van, és mindegyikünknek vannak személyes példái, normális, emberi példák; hogy a mama, amikor szövőnőnek tanult, akkor utána 30 éven keresztül szövőnő lehetett egyetlenegy munkahelyen, és lényegében meg volt oldva az élete; nem volt könnyű az élete, de nagyjából biztonságban tudta. Most meg azt látjuk, hogy aki tanul, annak a tudása holnap, holnapután már csak kevésbé érvényes, és sokkal kevésbé a tárgyi és megfogható tudás, mintsem sokkal inkább a képességek azok, amelyek felértékelődtek, hogy képes-e valaki megújulni. Aztán anekdotázunk arról, hogy amikor mi fiatalok voltunk - mondom én ezt 45 évesen -, hogyha sétálni akartunk menni, akkor elmentünk az utcára, valahova a korzóra, hogyha moziba akartunk menni, akkor a moziba, ha étterembe, akkor az étterembe, ha vásárolni, akkor a boltba, ma meg mind a négyet együtt csinálják a plazákban a mai húszévesek. És ezernyi dolgot tudunk még mondani.
Olyan nagyon természetes, hogy itt minden megváltozott körülöttünk, hogy azok, akik a '80-as évekre emlékeznek, azok számára alig-alig megérthető, hogy 17 év alatt Magyarország az Európai Unió tagjaként egy év múlva talán úgy fog átkelni Hegyeshalomnál, mintha ott határ sem lett volna. Itt van egyik oldalról ez a világ a valóságshow-val, a megszámlálhatatlan mennyiségű televíziós csatornákkal és rádióval, összekeveredett, nagyon sokfajta társadalmi szereppel. Közben pedig mi a rendszerváltáskor egy sor olyan döntést hoztunk, amely az államélet egy-két fundamentumát megváltoztatta: parlamentarizmus, versengő többpártrendszer, szociális piacgazdaság, de mi tagadás, azzal, ami a legfontosabb, amitől igazából egy ország működik, hogy végigbeszéljük azt, hogy melyikünknek mi a dolga az országban, ezt a vitát próbáltuk elhessegetni magunktól. Picikét úgy gondoltuk, hogy jó, jó, hogyha kell ez a rendszerváltásnak hívott dolog, akkor legyen meg, de talán meg lehet őrizni mindazt változatlanul, amit egyébként biztonságosnak gondoltunk a '90 előtti időszakból.
Szerettük, nagyon sokan szerették a változatlanság zárt biztonságát, és azt gondolták, hogy talán megúszható a változások biztonságára való felkészülés ebben az új, a Harmadik Köztársaságban, a rendszerváltás utáni Magyarországon.
Az az igazság, hogy mi, politikusok, én magam is az elmúlt években, ha nem volt muszáj, akkor nem feltétlenül szembesítettem sem magamat, sem magunkat azzal, hogy, kérem, bárhogy is, ennek az új világnak elsősorban mégiscsak az a jellegzetessége, hogy elsősorban mi magunk lettünk felelősek önmagunkért; hogy az, hogy mi vagyunk Magyarország, az nem egy ünnepi szónoklat visszatérő mondata, hogy mitőlünk lesz olyan az ország, amilyenné tesszük, az nemcsak arra való, hogy mondjunk patinás mondatokat, hogy először te vagy önmagadért, aztán a családodért, a családod teérted, te vagy a nemzetedért, és csak a sor végén a nemzeted teérted.
(13.10)
Féltünk ezektől a mondatoktól, mi több - és ezt nyugodtan értsék önkritikának, mert annak is szánom -, mi magunk, a patkó innenső oldalán ülők is az elmúlt négy-öt évben inkább próbáltunk valamit visszahozni abból a világból, amikor az állam felelőssége a polgáraival szemben felülírta, überelte azt a felelősséget, amely éppen fordított, a polgárok felelőssége a nemzetért. Ezernyi okunk volt rá, hogy miért tettük, tudnék rá politikai, társadalmi okot mondani egyaránt. A legnyilvánvalóbb, hogy Magyarország az azt megelőző húsz évben belefáradt az alkalmazkodás, a változások, a lemondások sokaságába, és mindenki azt mondta, hogy egy picikét most már jobb lenne nyugodtabban élni, és mindezt csak tetézte a magyar politika bal- és jobboldalának talán a korábbit is meghaladó ádáz vetélkedése ott a 2000-es évek elején.
