DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Szabadság és szolidaritás - mondták ki azokat a kulcsszavakat, amelyek ezt a törvényt meghatározzák. Én emlékszem, amikor ebben a parlamentben elhangzott az a mondat, hogy: vízlépcsőt és demokráciát. A szabadság és a szolidaritás olyan fogalmak, amelyek csak akkor létezhetnek egymás mellett, hogyha valaki valamelyikről bizonyos mértékben lemond. Csak akkor tudok szolidáris lenni, ha valamivel csökkentem azt a szabadságfokot, amit én az életben gyakorolok általában.
Ez a törvény nem a Magyar Szocialista Párt törvénye, ez egy liberális törvény. Liberális törvény teljes egészében. Szemben azokkal, akik azt mondják, hogy kiváló módosító javaslatokkal ez majd megváltoztatható, ez a törvény nem javítható. Ez a törvény csak visszavonható, de nem javítható.
A törvény alapját az képezi, hogy a gyógyítási rendszert korszerűsíteni kell. És hogyha az ember egy ilyen törvényt elolvas, és életében valamilyen tudományos munkát elbírált, akkor annak van egy kritériumrendszere. A tudományos munka bírálatának a kritériumrendszere, hogy az, aki írja, meghatározza azt, hogy hol tartunk most, és ehhez a mosthoz képest mit változtatunk.
Ennek a meghatározásával már önmagában problémák vannak. A törvény megkérdőjelezi az elmúlt évek orvoslásának hatékonyságát. Én, aki végigéltem ezeket az éveket, és gyakorló orvosként benne dolgoztam, el kell mondanom, hogy ez a rendszer Magyarországon rendkívül hatékony volt. És azt is el kell mondanom, hogy mérhetetlenül igazságos volt a nagyon beteg emberek számára. Magyarországon az 1960-as években veseátültetést végeztek. Az 1970-es évek közepén megcsinálták az első csontvelő-átültetést. Romániában, idegen segítséggel, 2000-ben volt meg az első csontvelő-átültetés.
Ez az új változat azt mondja, hogy ez társadalombiztosítás, amely nem jövedelemarányos, kockázatarányos; senkinek nem jár több a közösből, szükségletalapú a részvétel. Vagyis amit kapok, az a szükségleteimnek megfelelő.
A tudományos munkákban az is benne van, hogy meg kell határozni a célt, és hozzá kell tenni a megfelelő módszert. Szégyellném magam, ha populistának tartanának, de egyértelmű, hogyha lecsupaszítom a célt, az a tudományos szocializmus tankönyvéből van kivéve; ha meghatározom a módszert, az meg Marxnak A tőkéjéből.
Az a probléma, hogy a két rendszer házasítása ezen a fokon, ebben a szisztémában megítélésem szerint lehetetlen. Olyan öszvér törvény született, amelyik felbontja a nemzeti kockázatközösséget. Ha pedig módosítjuk ezt a törvényt olyan alapelvében, mint ahogy ezt itt megfogalmazták, például itt a menedzsmentre célzok, annak pedig az lesz az eredménye, hogy nem az a törvény lesz, ami eredetileg volt.
Az elmúlt években olyan jellegű változás volt a kórházakban és a gyógyító intézményekben, hogy ami történt, az önmagában egy tragikus jövőképet vet fel. Miről van szó? Arról van szó, amit a nagy amerikai intézményekben is tapasztaltam, és itt még inkább érvényes, hogy a beteg nem az orvosával, hanem a szisztémával, a rendszerrel áll szemben. Ez egy borzasztó kemény dolog.
(10.30)
Borzasztó kemény dolog, szerződésen alapul. A beteg nyugtalan, igazságtalan; odahívják hozzá az orvost, azt mondja, hogy ezt az orvost én egyszer láttam vagy kétszer életemben. Azt mondják, hogy jó, de hát mindig más orvos jön, mert ennek megfelelő. Akkor odahívják a pszichológust, a pszichológus újra elkezd beszélgetni vele. A harmadik lépcső az, hogy odahívják a jogászt. Előveszi - önnek milyen szerződése van? Egy, kettő, három, négy, öt pont; amit ön akar, az nincsen benne a szerződésében, ön menjen oda, ahova akar, próbálja jogi útra terelni a dolgot.
A beteg egyre inkább a szisztémával áll szemben. Azt mondják, hogy szabad választás van. A szabad választás egy olyan dolog, amit én beteg esetében életemben nem láttam. A betegség önmagában egy korlátozott választás. Tehát én megbetegszem egy daganatos betegségben, abban a pillanatban a lehetőségeim korlátozottá válnak. Elmegyek az orvosomhoz. Az orvos irányt ad nekem, és megpróbál ráállítani arra a helyre, abba a szituációba, amikor lehetőséget ad nekem, hogy meggyógyuljak.
Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy ez a bizonyos választási lehetőség, amelyben valaki dönt arról, hogy melyik orvoshoz megy, egy széles bizalmi elven alapul; se a biztosítónak, de még a körzeti orvosnak sem lehet a privilégiuma. Egy ilyen ember nem döntőképes teljes mértékben. És ezt x-szer láttam; x-szer láttam, hogy odajött a beteg, és azt mondta, hogy nekem van a hasamban egy daganatom, de azt mondták nekem, hogy akkor jöjjek vissza, ha a tüdőben az áttétemet megoperálják, de nem mondták, hogy ki fogja operálni, ki fogja csinálni. Magyarországon világos betegutak kiépítését próbáltuk meg, nem azon az alapon, hogy növeltük ezzel kapcsolatosan az adminisztratív feladatokat, mert ez tovább rontja azt a helyzetet, amiről beszéltem. A beteg a rendszerrel áll szemben.
Valamelyik képviselőtársam azzal a felvetéssel élt a bizottsági ülésen, hogy a szabad demokraták és a szocialisták között elsősorban az államról alkotott felfogásban van a különbség, hogy mi a feladata az államnak. Bizony, mi a feladata az államnak? Mi a feladata annak az államnak, amelyik egyszerre ígér minden jót, ugyanakkor elvesz valamit, éspedig elvesz egy jelentős mennyiségű pénzt abból, amit mi egyébként a gyógyulásunkra megkaphatnánk? Ezt ne tagadjuk! És milyen pénzből veszi el? Nem állami pénzből, az eddig is meglévő biztosítottaknak a befizetett pénzéből veszi el. Ez egy nagyon-nagyon jelentős különbség.
Közben mi történik az országban? Nő az össztömege a befizetéseknek? Nem nő, hiszen munkanélküliség van. Növekedik a gazdaság, aminek alapján a befizetések növekednének? Nem növekedik. Közben azt adjuk el - ez egy olyan dolog, ami nem a miénk -, azt adja el ez a törvény, ami nem az övé; vagyis hogy én eladok az utcában minden házat, holott egyik sem az enyém, csak én abban az utcában lakom. Ez annál is inkább súlyos helyzet, mert ilyenfajta privatizáció nem volt a rendszerváltozás óta. Ez az első ilyen jelenség, és ez maga a döbbenet.
Amikor meghatározzák a 22 egészségbiztosítási pénztárnak a területét, és létrejönnek lényegében az eddig meglévő megyei egészségbiztosítási pénztárak alapján a különböző, részben magántulajdonú egészségbiztosítási pénztárak, akkor felmerül a kérdés, hogy mi lesz a szegény megyékkel, mi lesz azokkal a megyékkel, ahol például nincs orvosi egyetem. Mi lesz azokkal a megyékkel és azokkal a kórházakkal, amelyek a határszélhez közel esnek, ahol az ellátó terület szűk?
Mi lesz a kazincbarcikai kórházzal? Kik építették fel? Kik építették át? Önök építették át az előző ciklusban, és az Orbán-kormány súlyos hibájának rótták fel. Most pedig nem tudnak mit csinálni vele. Mi lesz ezekkel a megyékkel? Hova fog tűnni az innovatív orvoslás belőlük? A fejkvóta fogja karbantartani ezeket a megyéket? És megint olyan jellegű bizottságok hoznak döntéseket, amelyek alapvető ismeretekkel az adott élettérről nem rendelkeznek? Ez a döntés egyszer már megszületett, borzalmas hibákat eredményezett. Ma, ha megnézzük, a halálozási mutatók fokozatosan romlanak. Egyre nő körülöttünk a bürokrácia, gyakorló orvosok körül. Csak azt látjuk, hogy egyre dagad, és ez most a biztosítók létrejöttével tovább fog nőni.
Létrejön 22 adminisztratív egység, és Magyarországnak abban a hierarchikus értékrendjében, amelyiket éppen a szabad demokratáknak kellene felbontani, ezek az egészségbiztosítási pénztárak minden egyes orvosnak a főnökei, minden egyes orvostól jelentést kérnek, nem egyet, tízet. Nem egy működési engedélyt - tízszer, húszszor kell megújítani ugyanazt a működési engedélyt. Tízszer kell kérni receptfelírási engedélyt. A legkülönbözőbb olyan jellegű hatások érnek ma egy orvost, hogy mindennel foglalkozhat, csak a beteggel nem.
