DR. NAVRACSICS TIBOR
DR. NAVRACSICS TIBOR
DR. NAVRACSICS TIBOR, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor egy törvény vitája megkezdődik, akkor törvényjavaslatról kétféle értelemben beszélhetünk és szoktunk is beszélni. Egyrészt beszélhetünk egy adott terület, adott életviszonyok vagy egy adott szakpolitika szabályainak összességéről, egyik legmagasabb szintű szabályozásáról, technikai jellegű módosításokról, a törvényszövegről, amely így vagy úgy elrendezi az elkövetkező években életviszonyainkat. Lehet azonban más értelemben is beszélni egy törvényről, és amikor vitatkozunk egy törvényjavaslatról, akkor ez a másik jelentés is ott van mindig a fejünkben.
Egy törvény ugyanis nem csupán szakaszokból és bekezdésekből áll, hanem a törvény mögött valamilyen jövőkép kibontakozik, valamilyen vízió kibontakozik, két tekintetében mindenképpen. Egyrészt: hogyan képzeli el a törvényjavaslatot beterjesztő, illetve a törvényjavaslat vitájában részt vevő felek hogyan képzelik el az állam és polgár közötti viszonyt, a politikai közösség tagjainak egymáshoz való viszonyát, mit tart olyan kérdéseknek, amelyekben egymás mellé rendeltségi, esetleg alá-fölé rendeltségi viszonyokat kell teremteni, milyen korlátok között kell ezt megteremteni, milyen viszonosságok vannak alá-fölé rendeltségi vagy egymás mellé rendeltségi viszonyok tekintetében a különböző felek között, mit ad az egyik fél a másiknak, és cserében mit vár el a másiktól? Illetve arról is vall a törvényjavaslat előterjesztője, illetve a javaslat vitájában részt vevő felek arról is vallanak, hogy milyen jövőt képzelnek el az adott politikai közösségnek, milyen jövőt képzelnek el Magyarországnak.
Még a viszonylag technikai jellegű törvények esetében is ez a helyzet, hiszen ennek tudatában, ezeknek a jövőképeknek a tudatában, ismeretében vitatkozunk, ezek alapján bíráljuk egymást, ezek alapján próbálunk meg a közjó felé törekedni, próbáljuk megtalálni azt a megoldást, amely a politikai közösség felé, a politikai közösség számára a lehető legtöbb jót tartalmazza. Különösen így van ez nagyon fontos, nagy jelentőségű törvényjavaslatok esetében.
Én azt hiszem, hogy a mostani törvényjavaslat a jelenlegi ciklus eddigi történetében az egyik legfontosabb törvényjavaslat, egy olyan törvényjavaslat, amely nagyon sokat elmond Magyarország jövőjéről, nagyon sokat elmond arról, hogy hogyan képzeljük el ennek a politikai közösségnek az életét, milyen felelősséget kívánunk vállalni a politikai közösség tagjaiért, egymásért, mit kívánunk nyújtani, mit akarunk, hogy az állam nyújtson a politikai közösség tagjainak, és mit várunk el a politikai közösség tagjaitól. Két olyan kérdés van tehát, amelyről mindenképpen kell beszélni, amikor egy törvényjavaslat célját meghatározzák. Egyrészt: milyen legyen az állam és polgár viszonya az adott területen? Másrészt pedig: milyen legyen a jövő Magyarországa?
Az elmúlt 17 évben kialakulóban volt, életben volt, életben van egy olyan, jobbára a viták mögött meghúzódó konvenció, amely mégis nagyjából azonos nevezőre hozta a vitában lévő feleket: mit várunk el az államtól, milyen közösségnek tartjuk Magyarországot, milyen közösséggé szeretnénk fejleszteni Magyarországot, mégis milyen szintű és szélességű állami szerepvállalást képzelünk el a Magyar Köztársaságnak és a Magyar Köztársaság polgárainak viszonylatában?
