BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Amikor erre a vitára készültem, nagyon sokat gondolkodtam arról, hogy hogyan is tudnánk olyan hangot megütni, hogy tárgyszerű és szakszerű legyen a vita, és ne az ideológiákról folyjék.
Azzal szeretném kezdeni evidenciaként leszögezve, hogy nincsenek önmagukban jó és önmagukban rossz rendszerek, hogy nincsenek abszolút jó és abszolút rossz rendszerek. Mindegyik rendszer, mindegyik modell - és nemcsak az egészségügyre vonatkoztatva, hanem általánosságban igaz - hordoz előnyöket, és hordoz hátrányokat. Ha képesek lennénk arra, hogy elismerjük egy-egy modellnek az előnyeit, vitassuk a hátrányait, akkor tudnánk szakszerű vitát folytatni. Ehhez képest most megint azt tapasztaltam, hogy a Fidesz vezérszónoka az abszolút rossz kategóriájába utasította ezt a javaslatot, amit letett a kormány. Olyan beszédet mondott, amelynek bizonyos részleteivel kifejezetten félelmet gerjesztett, olyan stigmatizáló jelzőket használt, hogy ez maga a rombolás, maga az ország kettészakítása. Ha ezen a hangon szólalunk meg, szólal meg az ellenzék, akkor abból értelemszerűen szakmai vita nehezen lesz.
A Szabad Demokraták Szövetségének álláspontja szerint jelentős állomáshoz érkeztünk ennek a törvénynek a benyújtásával, ami az egészségbiztosítási pénztárakról és a kötelező egészségbiztosítás természetbeni ellátásai igénybevételének rendjéről szól. Az SZDSZ az egyik legjelentősebb feladatának, a kormány egyik legjelentősebb feladatának az egészségügyi rendszer megreformálását tartotta és tartja. Ha tetszik, azért ment bele a koalícióba, mert vannak reformelképzelései arról, hogy hogyan kellene megváltoztatni a viszonyainkat, az egészségügyi ellátórendszert.
Ott szerettem volna kezdeni a beszédemet, hogy visszautalok az előzményekre, és megpróbálom fölmutatni azokat a pontokat, amelyekről úgy gondolom, hogy egyformán gondolkodunk. Ez a jelenlegi ellátórendszer kritikája. Azt gondolom, hogy őszintébb pillanatokban ezekben a kérdésekben akár egyet is tudunk érteni. Rossz, elavult rendszernek tartjuk azt a struktúrát, amiben ma az egészségügy működik. Elavult a szerkezete. Ki merem ezt jelenteni annak ellenére, hogy itt az elmúlt másfél évtizedben szinte mindegyik kormány megpróbált hozzányúlni ehhez a szerkezethez, kisebb-nagyobb eredményekkel.
Ugye, ez az ellátórendszer hárompilléres: van alapellátás, háziorvosi ellátás, járóbeteg-szakellátás és fekvőbeteg-szakellátás, és mind a mai napig azt mondhatjuk, hogy a fekvőbeteg-szakellátás, ami a legdrágább ellátási forma, túlméretezett. Túlméretezett annak ellenére, hogy utoljára éppen tavaly hajtott végre egy jelentős kapacitásszűkítést a kormány. Azt gondolom, hogy erre a rendszerre mind a mai napig egyszerre jellemző, hogy hiány van benne, és pazarlás van benne. A pazarlás pedig abból adódik, hogy a finanszírozási konstrukció egy monopolhelyzetben lévő OEP-en keresztül valósul meg.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ha egy pénztár, ami igazából nem társadalombiztosítási pénztár, bár ezt a nevet viseli, hanem egy ilyen kvázi biztosítás, ha egy ilyen hatalmas alap felett rendelkező pénztár, hiszen itt 1600 milliárdról beszélünk, monopolhelyzetben van, akkor abból azt gondolom, hogy könnyen belátható módon az következik, hogy nincsen meg a rendszerben a természetes ösztönzés arra, hogy a szolgáltatás jobb minőségű legyen, hogy a költségek csökkenjenek. Ezzel kínlódunk egy-másfél évtizede vagy még régebben. Nincsen benne a rendszerben ez az ösztönzés. Elsősorban azért nincs, mert költségvetési keretekben ezek a költségvetési korlátok puha korlátok, mindig túlléphetőek, a kormánynak mindig az az érdeke, hogy ne keletkezzen nagy feszültség abból, hogy itt túlköltekezés van, és időről időre pluszforrások bepumpálásával megpróbálja kimenteni a helyzetből az eladósodott kórházakat.
