DR. VOJNIK MÁRIA
DR. VOJNIK MÁRIA
DR. VOJNIK MÁRIA (MSZP): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Akik bennünket néznek most a televízió képernyője előtt, vagy követik a társadalombiztosítás rendszerének átalakításáról folyó parlamenti vitát, bizonyára kicsit elcsodálkoznak, hogy a parlamentben már akkor is mentegeti egy képviselőtársa egy ellenzéki képviselőt, ha úgy találja, hogy a kérdéseivel vagy azok fontosságával egy kormánypárti képviselő egyetért. Milyen világot élünk? Hogy ez egyáltalán problémaként felvetődhet egy olyan politikai, társadalmi kérdés vitájában, amikor közös érdek, hogy az alapvető jóléti rendszer korszerűsítésében mi közös álláspontra jussunk, ha az lehetséges.
Én magam ebben a mai hozzászólásban szeretném elmondani, hogy nem vagyok kétely nélkül. Indokolt is, hogy mindenkinek legyenek kérdései, és mindenki nagyon alaposan és még egyszer vizsgálja meg a saját érveit, és figyeljen a másik érvelésére is. Mert amikor 1991-ben a Magyar Országgyűlés arról döntött, hogy az addigi állami egészségügyi ellátórendszert megváltoztatja, és a társadalombiztosítás működési elvei szerint nyújtja a jövőben az egészségügyi és nyugdíjszolgáltatásokat, akkor azoknak a parlamenti vitáknak a jegyzőkönyveit érdemes talán visszalapozni, mert bizony elődeink méltóságteljesen, ha heves vitákban is, de azt az egy célt szem előtt tartva vitatkoztak, hogy megnézték, melyik rendszer az, amelyik az adott korban előnyösebb. Összehasonlították, és igazán sajnálom, hogy nincs itt Navracsics képviselő úr, mert neki mondanám, hogy nem kontinentális és szigetországbeli rendszert hasonlítottak össze, hanem egy Beveridge nevű angol közgazdász által alapított állami egészségügyi szolgálatot egy, a Bismarck által létrehozott társadalombiztosítási modellel.
(11.30)
Amikor mi ennek a modellnek az előnyeit és a hátrányait vizsgáljuk meg, akkor tudnunk kell, hogy miről beszélünk, mert az első azt mondja, az állam úgy teljesíti a kötelezettségeit, hogy ehhez a forrásokat úgy szerzi meg, hogy adót vet ki, és ebből az adóból szervezi meg az egészségügyi ellátást, és a szolgáltatási oldalát is másképp alakítja ki, mint a társadalombiztosítási oldalát. S neki mondanám, ha itt lenne, hogy nem úgy van, ahogy mondja - nagyon sajnálom -, mert ugyan alacsony költségű ennek a rendszernek a fenntartása, de bizony nem igaz az, hogy rövidebb például a várólista. Nem kell ehhez nagyon nagy társadalomtudósnak lenni, csak el kell olvasni a hétköznapi újságokat vagy meg kell nézni a híreket, hogy lássuk, abban a klasszikusan dicsért szigetországbeli modellben egy Tony Blair nevű miniszterelnök-jelölt annak idején többek között annak köszönhette a választási győzelmét, hogy azt mondta, két évről lecsökkenti a várólisták hosszát. Erről beszélünk, amikor az állami egészségügyi rendszerről beszélünk.