Azt mondhatjuk, hogy amikor erről vitatkozunk, legyen szó akár adótörvényekről, akár az egyes állami tevékenységek működéséről, akkor így vagy úgy, de nagyjából mindannyian elismertük, hogy valamilyen állami szerepvállalási modellben kell gondolkoznunk. Vagy egy alacsony adózási szintű, viszonylag korlátozott állami szolgáltatásokat nyújtó, leegyszerűsítve angolszász modellnek nevezett állami szerepvállalásról beszélhetünk, ahol valóban azt mondják az embereknek, hogy gondoskodjatok magatokról, lássátok el saját magatokat, az állam ehhez képest csak kiegészítő szolgáltatásokat fog nyújtani, hiszen a legfontosabb az, hogy mindenki a saját képességei szerint és a saját elképzelései mentén tudja megvalósítani a saját életét, és a saját sorsát tudja alakítani. De ehhez alacsony adózási szinttel ott is hagyják a pénzt a polgároknál.
Vagy a másik modell - nevezzük most kontinentális európai modellnek -, ahol viszonylag magas az adóztatási szint, de ezért cserébe az állam szélesebb körű ellátást biztosít. Szélesebb körű szociális elkötelezettséget vállal, és azt mondja, hogy amikor az állam és polgár közötti viszonyt határozzuk meg, akkor ugyan több adót szedek be, viszont a hétköznapi életben is több segítséget nyújtok a rászorulóknak, definíciótól függően, azoknak, akik számítanak az állam segítségére.
(9.30)
Az elmúlt öt évben és különösen az elmúlt másfél évben kezdünk egy sajátos magyar vegyes modell felé haladni, miszerint meglehetősen magas adóztatási szint mellett az állam egyre többször mondja azt az embereknek, hogy gondoskodjatok magatokról, mi innen most kivonulunk, mi ezzel most nem foglalkozunk, gondoskodjatok magatokról. Egyre gyakrabban feszegeti az állam a 17 éve kialakult társadalmi közmegegyezés határait, egyre gyakrabban mondja az embereknek azt, hogy amit eddig a hétköznapi életetek részének tekintettetek - és itt nem arról van szó, hogy tökéletes rendszereket működtettünk, de legalábbis megszokták, és ez alapján be tudták rendezni az életüket -, az mostantól nem érvényes; amire eddig garanciát vállaltunk, arra holnaptól nem vállalunk garanciát, úgy, hogy a kötelezettségeket ugyanúgy vagy még inkább számon kérjük rajtatok.
Ma, jelen pillanatban úgy néz ki a dolog, hogy miközben az állam sorra mondja föl a korábbi megállapodás pontjait a polgárokkal szemben, a polgártól ugyanúgy elvárja, hogy teljesítsen. Felszámolja a vasútvonalakat, ha éppen úgy van kedve, a költség-haszon számításra hivatkozással - kizárva minden más tényezőt, akár időtényezőt, akár éppen az egészségügyi tényezőket - olyan metszéseket hajt végre az állami szolgáltatások területén, amelyekkel a polgárok kötelezettségei nem lesznek kevesebbek, a polgárok kötelezettségei megmaradnak, az állam pedig szabadul a kötelezettségeitől.
Itt van előttünk most egy törvényjavaslat, amelynek az általános indokolása egyrészt meghatároz egy rendkívül dicséretes általános célt, miszerint a kormány legfontosabb célja, hogy a gazdasági teljesítmény és az életkörülmények tartósan és gyors ütemben közelítsenek az Európai Unió átlagához. Én azt hiszem, hogy ebben egyetérthetünk, a parlament minden oldala egyetért ezzel, ez egy nagyon jó cél, jó lenne, ha tettekkel párosulna. Az elmúlt másfél év éppen ezzel ellentétes tendenciát bontakoztat ki a kormány tevékenysége következtében, egyelőre az mutatkozik, hogy sem a gazdasági teljesítmény - tekintve azt, hogy a gazdasági növekedés tekintetében az utolsók között vagyunk Európában -, sem pedig az életkörülmények javulása nemhogy nem közelíti az Európai Unió átlagát, de éppenséggel távolodunk tőle, egyre hátrébb vagyunk a rangsorokban.
De egy ennél konkrétabb cél is meg van nevezve az általános indokolásban, ez pedig, azt hiszem, az igazi magyarázat erre a törvényjavaslatra, a következőképpen szól: “Az átalakulás következtében - amelyet a törvényjavaslat tartalmaz - az egészségügyi szektor képes lesz arra, hogy hatékonyan, biztonságosan és kiszámíthatóan működjön, és ezáltal a konvergenciaprogramból is fakadó gazdasági elvárásokat teljesíteni tudja.” Szokatlanul őszinte, egyszerű mondat, elmond mindent erről a törvényjavaslatról. Mi ugyanis a környezete ma ennek a törvényjavaslatnak?