(10.00)
Nem számoltam össze, hogy hány ilyen kórház-konszolidációs helyzeten jutottunk túl az elmúlt másfél évtizedben.
Talán abban is egyetérthetünk, hogy a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb problémája a hálapénz, az, hogy az ingyenesség látszatát, az ingyenesség illúzióját fenntartja, aminek nagyon sokféle következménye van. Mi erre a megoldásra azt mondjuk, hogy álszent, hogy hazug viszonyokat tart életben, és végre tiszta vizet kellene önteni a pohárba. A beteg az egészségügyben kiszolgáltatott, de nem mindegy, hogy mennyire, nem mindegy, hogy az a struktúra, az a finanszírozási rendszer, ahogyan az őáltala igénybe vett szolgáltatások finanszírozása történik, mennyire védi, képviseli az ő érdekeit. Az orvos-beteg kapcsolat természeténél fogva egy aszimmetrikus, függő kapcsolat, ahol a beteg mindig a laikus, az orvos pedig valamilyen nagyon komoly szakmai tudással, specialitással bír. S még egy jellegzetessége van ennek a rendszernek, hogy itt a fogyasztó, a szolgáltatást igénybe vevő beteg nem közvetlenül kerül finanszírozási kapcsolatba a szolgáltatást nyújtóval, az orvossal, hanem a finanszírozást helyette ez a már említett biztosítási pénztár végzi. Felfogásunk szerint a jelenlegi megoldásban rosszul, például azért, mert érdemben nem ellenőrzi a kifolyó fizetéseket.
Még egy általános megjegyzést szeretnék tenni, mielőtt rátérek magára a törvényjavaslatra, ez pedig a hosszú távú finanszírozhatóság kérdése. Az orvostudomány hihetetlen ütemben fejlődik, egyre költségesebb eljárások, egyre költségesebb műszerek kerülnek bele a rendszerbe, miközben a gazdaság teljesítőképessége okán a gazdaságilag lehetséges, finanszírozható és a tudomány által lehetővé tett szükséglet, igény közötti olló egyre nő.
Miniszter asszony expozéjában úgy foglalta össze azt a célt, amit ez az egész reform szolgál, hogy minőségileg jobb ellátást, igazságosabb hozzáférhetőséget és fenntartható, stabil, finanszírozható rendszert szeretnénk kialakítani.
Tudom, hogy az általános vitában elsősorban arról kellene beszélni, mi változik ebben a rendszerben és hogyan. Ehhez képest engedjenek meg nekem annyit, hogy elöljáróban arról szóljak bővebben, mi nem változik és miért nem. S teszem ezt azért, mert magam is tapasztalom, hogy a társadalom tele van félelmekkel, tele van aggodalommal, többek között azért, mert ellenzéki oldalról azt hallják, hogy milyen kétségbeejtő változás ígérkezik, hogy itt üzleti alapra akarjuk helyezni azt, ami eddig társadalombiztosítás volt, fel akarjuk adni a társadalombiztosítás szolidaritási elvét.
Azt gondolom, hogy ha a mai vitának semmi más eredménye nem lenne, csak az, hogy meg tudnánk érteni egymást a tekintetben, hogy ez a rendszer a társadalombiztosítás elvét nem adja fel, hanem ellenkezőleg, a szolidaritást inkább erősíti, akkor hatalmas előrelépést tennénk. Akkor talán azoknak, akik éppen sztrájkra készülnek, elmenne a kedvük a sztrájktól, és kicsit biztonságban éreznék magukat. Éppen ezért engedjenek meg egy gondolatmenetet arról, hogy mi is a társadalmi szolidaritás, mi az az érték, amit mi magunk is meg akarunk őrizni.
Nem túl hosszú a történet, az előzménye alig másfélszáz éves. Először csíra formájában úgynevezett bányászládák jöttek létre a szolidaritás kifejezésére. Egy speciális foglalkoztatási csoporton belül azok a bányászok, akik szolidárisak voltak a bajba jutott társaikkal, létrehoztak egy ládát, amibe segélyezési célokra rendszeresen beletettek pénzt, hogy ha valakit baj ért, ha beteg lett, akkor abból tudják kisegíteni. Amit konkrétan a mai társadalombiztosítás előzményének tekintünk, az az úgynevezett bismarcki szociálpolitikában jelent meg, és ezt a csoporton belül létező szolidaritást szélesítette ki, terjesztette ki kötelezően csoportok közötti szolidaritássá, kötelező jelleggel bevonva a munkaadókat is a segélyezési, előre gondolkodó biztosítási konstrukcióba.