A másik oldalon pedig egy, az önkéntes segélyező pénztárak elvi alapjain felépülő társadalombiztosítási modellről beszélünk, ahol alapvető az, hogy kockázatközösséget alakít ki akár egy ország, akár egy tartomány vagy egy szövetség, ahol a forrásokat jövedelemarányos járulékokból fizetik, és az a szolidaritás, amiről mindenki beszél, de alig beszél a tartalmáról, arról szól, hogy már a kezdetektől szolidárisak voltak az aktívak a munkanélküliekkel. Mert a legnagyobb baj akkor volt, amikor nem volt jövedelem, amiből az orvosi ellátásokat fedezni lehetett. Hogy az aktívak voltak szolidárisak azokkal, akiknek nem volt jövedelmük, hogy a generációk közötti szolidaritásról beszélünk, mert a fiatalok szolidárisak az idősekkel, mert az előbbieknek talán kisebb az egészségügyi szükségletük a gyógyításra, az utóbbiaknak pedig a természet rendje szerint nagyobb. Hogy szolidárisak a gazdagabbak a szegényebbekkel, mert a jövedelemarányos járulékfizetésben a magasabb jövedelmű akkor is többet fizet ebben a szolidaritási rendszerben, ha amúgy jövedelménél, társadalmi státusánál fogva valószínűleg nagyobb lehetősége van az egészségben maradásra, tehát még az egészségügyi szükségletei is akár kisebbek lehetnek. És amikor mi 1991-ben döntöttünk, akkor arról döntöttünk, hogy ezt a modellt fogjuk választani.
Ha itt lenne Herényi Károly képviselő úr - mert ő sincs már itt -, akkor neki meg elmondanám, hogy a mostani rendszert is megelőzte egy vizsgálat és egy döntés, és az általa elmondott, véleményem szerint roppant fontos kérdéseket egyszer már megkíséreltük megválaszolni. Lehet köztünk vita arról, hogy jól vagy rosszul, de megkíséreltük, mégpedig két évvel ezelőtt, amikor újra lehetőségünk volt, hogy megvizsgáljuk, hogy az a rendszer, amit 1991 óta kiépítettünk, és amelyik - megbocsátanak a kifejezésért, de - nem volt se hús, se hal, mert úgy fizettünk, mintha társadalombiztosítási rendszer lenne járulékalapon, de főleg vagy fizetett a kötelezett, vagy nem, és úgy vettünk igénybe szolgáltatásokat, mintha az egy állami egészségügyi rendszer lenne, nos, akkor hoztunk egy döntést. 1995 végén önök is részesei voltak a vitának - ha nem is a döntésnek -, és azt mondtuk, hogy abba az irányba fordulunk, hogy a társadalombiztosítást erősítsük meg, mert úgy látjuk, hogy ebben van lehetőség, többletlehetőség, hogy több egészségügyi szolgáltatást nyújtsunk.
S arra a kérdésre is válaszolni kell, hogy az átalakulóban lévő társadalombiztosítás akkor, amikor a stratégiát megválasztjuk, megválaszol-e két nagyon fontos kérdéscsoportot. Az egyik, hogy az általunk választott modell képes-e a jelenlegi egészségügyi ellátórendszer legfontosabb problémáira gyógyírt vagy választ adni: az egyenlőtlenségekre a hozzáférésben, a minőségben, a szolgáltatói rendszer különbségeiben. Ez az egyik kérdés. A másik pedig az, hogy lehet-e olyan modellt választani, amelyik nem a mai, hanem hosszú távú problémákra is ad valamilyenfajta megoldást: a demográfiai problémákra, az orvostudomány fejlődéséből adódó technológiai robbanás okozta költségproblémákra, a társadalmi és gazdasági folyamatok változásából adódó társadalompolitikai problémákra.