Tudjuk a konvergenciaprogramból, hogy a kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy 250 milliárd forintot ki fog venni az egészségügyi ellátórendszerből, kivesz az egészségügyi szektorból 250 milliárd forintot. Ez egy olyan összeg, amely nem egyszerű racionalizálást jelent, nem egyszerű forrásveszteséget jelent; alapvető szolgáltatások megkurtítását jelenti, alapvetően szembemegy egyébként ezen törvényjavaslat az állítólag a kormány általános célkitűzésével, miszerint az életkörülmények tartósan és gyors ütemben közelítsenek az Európai Unió átlagához. Ugyanis - mielőtt még meggyanúsítanának, hogy azonnali és radikális fizetésemelés mellett érvelek - ahhoz, hogy az életkörülmények tartósan és gyorsan közelítsenek az Európai Unió átlagához, mindenekelőtt az egészségügy területén nemhogy rendet kell teremteni, de javítani kell a viszonyokat. 250 milliárd forint kivonása az egészségügyből lehet szükségintézkedés, de nem lehet érve egy átalakulási törvényjavaslatnak.
Azt, amit önök reformnak neveznek, és aminek a legfőbb célja az, hogy 250 milliárd forint kivonása után is tudjon működni az egészségügy, az nem reform. Azt lehet nevezni átalakításnak, de az valójában az egészségügyi szolgáltatások drasztikus zsugorítása. És az egészségügyi szolgáltatások nem önmagukban léteznek, az egészségügyi szolgáltatások általában a magyar polgárok - akik állítólag a kormány céljai szerint az életkörülményeikben tartósan és gyorsan javulni fognak majd - életkörülményeire hatnak ki. Ha önök az egészségügyi szolgáltatásokban tartósan elvonnak, akkor ennek a magyar polgárok életkörülményeiben, egészségügyi körülményeiben lesz meg a kára, végső soron pedig a kormány céljaival éppen ellentétes dolgot művelnek.
Ezt igazolják a költségvetési adatok is. Tudjuk, hogy a 2007. évben a GDP 4,72 százalékát kívánták egészségügyi kiadásokra költeni - 2008-ban 4,39 százalékát kívánják egészségügyi szolgáltatásokra költeni. Csökkentik az egészségügyi költségvetést, forrást vonnak ki az egészségügyi ellátórendszerből. Önmagában a törvényjavaslat az önök szándékai szerint a túlélésnek akar egy keskeny ösvényt biztosítani, de semmiképpen sem reform, semmiképpen sem pozitív átalakulás, és semmiképpen sem hoz semmi olyan fordulatot, amely jobbá tenné az életkörülményeket, sőt.
De hogy hogy jutottunk el ide, arról is érdemes egypár szót megemlíteni. Nem igaz az az állítás, hogy a parlamenti pártok közül akár egy is a status quo fenntartásában lenne érdekelt, mint ahogyan nem igaz az az állítás sem, hogy a parlamenti pártok közül az ellenzéki pártok soha semmit ne tettek volna az egészségügy átalakításáért. Önök és önök közül a szakpolitikusok nálam is sokkal jobban tudják, hogy az egészségügy átalakítása egy 17 éves folyamat, amit annak idején az MDF-kormány, az MDF-KDNP-FKGP-koalíció kezdett meg. 1991 és '93 között volt már ennek egy szakasza, jelentős, nagyon fontos, mondhatjuk azt is, hogy korszak-meghatározó szakasza, amely a magyar egészségügyet páratlanul működőképessé tette Közép-Európában, sőt az egész kelet-európai térségben.
És volt ennek az egészségügyi reformfolyamatnak egy második szakasza is 1998 és 2002 között. Nem tagadhatják le, hogy a háziorvosi praxis átalakítása, működőképessé tétele, sikeres működtetése az akkori polgári kormány érdeme. (Dr. Vojnik Mária közbeszól.) Nem tagadhatják le, hogy volt az “Egészséges nemzetért” népegészségügyi program, amely megelőzési programokat is tartalmazott, és a megelőzés különösen fontos, mert mára elenyészett az utolsó morzsája is annak a szándéknak, hogy önök az egészségügyi költségvetésből jelentősebb összegeket fordítsanak erre, európai uniós forrásokból próbálják valamennyire pótolgatni, de nem fogják tudni megspórolni, hogyha a magyar nemzeti egészségügyet komolyan veszik, hogy a megelőzésre is fordítsanak. De ez az “Egészséges nemzetért” népegészségügyi program nemcsak hogy sikeres volt Magyarországon, hanem az ENSZ szakosított szervezete által referenciaanyagként ajánlották ki más országok egészségügyi politikája számára. (Dr. Vojnik Mária: Ó, dehogy! - Dr. Mikola István közbeszól.) Nem tagadhatják, nem is értem, hogy miért akarják tagadni.