Mai értelemben társadalombiztosításról kétféle tekintetben beszélünk, egyrészt a nyugdíjbiztosítás, másrészt az egészségbiztosítás együtt jelenti a társadalombiztosítási rendszert, és ezek a rendszerek sok tekintetben nem hasonlóképpen működnek. A nyugdíjbiztosításban éppen a közelmúltban, tíz éve megalkotott reform során mozdultunk el a tekintetben, hogy ki-ki maga az öreg napjaira előre gondolva gondoskodjon öregkori megélhetéséről a kötelező nyugdíj-biztosítási rendszerben. Itt az a szemlélet, hogy többet tesz bele a rendszerbe, és utána többet vehet ki a rendszerből, logikus és következetes.
Nem ez jellemzi az egészségbiztosítást. Az egészségbiztosításban nem ugyanazt veszi ki az ember szolgáltatások formájában, mint amit beletett, hiszen nagyon lényeges jellemzője ennek a rendszernek, hogy a befizetések jövedelemarányosak, a szolgáltatások igénybevétele pedig szükséglet szerinti. Én például rendszerint szoktam példálózni azzal a felfogásommal, hogy a fizetésemből havonta rendszeresen befizetem azt a járulékot, amit kötelezően előír nekem a törvény, de egy forintot sem szeretnék kivenni szolgáltatás formájában a rendszerből, mert ez azt jelentené, hogy nem szorulok az egészségügyi ellátórendszerre. Az egészségügyben a szolidaritás pont azt jelenti, hogy mindenki, aki jövedelemtermelésre képes, hozzájárul a kasszához, és azok használják fel a kasszát, akiknek szükségük van rá. Ez a társadalom szolidaritási elve, a nemzeti kockázatközösség.
Azért idéztem fel ezt ilyen részletesen, mert szeretném, ha mindenki pontosan tudná, hogy ez az elv nem sérül. A járulékbefizetés továbbra is jövedelemarányos lesz, a szolgáltatásokhoz pedig ki-ki annak a csomagnak az erejéig jut hozzá, amit egyébként parlamenti döntéssel a rendszer mindenki számára biztosít. Nincs változás abban, hogy törvény írja elő a járulékbefizetési kötelezettséget, és nem azok a pénztárak fogják előírni, amelyek majd létrejönnek.
Hihetetlenül fontos eleme az új rendszernek a szolidaritás megőrzése szempontjából, hogy a létrejövő pénztárak nem is lesznek tisztában a hozzájuk pénztártagnak bejelentkezők jövedelmi viszonyaival.
(10.10)
A befizetés központilag történik, pont úgy, ahogy eddig, technikailag is ugyanolyan módon, az APEH-en keresztül gyűlik össze az egészségbiztosítási járulék, a pénztárhoz pedig a pénz újraelosztás formájában, a már sokat emlegetett fejkvótás megoldással lesz visszaosztva. Következésképp azok a félelmek, hogy itt a magasabb jövedelműek levadászása a célja a pénztárnak, és az alacsonyabb kockázatú emberek levadászása a célja a pénztáraknak, sok tekintetben alaptalanok, hiszen a fejkvóta differenciált lesz: minél magasabb egészségügyi kockázati paraméterekkel rendelkezik a pénztártag, annál nagyobb összeg a kiszámítható fejkvótája, és fordítva, az alacsony kockázatú emberek után lényegesen kevesebbet fog kapni a pénztár, ezért helyből nem lesz érdekelt abban, hogy ilyen módon megpróbáljon szelektálni a tagok gyűjtése során.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ma itt esett szó arról, hogy Európában nincsen egy üdvözítő megoldás. A különböző megoldásoknak tehát felfogásom szerint van előnye, van hátránya, vannak követhető, figyelemre méltó elemei, és vannak olyanok, amelyek időben figyelmeztethetnek bennünket arra, hogy abba az irányba ne menjünk. Nagyon sokszor elhangzik sajtónyilatkozatban, újságcikkben lehet olvasni, hogy azzal is ijesztgetik a lakosságot, hogy itt amerikai típusú üzleti biztosítás alakul. Erre is szeretnék kitérni, hogy ez mennyire nem így van. Amerikában nincs olyan egységes kötelező társadalombiztosítás, mint amiről az imént beszéltem. Amerikában a magas jövedelműek tudnak maguknak előnyös, jó biztosítást kötni, a legszegényebbek kapnak valamilyen nagyon alacsony színvonalú állami ellátást, és közte egy nagyon széles rétegnek - a középosztálynak, amelyik a magas biztosítást megfizetni nem képes, viszont annyira nem szegény, hogy az ingyenes ellátást igénybe tudja venni - nagyon súlyos probléma hozzájutni az egészségügyi ellátáshoz. Ezt is csak azért idéztem fel, azért tértem ki rá, mert szeretném eloszlatni azokat a kétségeket, hogy ilyen rendszert akarunk csinálni.