A mai hozzászólásomban már csak egy kérdéskörre koncentrálnék: vajon segítjük-e a módosítással az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségeinek a csökkentését, mert ezek az egyenlőtlenségek, akár akarunk róluk tudni, akár nem, vannak, és nagyon nagyok. Sok adatot lehetne mondani, de engedjenek meg nekem kettőt. Az egyik: ez az ábra (Felmutatja.) - nem tudom, ki ismeri - arról szól, hogy az egészségügyi kiadások 2006-ban statisztikai régiónként milyen különbségekkel bírnak. Anélkül, hogy számokat hoznék, amik a beszédben mindig nagyon nehezen értelmezhetők, ez a grafikon jól mutatja, hogy az ország különféle régióiban másfélszeres az egészségügyi kiadásokban megnyilvánuló különbség. Igen, tisztelt képviselőtársaim, akikkel sok vitám van, de természetesen nagyon becsülök mindenkit, aki jobbító szándékkal nyúl ehhez a kérdéshez: valóban nem kell valamifajta választ adni, hogy ez a különbség mérséklődjön? Miből adódik a különbség? Lefolytathatunk egy hosszú vitát, de természetesen elsősorban azért, mert olyan egészségügyi szolgáltató rendszert alakítottunk ki, ahol a szolgáltatásokban - bocsánat a kifejezésért - a kapacitások olyan mérhetetlenül eltérőek, hogy nem is lehet másképp, mint hogy így alakuljanak az ehhez tartozó kiadások, mert ma Magyarországon az a bizarr helyzet, hogy nem egészségügyi ellátásokat, hanem egészségügyi kapacitásokat finanszírozunk főleg.
Engedelmükkel mondok még egy példát, mert ez annyira durva, hogy talán a nem egészségügyiek is fölkapják rá a fejüket. Az alapellátáson túl, mondjuk, a járóbeteg-szakrendelések esetében a különféle szakmákban milyen a hozzáférési lehetőség? Azt szeretném mondani, hogy az országos átlaghoz képest a belgyógyászati profilú ellátásokban egy Nógrád megyei számára 64 százalékkal kevesebb esély van, és 18 százalékkal kevesebb egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeinek. De ha azt kérdezik, hogy a baleseti ellátási ellátásokra milyen esélyei vannak, akkor azt tudom mondani, hogy természetesen másképpen és másképpen a progresszív betegellátásban, de nagyjából ugyanilyen földrajzi elosztásban találják meg a hozzáféréshez való kisebb esélyt. Vagyis nekünk az a dolgunk, hogy a társadalombiztosítás és intézményei átalakításakor, a szolgáltatás vásárlásakor, a finanszírozási rendszer átalakításakor úgy változtassunk, hogy az alapvető érdekeltségi viszonyok, a mechanizmusok ne az egyenlőtlenségeket növeljék, hanem mérsékeljék azokat.
(11.40)
Az egyik eszköz természetesen a fejlesztés, a másik eszköz a finanszírozás. Az egyik eszköz a szolgáltatásvásárlás, a másik a biztosítási csomag és a tartalma, amit lehet értelmezni.
Éppen ezért szeretném elmondani mindenkinek, aki ezt a törvényjavaslatot nem olvasta, hogy az egészségbiztosítási csomagot természetesen nem lehet a pénztárakra bízni. A szolgáltatási alapcsomagot, amely az alapellátást, a járóbeteg-szakellátást, a fekvőbeteg-ellátást, a gyógyszerellátást, a gyógyászatisegédeszköz-ellátást illeti, csak és kizárólag a parlament kompetenciájában szabad hagyni. A díjtételbizottság, amelyik új technológiák befogadására és azok finanszírozására természetesen javaslatot tesz, csak javaslattevő szerve lehet a Magyar Országgyűlésnek, és semmilyen módon nem fogjuk tudni megengedni, hogy a pénztárak ebben a szolgáltatási alapcsomagban biztosított és biztosított között különbséget tegyenek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azt szeretném, ha ennek a törvényjavaslatnak az elfogadásakor az eredmény az lenne, hogy megtartjuk a jelenleg működő társadalombiztosítás alapvető értékeit - mint a nemzeti kockázatközösséget, a mindenkire kiterjedő biztosítást, a jövedelemarányos járulékfizetést -, és megteremtjük a területi egyenlőtlenségek fokozatos kiegyenlítésének, az egészségbiztosítási források hatékony felhasználásának lehetőségét, a magánszektor szabályozott szerepvállalását és az állami felelősség erős és nagyon is szinten tartott felelősségét.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