A vita nem ott húzódik, hogy valaki javítani akar-e az egészségügyi ellátáson, vagy nem akar javítani az egészségügyi ellátáson. A vita ott húzódik, hogy milyen irányban javítsunk az egészségügyi ellátáson. És a mi megítélésünk szerint önök rossz irányba akarnak javítani ezen az egészségügyi ellátáson.
Miért gondoljuk, hogy önök rossz irányba indultak el, és miért gondoljuk, hogy az, amit önök lehet, hogy javításnak gondolnak, az valójában rombolás, és valójában rosszabbá teszi a helyzetet? Először is onnan gondoljuk, hogy a kérdéshez nálam sokkal jobban értő szakemberek, a szakmai közvélemény támogatását nem bírja ez a törvényjavaslat. Nem is volt érdemi egyeztetés, igaz, hogy önök különösebben nem is fáradoztak azért, hogy meggyőzzék őket, de még ha fáradoztak is volna azon, hogy meggyőzzék őket, nem tudták volna meggyőzni őket, a szakma elutasítja ezt a törvényjavaslatot. Én azt hiszem, az eléggé fontos referencia egy szakpolitikai törvénynél, hogy a szakma elutasítja.
De mivel demokráciában vagyunk, engedjék meg, hogy utaljak arra, hogy az emberek bizalmát sem bírja ez a törvényjavaslat. Tekintsünk most el a népszerűségi mutatóktól, tekintsünk el attól, hogy egyes politikusok hol szerepelnek a népszerűségi mutatókon, hiszen valóban mondhatják azt - mint azt egy élő klasszikus megfogalmazta -, a politika nem szépségverseny, nehéz átalakulás idején, konfliktusteli időkben az ember nem mindig szerepel jól a népszerűségi listán. Helyes, tegyük félre, lehet, hogy nem arról van szó. De nem gyanús önöknek az, hogy jövő hét szerdára most már lassan általános sztrájkot hirdetnek a szakszervezetek? Azok a szakszervezetek, amelyeket szerintem önök nem fognak tudni fideszes elfogultsággal vádolni, nem fogják tudni azt mondani, hogy itt is a Fidesz van a háttérben, amely bábként mozgatja a szakszervezeteket, az emberek elégedetlenségét.
(9.40)
Önöknek - az a helyzet - egy komoly társadalmi elégedetlenséggel kell szembenézniük. És én nem javasolom - megtehetik, de én nem javasolom -, hogy azt mondják, az egész azért van, mert a választópolgárok buták, lusták és nem akarnak átalakulást. Egyrészt nem javasolom, hogy lebecsüljék a választópolgárokat egy demokráciában, másrészt az én tapasztalatom - bár hangsúlyozom, nem vagyok szakember -, hogy az emberek, ugyanúgy, ahogy a politikusok is, tisztában vannak az egészségügyi rendszer fogyatékosságaival. De nehezen lehet lenyeletni velük egy olyan átalakítást, amely egészen nyilvánvalóan az amúgy is rosszabbodó életkörülmények között romló esélyeket ad nekik a meggyógyulásra. Jelen pillanatban az a veszély, attól fél mindenki, hogy nem lesz lehetőségük arra, hogy az egészségügyi ellátásokat legalább olyan szinten igénybe vehessék a jövőben is, mint ahogyan ezt eddig tehették. Vagyis, akárhogy is nézzük, sem a szakma, sem a magyar polgárok nem támogatják ezt a törvényjavaslatot és ezt az átalakítási koncepciót.