Hogyan is jött létre ez a kompromisszum, ami most itt törvényjavaslat formájában olvasható? Erről a megegyezés folyamatában nagyon-nagyon sokat tudósított a sajtó, a média, érzékelhető volt még nyár elején is, hogy elég távol állnak egymástól a Szocialista Pártnak és a Szabad Demokraták Szövetségének az elképzelései. A Szabad Demokraták Szövetsége egy valóban több-biztosítós rendszert akart, amelyben a versenyelemek és a választás szabadsága sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, mint abban, ami itt most a törvényjavaslatban megvalósul.
Én személy szerint nem tartozom azok közé, akik a verseny mindenhatóságát nagyon komolyan hiszik az egészségügyben, azt gondolom, hogy az egészségügy sok tekintetben speciális a piac egészéhez képest. Lehet, hogy a telefonpiacon a szabad verseny nagyon is a szolgáltatást igénybe vevők érdekeit szolgálta, azonban az egészségügyben a verseny sok tekintetben korlátozott, hiszen ha végigtekintjük azokat a pilléreket, amelyekről az imént beszéltem mint a szolgáltatás alappilléreiről, akkor a verseny a lakosság jelentős része számára az alapellátásban, a háziorvos megválasztása tekintetében korlátozott. Aki városban él, ráadásul nagyvárosban, ott van valamekkora választási lehetőség, mint ahogy volt eddig is, de aki vidéken él, mondjuk, egy kis faluban él, az örül, ha van a falunak egy darab körzeti orvosa, egy háziorvosa, és korlátozott az ő választási lehetősége. Sok tekintetben korlátozott a járóbeteg-szakellátás igénybevételi lehetősége is, hiszen ilyen szakellátó intézmények korlátozott számban vannak vidéken. Nyilvánvalóan mindenki abban érdekelt, hogy a reálisan megközelíthető járóbeteg-szakellátásba jusson el. Ahol a verseny kinyílhat, az éppen a fekvőbeteg-ellátás területe, amiről az előbb említettem, hogy a legdrágább, legköltségesebb része az ellátórendszernek, és talán sok tekintetben a legfontosabb vagy annyiban biztosan a legfontosabb, hogy ide akkor kerül az ember, amikor valami súlyosabb egészségügyi problémája van.
Az MSZP - szemben azzal, amit az SZDSZ szeretett volna megvalósítani - a területi elvet helyezte az elképzelése középpontjába. Azok a szempontok, hogy az ellátásszervezés legyen hatékonyabb, hogy azok a területi egyenlőtlenségek, amelyek megvannak a rendszerben sajnálatos módon, csökkenjenek, hogy fejlesztési, működési forrásokat lehessen bevonni a rendszer megreformálása során, természetesen az SZDSZ-nek is fontosak voltak. Végül is nagyon hosszú egyeztetési folyamat során az a kompromisszum jött létre, hogy a területi elv érvényesül, miközben országos hatáskörű, tehát a versenyre lehetőséget adó megoldás alakult ki a pénztárak választása szempontjából, illetve a szolgáltatók választása szempontjából.
Az a kompromisszum, amiről most beszélünk, 51 százalékban állami tulajdonban őrzi meg a pénztárakat, és 49 százalék forgalomképes részvény keletkezik, amire licitálhatnak befektetők, biztosítótársaságok, miközben a kötelező, egységes járulékbeszedés, járulékfizetés rendszere nem változik. Nem győzöm ezt az elemét hangsúlyozni ennek az új rendszernek.