Szociális értelemben Magyarország szerette mindazt, ami 2002 és 2006 között történt, és ne akarjuk, hogy az embereknek legyen emiatt lelkiismeret-furdalása, mert nekik nem kell hogy legyen. Hogy magasabb lett a jövedelmük, magasabb lett a nyugdíjuk, hogy picikét könnyebb volt a hétköznap, azt gondolom, hogy nagyon-nagyon ráfért az emberekre. Szociálisan ez szükséges volt - hogy ésszerű volt-e és kellő felelősséggel alátámasztott a másik oldalon, hát a legkevesebb, hogy azt mondhatjuk, hogy ez vita tárgya. Szóval, a népszerű és az ésszerű összeegyeztetésével komoly gondok voltak itt az elmúlt időszakban.
Természetesen, ha valami kibírja a vitát, akkor elsősorban ez, hogy mikor és hogyan tudtunk magunkon erőt venni, és azt mondani, hogy Magyarország, újra kell ezt gondolni. Amikor pedig már tudtuk, hogy újra kell gondolni, volt-e hozzá kellő erőnk - ad absurdum magának a miniszterelnöknek - azt mondani, hogy a színpadon és a filmen úgy a jó, hogyha a dráma vége a katarzis, a politikában ellentétes a helyzet: hogyha nem akarjuk, hogy dráma legyen a vége, akkor előre kell a katarzis hangulatát, szituációját megteremteni, azt mondani, hogy Magyarország, eljött a pillanat, hogy váltani kell ezért, ezért és ezért. És mert talán mi magunk vagy én magam megpróbáltam megspórolni ezt a katarzist, jöttek mások, akik pedig úgy gondolták, hogy nem is egyszerűen drámát, tragédiát ajánlanak az országnak.
Az ország olyasmikkel nézett szembe az elmúlt fél évben, amit negyven-ötven éve nem tapasztalt: elég messze elment, úgy mondanám, hogy belenézett a szakadékba, és azt mondta, hogy abból nem kér. Ha választani kell, akkor bármennyire is nehéz és helyenként konfliktusos az a politika, amit ez a kormány ajánl, ennek a politikának, amelyben mégiscsak a törvényesség és a rend a meghatározó elem, és az emelkedés ígérete ott van benne realitásként, akkor inkább ezt akarja, mint azt, amit riválisai ajánlanak.
Muszáj megköszönnöm Magyarországnak, hogy bár nagy volt a csábítás, de azt mondta, hogy nem, nyugalomban akar élni, gyarapodni akar, és ugyan küzdött már sokat ez az ország, és nemegyszer fáradt volt, de meg fog küzdeni most is a nyugalmáért, a törvényességért, a gyarapodásért. Köszönöm Magyarországnak, mert nem engedte, hogy elrontsák és elvegyék mindazt, amiért sokat küzdött, köszönöm Magyarországnak, mert helyén volt az esze és a szíve is. Nem egyszerűen kormánypártok és ellenzék közül választott, hanem választott a sehova nem vezető nemzeti radikalizmus és a nemzeti progresszió között, és azt mondta, hogy az utóbbit választja. Ezért a legkevesebb, amit tehetünk, hogy azt mondjuk, értjük, hogy ebből milyen felelősség az, ami ránk száll és bennünket terhel, ezzel a felelősséggel fogjuk a következő időszak kormányzását és kormányzati teendőit végezni.
Ha pedig egyébként azt mondjuk, hogy a változások világa jött el, akkor neki kellett állni: az elmúlt öt hónap mély és átfogó változások sorozatát jelentette. Nem egyszerűen arról szólok, hogy mi történt az egészségügyben, mi történt a közszolgáltatások világában vagy a közszolgálatban, mi történt a felsőoktatásban, a szociális és munkaügyi ellátás területén például, hanem leginkább arról beszélek, hogy elindult egy hosszú folyamat, amely nem fél- vagy egyéves lesz, az a folyamat, ami, azt gondolom, hogy Magyarországot erős, felelős polgári demokráciává fogja tenni, felelős polgárok felelős demokráciájává, ahol újra a teljesítmény és a siker lesz az alapja az egyéni és a közösségi boldogulásnak.