Mit mondanak a külföldi példák? Valóban, teljesen egyetértek Kökény Mihály képviselőtársammal abban, hogy a világban nincsen párja ennek az átalakítási javaslatnak. Engedjék meg, hogy szakértőtől idézzek, szakfolyóiratban megjelent tanulmányból:
“Összefoglalva a modellazonosítás eredményét, azt látjuk, hogy az Európai Unión belül mindössze két ország tartozik ahhoz a rendszercsaládhoz, ahol profitorientált, egymással versengő alapok finanszírozzák az egészségügyi közszolgáltatásokat, ennek alapján pedig a minisztériumi dolgozatban szereplő ábra már teljesen másképpen néz ki. E családba készül Magyarország is betársulni, újabb önálló kategóriát alkotva. Az állam alapítja meg a pénztárakat, de ezekbe 49 százalék erejéig kisebbségi tulajdonosként magánbefektetőket, magánbiztosítókat is szívesen látnak. Kuriózum lesz ez a javából, már csak azért is, mert míg a másik két országhoz hasonló típus létezik az Európán kívül eső világban, például Chilében és Amerikában, addig a vegyes tulajdonú pénztárakkal rendelkező magyar modell megvalósulása esetén teljesen példa, így minta nélkül állóvá válik.”
Ettől még lehetnek olyan ambícióink, hogy mi megvalósítjuk a magyar csodát, és amit nem tudott megoldani a világ egyetlen nemzete sem, azt majd mi meg fogjuk csinálni, csak az az igazság, hogy én ettől a kormánytól ekkora teljesítményt az elmúlt öt év fényében nem tudok várni, és azt hiszem, hogy a többség is így van ezzel.
Az Európai Unióban mindössze két ország - mint a szakértők is említik - tartozik nagyjából ebbe a csoportba, amelyikbe a magyar tartozik, a holland és a szlovák. A szlovák példát már említette miniszter asszony némi ideológiai konnotációval, miszerint itt csúnya populista összeesküvés áldozatául esik a szlovák több-biztosítós modell. Az én információim egy kicsit mások. Ha jól tudom, erősen a működésképtelenség határán vergődik a szlovák több-biztosítós modell. A holland modellről pedig tudjuk, hogy egyszer már föl kellett tőkésítenie az államnak, alá kellett nyúlni, és az ájult beteget föl kellett valahogyan emelni. De hogy egészen pontosan hogyan is nézett ki a holland több-biztosítós rendszer külföldi szemmel, hadd idézzek egy másik tanulmányt:
“Az elmúlt évek során Hollandiában is jelentős várólisták alakultak ki” - az Egészségügyi Minisztérium honlapjáról szedtem egyébként a tanulmányt. “Ezzel egyidejűleg a járulékok az 1997-es havi 200-ról 2003-ra 467 euróra emelkedtek. Az egészségügyi kiadások összege 2003-ban 41,2 milliárd euró volt, ami a GDP 10 - tíz, még egyszer ismétlem: tíz - százalékának felel meg.” Egy kicsit hasonlítsuk össze a jövő évi magyar költségvetési adattal, ami 4,32 százalék. Folytatom az idézetet: “A lakosság elégedettsége azonban csökkent. Ennek eredményeként fellépett az úgynevezett Moral Hazard, azaz egy drága és kényelmes, teljes körű biztosítás körülményei között az ellátások igénybevétele iránti szélsőséges kereslet keletkezett, ami ismét költségrobbanáshoz vezetett.” Vagyis úgy tűnik, hogy egy 10 százalékos GDP-részarányos egészségügyi ráfordításnál sem működik zökkenőmentesen a holland modell sem.
Ezt talán még alátámaszthatja az, hogy Skócia - legfrissebb példa -, amely tett egy tétova kísérletet az egészségügyi szolgáltatások kiszervezésére, éppen a napokban jelentette be, hogy visszatér az eredeti modellhez, felhagy ezzel a kísérletezéssel, mert csődöt mondott az egészségügyi ellátás kiszervezése.
És ne feledkezzünk el arról, hogy az elmúlt években nem volt arra példa, hogy egybiztosítós rendszer több-biztosítósra tért volna át. Egy példa van viszont az ellenkező irányba, amikor több-biztosítós rendszer sikeresen elindult vissza az egybiztosítós felé, ez pedig Észtország. Észtországot az utóbbi időben nem a fekete oldalakon szokták emlegetni, amikor a kelet-európai térségről beszélnek, ellentétben Magyarországgal. Én azt hiszem, hogy megfontolandó lenne számunkra az észt modell vizsgálata és figyelembevétele.