Kérdezem én: törvényt kell alkotni ehhez? Törvényt kell alkotni ahhoz, hogy létrehozzunk olyanfajta társaságokat, amely társaságoknak bizonytalan a kockázatkezelése? Amelyekben az igazgatósági jogot a kisebbségi tulajdonos gyakorolja? Az a kisebbségi tulajdonos, aki igenis szűkíteni fogja az ellátási kört, mert az lesz az egyedüli jövedelemforrása, semmilyen más jövedelemforrása nincs. Mert ahhoz, hogy jövedelemforrása legyen, legalább valami pluszban (Kezével mutatja.) így kéne felfelé menni a gazdaságnak. Ezzel szemben a gazdaság teljesítménye csökken, a társadalom struktúrája megváltozik, és mi képesek vagyunk azt is megtenni, hogy ezek mellett a szűkülő lehetőségek mellett próbálunk kivonni onnan pénzt, amikor ezeket az embereket meggyógyítjuk.
Azt mondjuk, hogy korszerűtlenek ezek a szegény kórházak ott, a vidéken, korszerűtlenek. Hatvan-, hetven-, nyolcvanéves betegeket kezelnek, és nem megfelelő körülmények között. Bizony, nagyon nehéz döntés, sokszor nem megfelelők a körülmények, én is sok helyen voltam, amelyik ilyen volt.
De kérdezem én, hogy vajon kérnek-e havonta 60 ezer forintot vagy még többet azért, hogy akár időlegesen ellássanak valakit? Kérdezem én, hogy amikor fájdalomcsillapító kell egy ilyen embernek, vagy egyáltalán valamifajta támogatás, akkor ki fogja ezt biztosítani? Kérdezem én, hogy vajon az óriási eredmény-e, hogy azt mondják, hogy ezek az egészségbiztosítási pénztárak, ezek igen, mert ezek 24 órás szolgálatot fognak biztosítani? Igen, 24 órás szolgálatban lesz valaki, aki korlátozza azt a működést, amit az orvos végez.
(10.40)
Igen, angolról magyarra fordítva ezek az úgynevezett kapuőrök, akik meghatározzák azt, hogy kit és milyen mértékben engedünk ahhoz az ellátáshoz, ami alapjában véve járna neki.
Én úgy gondolom, hogy lehetetlen igazából, és eddig sem sikerült soha a díjtételt úgy szabályozni, hogy az megfeleljen az adott beavatkozás reális értékének. Ha olyan kiválóan sikerült a szlovák egészségügy ellátása, akkor miért keresett meg engem a Pozsonyi Egyetem egyik igen kiváló orvosa? Megkérdeztem, hogy azt a nagy értékű beavatkozást, amit végez, miért végzi annak az 50 százalékáért, amit általában Európában ezért a beavatkozásért adnak? Azt kérdezte tőlem, hogy mondjam meg, melyik az a gyógyszer, amelyiket kihúzzon a lázlapról. Ha átalakulás van egy országban, ha egy országban olyan történések vannak, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy mi egy rendszert, egy új rendszert építsünk ki, amely ellen nekem önmagában semmi kifogásom nincs, akkor először legalább a régi rendszer használhatóságát felül kellene vizsgálni. Az elmúlt években pedig az történt, hogy kétségbe vontuk, hogy ez valaha is létezett és jól működött.
Ma mindenképpen egyik lényegi eleme, a törvénykezésnek szinte kardinális alapja, hogy ezt azért kell csinálni, mert meg kell szüntetni a hálapénzt, az igazságtalanságot. Valóban nagy igazságtalanság a hálapénz, és valóban meg kell szüntetni. De kérdezem én: lehet, hogy nem a hálapénz formájában, de mit fog csinálni az az ember, aki az adott szituációban, adott formában ezzel a rendszerrel - mert így úgy keresheti meg az orvosát, azokat az áttételeket a miniszter asszony szépen elemezte - a körzeti orvosán keresztül nem jut az ellátáshoz. Ki fogja fizetni? Ki fogja fizetni a teljes ellátást?
Miért mondom ezt? Azért mondom ezt, mert a saját orvosi gyakorlatomból tudom, mert átjönnek más országból, és kifizetik a teljes összeget, mert nem akarnak meghalni. És nagyon keményen és súlyosan befolyásolja majd az életünket az a tény, hogy ráhúzunk a társadalomra egy olyan kényszerzubbonyt, amit az tőlünk nem igényelt, sőt tiltakozik ellene.
Befejezem ezt: azt is el kell mondanom, hogy elnézést kérek, ha érzelmileg motiváltabb voltam, mint amennyire ez az adott szituációban szükséges, de úgy érzem, hogy valakiknek, olyan embereknek is kell a véleményét artikulálni, akik nem lehetnek itt, és nem képesek arra, amire itt sokan, hogy olyan korlátokat hozzanak létre egy nagy költségvetésben, mint amit ez a rendszer, ez a törvény létrehoz, mert nincsen saját költségvetésük.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