Van vita közöttünk természetesen, hallom és értem én, hogy mindaz, ami itt van, az nem reform, hanem - hogy szokták mondani ellenzéki kollégáink? - pénzbehajtás. Természetesen azt gondolom erről, hogy ez ugyanazon leegyszerűsítő megjegyzések közé tartozik, amelyek részben felelősek azért, hogy az országban elveszett az okos párbeszéd és vita. Nézzék, csak egy-két példát hadd mondjak!
Olyan technológiákkal találkozunk ma az egészségügy területén, amely technológiákról fogalmunk sem volt húsz-harminc éve. Ma a tudományos, műszaki újításoknak, az innovációnak a legfőbb terepe egyébként éppen maga az egészségügy. Ma azt látjuk, hogy ha Magyarországon valaki egy infarktus után olyan kórházba kerül, ahol évente több mint ezer ilyen terápiát alkalmaznak, ott kétszer-háromszor nagyobb annak az esélye, hogy valaki megmenekül a harminc napon belüli elhalálozástól, mintha olyan kórházba menne, ahol csak két-háromszáz ilyen esettel találkoznak.
Nem az-e a legfontosabbak egyike, hogy Magyarországon, úgy, mint a világban, megteremtsük a legkorszerűbb, nem egyszerűen európai, hanem világszínvonalú egészségügyi szolgáltatókat, hogy nem igaz, hogy százhetven kórházban előállítható a tapasztalatoknak, a tudásnak az a sűrűsége, amely nélkül nincsen nagy biztonsággal gyógyítás? Hogy muszáj azt mondani az embereknek, hogy ha az a választás, hogy húsz kilométerre utazol, de kétszer-háromszor nagyobb az esélye, hogy sajnos nem tudsz meggyógyulni, vagy ötven kilométerre utazol, de meg fogsz gyógyulni igen nagy eséllyel, hát merjük kimondani, hogy akkor ötven kilométerre kell utazni.
Pontosan tudjuk, hogy Budapest II. kerületében, a Rózsadombon az egy főre jutó gyógyítás-megelőzésre használt közforrásoknak a mennyisége kétszeresen meghaladja, mondjuk, a szabolcsi kisfalvak világában élők gyógyulására fordított pénzeket. Miért van ez? Mert iszonytató igazságtalanságok azok, amelyek terhelik ezt a rendszert.
Egy múlt hét végi hetilapban olvashatják, hogy a magyar felsőoktatásban az államilag finanszírozott képzésben döntően a jobb státusú, a jobb életkörülmények között élő családok gyermekei vannak ott többségben, és éppen azok a gyerekek kerülnek be az úgynevezett fizetős iskolákba, akiknek a családjai egyébként is nehezebben élnek. A reformok arról szólnak, hogy hogyan lehet magas minőséget nyújtani egy olyan világban, ahol Magyarország nem bezárt körülmények között él, hogyan lehet az egyenlő hozzáférés igazságos esélyeit, lehetőségét megteremteni nagyon sokaknak, de kétségtelen, arról is szól, hogy hogyan tudjuk ezt hosszú távon pénzügyileg fenntartani.
(13.20)
Itt van mind a három. Aki csak az egyikről beszél, és annyit tud elmondani Magyarországon az embereknek, hogy az egész pénzbehajtás, az félrevezeti az embereket, az nem mond igazat, az nem érti, hogy mindaz, amivel Magyarország találkozik, az az alkalmazkodásnak egy olyanfajta kényszere, amelytől meg lehet próbálni elbújni megint még tizen-egynéhány évig, vagy fel lehet venni a kesztyűt.