Milyen jövőképet vázol elénk, milyen Magyarországot vázol elénk ez a törvényjavaslat? Valóban szépek ezek a célok: biztonságos működés, jó minőségű ellátás, egyenlő hozzáférés az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Tudja-e ezt biztosítani ez a törvényjavaslat, illetve egyáltalán a törvényjavaslatban szereplő koncepció? Akarják-e egyáltalán biztosítani a kormánytöbbség pártjai és képviselői?
A törvényben nem kevesebb, mint 122, azaz egyszázhuszonkettő biankó felhatalmazás van, azaz 122 olyan megnevezés, amikor a törvény alacsonyabb szintű jogalkotóra, általában a kormányra vagy éppen a miniszterre utalja az adott pontos rendelkezés meghozatalát. Olyan törvényt meghozni, ahol 122 fehér folt van, meglehetősen kockázatos. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Példátlan!) Ez még akkor is kockázatos lenne, ha éppen a bélyeggyűjtés feltételeit kívánnánk szabályozni. Különösen kockázatosnak tartom, amikor ilyen alapvető stratégiai kérdésről van szó. 122 biankó felhatalmazást nem adhat a Magyar Országgyűlés ennek a kormánynak arra, hogy az egészségügyi ellátás alapviszonyait szabályozza.
A szakértők azt mondják, hogy ha a szolgáltatási csomagot nyereségérdekelt szereplők határozzák meg, akkor a nyereségérdekelt szereplők működési logikájukból adódóan abban érdekeltek, hogy a szolgáltatási csomag minél szűkebb legyen, és minél több olyan ellátási tevékenységet utaljanak ki más biztosítási formákban, ami nyilvánvalóan a profitjuk növelését teszi lehetővé.
Általános tapasztalatnak minősül, hogy ahol bevezetik a több-biztosítós rendszert, ott nőnek a várólisták, vagyis hosszabb idejű lesz a kezelésre várók várakozási időtartama, ami természetesen kideríthető és azonnal meg is kerülhető azzal, hogy ha az ember kiegészítő biztosításhoz fordul, magánbiztosításhoz fordul, és kikerüli a várólistákat, elmegy magánkórházba, elmegy magángyógyellátásra.
Ugyancsak a szakértők általános megállapítása a jelenlegi modellel kapcsolatban, hogy nem csökkennek a területi egyenlőtlenségek. Sőt, úgynevezett kukamegyék fognak kialakulni, hiszen egyértelmű az egészségügyi statisztikákban a különbség egyes megyék között, nyilvánvaló, hogy vannak olyanok, ahol drasztikusan rosszak az egészségügyi mutatók, és vannak olyan megyék, sőt a fővárosnak is vannak olyan területi, ahol pedig egészen jók.
Nyilvánvaló, hogy a biztosítók a licitálás során nem azokra a megyékre fognak hajtani, amelyek nagyon rossz mutatókkal rendelkeznek, már csak azért is, mert a csodaszerként emlegetett korrigált fejkvóta - ugyancsak a szakértők szerint - a meglevő egyenetlenségben rejlő kockázati tényezőknek csak mintegy 30 százalékát tudja kezelni. (Jelzésre:) Én nagyon szívesen odaadom Vojnik Mártának (Sic!) a tanulmányt, olvassa el, nem én találtam ki, szakértők mondják, több tanulmányban is szerepel. (Dr. Vojnik Mária: Pont annyira pontos az ismerete, mint a nevem ismerete.) Ön is hozzá fog tudni majd szólni, én azt hiszem, hogy tartozunk egymásnak annyival, hogy nem bekiabálunk, hanem meghallgatjuk egymás észrevételeit, még akkor is, ha idegesítőek ezek a tények a kormánytöbbség képviselői számára. (Dr. Mikola István: Persze hogy idegesítőek.) Nyilván nehéz szembesülni a valósággal, nyilván nehéz szembesülni azzal, hogy egy teljesen rossz, inkompetens, sehol nem látott és sehol nem működőképes modellt kívánnak megvalósítani.
Összességében azt mondhatjuk, hogy ez a modell kettészakítja három tekintetben is az országot a jövőben. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Úgy bizony!) Ez a kormány és ez a javaslat egy kettészakadt Magyarországban gondolkodik. Kettészakítja egyrészt az ellátás tekintetében, amennyiben az várható a jövőben, hogy szűkülhet az ellátási csomag, azaz azok az emberek, akik biztosítottak, egyre kevesebb ellátást vehetnek majd igénybe az ellátási csomag keretében, egyre inkább rászorulnak majd arra, hogy magánbiztosítókkal - már aki megteheti - kössenek szerződést, így próbálják meg pótolni az ellátási hiányosságokat.