A jelenlegi OEP tehát lényegében kettébomlik. Egyrészt létrejönnek kis pénztárak, szám szerint nem tudjuk pontosan, hogy mennyien. Feltételezéseink szerint nyolc-tíz ilyen pénztár alakulhat, ha azokat a pénztártagra vonatkozó előírásokat teljesítik, amelyeket tartalmaz a törvény, hogy minimum 500 ezer főnek és maximum 2 millió főnek lehet majd tartozni egy pénztárhoz. Másrészt pedig létrejön az országos kockázatközösségi alap, és ennél az egységes alapkezelőnél maradnak nagyon fontos, nem felosztandó, nem felbontandó feladatok: a jogviszony nyilvántartásától kezdve az adattároláson keresztül a feladatfinanszírozásig; mert van jó néhány feladat, amelyiket nem a pénztárak finanszírozására bíz a javaslat, hanem központi feladatként egységes finanszírozásra, ilyen elsősorban a mentés vagy a terhesgondozás. És az elszámolás is egy egyszerűsített, egyablakos, a szolgáltatók számára is kedvező elszámolási mechanizmus lesz.
(10.20)
Ezzel együtt mégis azt reméljük, hogy a pénztárak, ellentétben az OEP-pel, gazdaszemlélettel tudnak majd a feladathoz viszonyulni; gazdaszemléletük lesz akkor, amikor a szolgáltatókkal szerződést kötnek, amikor az ügyfelekkel foglalkoznak.
Való igaz, hogy a legnyitottabb vitatott kérdés jelenleg a menedzsmentjog kérdése, ami kapcsán a Szocialista Pártban jelentős véleménykülönbség van. Elhangzott az expozéban is, hogy a pénztár irányítása háromszintűre van tervezve. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb döntési szint a közgyűlés; ez módosíthatja az alapszabályt, ez dönt a pénzügyi tervekről, ez dönt az osztalékról. Ehhez képest az operatív irányítási szint az igazgatóság, ahova egyszerűen szükséges, nélkülözhetetlen bevinni azt a menedzserszemléletet, amit ebbe a rendszerbe a magánbiztosítók tudnak behozni. Hiszen az egész átalakulásnak az az értelme, hogy itt egy másfajta, egy menedzserszemlélet jelenjen meg a pénztárak irányításában. És a harmadik szintje ennek az irányítási rendszernek a felügyelőbizottság, ahol megint csak nem a kisebbségi tulajdonosnak van döntő befolyása. Ez egy olyan szakmai, szakértői testület, aminek az elnökét maga az ÁSZ elnöke jelöli.
Tisztelt Képviselőtársaim! Befejezésül szeretnék kitérni arra, hogy tekintettel arra, hogy nem járt, nem kitaposott úton közlekedünk, óriási munkát végeztek azok a köztisztviselők, akik részt vettek ebben a törvényalkotási folyamatban. Ilyen módon elsősorban az Egészségügyi Minisztérium dolgozóit illeti dicséret. És én ezzel nem azt akarom mondani, félre ne értsék, hogy most itt egy tökéletes törvény született, egy hibátlan törvény született, de azt gondolom, hogy nagyon nagy munkát, nagyon jó munkát végeztek el. Vélhetőleg számtalan módosító indítvány is fog születni, de ez a parlamenti szakaszban rendjén való.
Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy nem egyedül az Egészségügyi Minisztérium dolgozott ezen a törvényen, hanem nagyon jelentős mértékben a Pénzügyminisztérium is, hiszen itt egy új gazdasági társasági forma, egy nem létező gazdasági társasági forma született. És benne van ebben a törvényben természetesen az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium munkája is.
Én örömmel hallottam a bizottsági ülésen, hogy a tárca nyitott a javaslatokra. Képviselőként akkor ott is elmondtam, most is fel szeretném idézni: azt gondolom, hogy ebben a parlamenti szakaszban mindannyiunk közös érdeke az lenne, hogy jobbító szándékkal próbáljuk meg ennek az elképzelt konstrukciónak az előnyeit erősíteni, azokat a garanciákat erősíteni benne, amik eloszlatják majd azokat a félelmeket, amelyek itt ellenzéki oldalon megfogalmazódnak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Valóban az a célunk ezzel a törvénnyel, hogy éljünk minél többen minél tovább és minél jobb egészségben. Reményeink szerint ez a törvény ezt szolgálja.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