Ha azt mondják, hogy miniszterelnök úr, akkor persze el kellett volna mondani ezt sokkal pontosabban az elején, ebben, azt gondolom - most, fél év tapasztalattal a hátunk mögött -, hogy igazuk van. Igazuk van, mert ma azt látjuk, hogy miközben a kormány tagjaiban, a kormány mögött álló szakértők sokaságában egy világos menetrend rakódik össze, hogyan és merre kell mennünk, eközben nem lehet nem észrevenni, hogy túlságosan sokan mondják azt, hogy ők nem értik az egymásba fonódó lépések végcélját és sokaságát, hogy ne gondoljunk arra, hogy akkor minden bizonnyal itt nekünk kell sokkal világosabban beszélni, nekünk kell a terveinket sokkal pontosabban bemutatni, nekünk kell jobban megmutatni, hogy mi a végcélja az egésznek, hogy mindaz a befektetés, amely helyenként erőfeszítés, az mi végre van. Ha az emberek csak azt érzik, hogy ez sok hűhó semmiért, sőt a végén még rosszabb lesz, mint annak előtte, hát persze, akkor minden bizonnyal mi nem tesszük jól a dolgunkat.
Nem magyarázkodásképpen mondom, inkább csak megjegyzem: persze Antall József első kormányától számítva egyetlenegy kormány Magyarországon ilyen mélyen a hétköznapi viszonyokat átalakító reformok sorozatának demokratikus körülmények között nem állt neki. És hogy hogyan kell demokratikus körülmények között reformokat csinálni, és mi várható el ettől, ezt politikusok is csak közepesen vagy még annyira sem tanulták meg, de nem tanulta meg Magyarországon lényegében szinte senki. Nagyon sokfajta elvárás van ezekkel a demokratikus reformfolyamatokkal kapcsolatban. Legyen zárt és világos a vége, de legyen nyitott, szabad társadalmi párbeszéd; nehogy felpuhuljon a vita sorozatában, de legyen kellő engedmény - csak példákat mondok. Nem tanultuk meg, hogyan kell folyamatosan, változások sokaságával átalakítani az országot, mert mindig volt nagy reform-nekibuzdulás, aztán hosszú időre megállás - és sokszor nem változott semmi, ez is igaz.
Az országban legalábbis sok a szkepszis, hogy megéri-e ezt csinálni. Én meg azt mondom, hogy az egyetlen, amit lehet csinálni. Nem véletlen, hogy Portugáliától Svédországig, Olaszországtól Franciaországig, Nagy-Britanniától Hollandiáig egész Európa arról szól, hogy muszáj változni, muszáj ezt végigbeszélnünk az emberekkel. Nincs kétségem afelől, hogy amit csinálunk - a reformok lényegét tekintve -, abban a kormánynak igaza van, az a nemzet felemelkedését szolgálja, azt szolgálja, hogy erősebb legyen ez az ország, nem egyszerűen a gazdasága, erősebbek a családok, a közösségek. Azt sem tagadom, hogy ez az elején nagyon sok esetben a reméltnél, a szándékoltnál bonyolultabban megy. Van egy sor tapasztalata ennek a félévnek, olyan is, amelyből a kormánynak kell levonni a konzekvenciákat, olyan is, amelyből nekem.
Úgy látom, hogy kétfajta vita van, van egy vita, amely a kormányról szól, és van egy vita, amely az országról szól. Én természetesen inkább az utóbbit pártolom. A kormányról szóló vitát pedig, azt gondolom, meg kell hagyni azoknak, akik ezt fontosabbnak tartják, mint hogy az ország szóló vitát folytassuk. Arra fogok törekedni - a kormány valamennyi tagjával együtt -, hogy akkor, amikor a következő évekről beszélünk, és annak a programját bemutatjuk a következő év elején, akkor ez a program nyitottabb legyen, és pontosabban mutassa be az egymást követő lépéseket a maguk összefüggésében is.
Nem változott abban a véleményem, hogy reformokat felülről csak diktálni nem lehet, hogy el kellett indítani a reformokat, helyenként talán több konfliktust is vállalva, mint amit bármelyikőnk szeretne. Baloldali politikusként meg nyilvánvalóan azt gondoljuk, hogy ezek mögött széles összefogás kell hogy legyen. Ezt nem vitatom, azt gondolom, hogy el kellett indítani. De muszáj változtatni a dolgok folyásán, és ezt értem.
Befejezésül hadd térjek oda vissza, amit tíz perccel ezelőtt mondtam: köszönöm Magyarországnak, hogy ebben az útban nem hátrált meg. Köszönöm, hogy értette, és időnként nehézségekkel, de támogatta, hogy mehessünk előre nyugodtan és nyugalomban. Köszönöm Magyarország, értem az üzenetét, így tesszük.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