Másrészt - mint láthattuk - a területi egyenlőtlenségek tekintetében is kettészakítja az országot, úgynevezett kukamegyéket hoz létre, amelyekért senki nem fog versengeni; a jó egészségügyi, vagyoni, személyi adottságokkal rendelkező megyékért, területekért, fővárosi kerületekért fognak igazán majd versengeni a biztosítók.
(9.50)
Végül: ketté fogja szakítani szociális tekintetben is ezt az országot ez a javaslat. Ma Magyarországon 3 millió ember él a szegénységi küszöb alatt a hivatalos statisztikák szerint is. 3 millió ember. Ez azt is jelenti, hogy körülbelül további 1 millió közvetlenül ott él az elszegényedés küszöbén. Az elkövetkező időszak kormányzati döntéseitől függ, hogy ők csatlakoznak-e ahhoz a 3 millióhoz, vagy meg tudnak maradni a szegénységi küszöb fölött. Ez a törvényjavaslat azt erősíti, hogy ez a további 1 millió ember is kénytelen csatlakozni a 3 millió szegényhez, le fog csúszni, a szociális egyenlőtlenségek nőni fognak, ennek következtében igaz lesz az az annak idején MSZP által hangoztatott kifogás, miszerint az egészségügyi ellátásban a szegények még szegényebbek lesznek, a szegények nem kapnak majd gyógyellátást.
S engedjék meg, hogy ezért forduljak én önökhöz, ugyanis jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a kormány javaslata a társadalmi szerződés egy újabb pontját mondja föl. A társadalmi szerződés azon pontját mondja föl, amely a szociális felelősséget tartalmazza. Ezen törvényjavaslat értelmében a kormány azokat hagyja magukra, akik leginkább rászorulnának a segítségre. Nem paternalista, nem lusta, nem tehetségtelen, nem fantáziátlan emberekről van szó, hanem olyan emberekről van szó, akik adottságaikból adódóan, vagyoni helyzetükből adódóan, lakóhelyükből adódóan nem tudnak ma teljeskörűen élni az élet által adott lehetőségekkel. Magukra hagyja ezeket az embereket a kormány, ezzel a javaslattal azt üzeni nekik, hogy próbáljanak meg maguk boldogulni, vagy ha úgy nem megy, akkor valahogyan éldegéljenek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, ez nem ideológiai kérdés. Én úgy gondolom, hogy ez nem bal- és jobboldal kérdése. A szociális felelősség, a szociális érzékenység nem bal- és jobboldal kérdése. Bár a baloldal szereti kisajátítani magának ezt a fogalmat - higgyék el nekem, ismerek személyesen jó pár jobboldali képviselőt, talán ezt is elhiszik -, a jobboldal és a baloldal, az európai civilizáció egyik alapértéke a szociális felelősség. Itt most nem arról van szó, hogy jobboldal küzd baloldal ellen. Itt arról van szó, hogy a szociális felelősség és a szociális felelőtlenség vitatkozik egymással. Itt arról van szó, hogy amikor a jövő Magyarországát elképzeljük, akkor egy olyan politikai közösséget képzelünk-e el, ahol valóban lehetőségeinkig elmenve, sőt megpróbálva a lehetőségeink határait kitágítva, próbálunk mindenkiről gondoskodni, próbálunk mindenkiért felelősséget vállalni, elvárva természetesen a kölcsönösséget, vagy pedig magukra hagyjuk az embereket. Ez nem jobb- és baloldal kérdése, ez szociális felelősség kérdése.
Arra kérem önöket, hogy az elkövetkező vita során fontolják meg ezeket az érveket, fontolják meg a saját korábbi dokumentumaikban állított, szociális felelősségről árulkodó soraikat, legyen szó akár az MSZP-ről, akár az SZDSZ-ről. Voltak ezek a pártok valaha szociálisan elkötelezett pártok. Hiszem azt, hogy most is azok, és azt is hiszem, hogy bal- és jobboldal itt nem ideológiai vitát kell hogy folytasson; a szociális felelősséget, az állam felelősségét kell értelmeznünk, felelősséggel tartozunk mind a területileg, mind a szociálisan leszakadó emberekért.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
