HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy olyan törvény fekszik előttünk, amelynek az elfogadását illetően nincsenek kétségeim, hiszen nem kétharmados törvény, a kormánytöbbség, a koalíció ezt a törvényt simán el tudja fogadni.
Egy olyan törvényt fog elfogadni az Országgyűlés kormánypárti oldala, amely híján van társadalmi egyeztetésnek, ami híján van egy olyan egyetértésnek, ami ennek a törvénynek az elfogadást követően a sikerét megalapozná.
(Az elnöki széket Mandur László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Én nem hiszem, hogy mi, magyarok olyan tehetségtelen nemzet lennénk, hogy semmit sem sikerül rendesen és jól megtennünk. Azt hiszem, hogy szakmai kérdésekben vagy ezekre adott adekvát válaszokban nincsen baj, viszont a politikai kultúra, az egyeztetés igénye, amit a reformkorban az exigenciák művészetének neveztek, aminek eredményeképpen olyan törvényeket tudunk elfogadni, amely a társadalom döntő többségének az egyetértését bírja, úgy tűnik, hogy erre képtelenek vagyunk.
A magyar alkotmány és a magyar jogrendszer igyekszik arról is gondoskodni, hogy a tartalmi kérdések és a tartalmi kérdésekre adott jó válaszok mellett eljárásjogi szempontból is rendben legyen a dolog, és az egyeztetés biztosítva legyen. Erre hivatott a jogalkotásról szóló törvény, amely előírja hatástanulmányok elkészítését, és olyan társadalmi egyeztetések lefolytatását, amiben a szakmai szervezetek, az érintettek megalapozott véleményüknek hangot adhatnak. No, ilyen egyeztetés talán formálisan egy-két esetben volt és létezett, tartalmilag azonban nem. Amit egyeztetésnek nevezünk, nem volt más, mint közel egyesztendős huzavona a kormánykoalíción belül, és ha megnézzük, hogy az egy esztendővel ezelőtti állapot a törvényjavaslatot illetően és a végtermék, ami most az asztalunkon fekszik, milyen viszonyban van egymással, akkor joggal mondhatjuk, hogy köszönő viszonyban sincs.
Tehát a kezdetek kezdetén egy olyan törvényjavaslat képezte a vita tárgyát, amely kiérleletlen, kiforratlan volt, és amely sok-sok politikai, koalíción belüli politikai egyeztetés eredményeképpen lett olyan, amilyen. No, ennek eredményeképpen, hogy a jogalkotásról szóló törvény előírásait sem tartotta be a kormányoldal, nyilván ez a törvény tartalmilag sem elfogadható, és természetesen az ellenzék nemcsak azért, mert az egyeztetést hiányolja, hanem azért, mert szakmailag elfogadhatatlannak minősíti, nem fogja megszavazni.
Navracsics frakcióvezető úr azzal a feltételezéssel élt, hogy egy törvényjavaslat mögött valami jövőképnek kell meghúzódnia. Ez természetesen így kellene hogy legyen, de azért ez a jövőkép egy tágabb fogalom. Én azt gondolom, hogy minden normális ország, minden normális nemzet és normális állam sikerének a gyökere, az alapja egy közösen elfogadott nemzeti jövőkép. 1990-ben a rendszerváltást követően az átalakulás gyorsaságában, a szükséges lépések megtételének szorításában az ilyen egyeztetések elmaradtak, hiszen egyszerűen nem volt rá mód. Az első parlamentnek az első ciklusban több mint 300 törvényt kellett elfogadnia, egy teljes intézményrendszert kellett átalakítania, kiépítenie. Ezt megtette, de ezek a nagy társadalmi viták egy közös nemzeti jövőképről elmaradtak, és ezeknek a hiányát szenvedjük meg ezekben a napokban és ezen viták alkalmakor.
Mi lenne ennek a jövőképnek az alapja? Abban teljesen egyetértünk, hogy az egészségügyi reformra szükség van. Az a baj, hogy a politika szereplői mindig csak a helyzetértékelésben képesek egyetérteni, már a megoldási javaslatok túl távol esnek egymástól, ami nem biztos, hogy szakmailag indokolt, sokkal inkább a politikai szembenállás szokta ezt a helyzetet előidézni. De mit is lehetne itt tenni? Ha kiragadjuk az államháztartási rendszerek egyikét, ha kiragadjuk az állam szerepének az értelmezését, ha nem adunk adekvát választ arra, hogy mi az állam és az állampolgár viszonya, hogy milyen államot szeretnénk, ezeket a kérdéseket megspóroljuk, akkor legfeljebb részmegoldások, de rossz részmegoldások születnek. Én és a Magyar Demokrata Fórum - bocsánat, a Magyar Demokrata Fórum és én - konzervatív pártként és politikusként egyetértünk azzal, hogy az állam szerepe szoruljon vissza, egyetértünk azzal, hogy az állampolgár felelőssége, az öngondoskodás lehetősége vagy az öngondoskodás igénye az állampolgárokban erősödjék, és épüljön ki, és az állam és a kormánykoalíció ezt elég gyakran hangoztatja verbális megnyilvánulásaiban.
Nade, hát azért ennek van egy másik oldala. Az öngondoskodás feltételeit is meg kellene teremteni, mondjuk, az anyagi feltételeit. Ha öngondoskodásra szólítom föl a polgárokat, de közben azt a pénzt, amit azt megelőzően én magam fordítottam azokra a célokra, amelyek megvalósításába most az állampolgárt be akarnám vonni, akkor természetes, hogy ennek a forrásairól is gondoskodni kéne, és odarendelni. Ezt csak azért mondom, mert, mondjuk, az adórendszer reformjának az eredménye lehetne az, hogy több pénz marad a választópolgárnál - ahogy ezt meghirdették a kormánypártok a választási kampányban -, és akkor majd az állampolgár eldönti, hogy abból a több pénzből mire mennyit fog költeni.
Ma, amikor reformokról beszélünk, Európában nálunk a legmagasabb az újraelosztás aránya. Ez azt jelenti, hogy az állam nem bízik az állampolgárban az egyik oldalon, mert a pénzt nem adja oda, viszont a terheket, a felelősséget, a költségeket rá akarja terhelni. Ez így nem fog menni. Mondok egy konkrét példát: a vizitdíj bevezetése kapcsán 300 forinttal alkalmanként megterheltük a beteget, aki az orvost felkeresi. Még azt is mondhatnám, hogy a dolog egyébként rendben van, mert az soha nem volt igaz, hogy az egészségügyi ellátás ingyenes. Fizettünk érte, de látens módon, levonták a jövedelmeinkből, tehát nem tudtuk, nem éreztük a mindennapjainkban, hogy az egészség pénzbe kerül. Az lett volna itt a tisztességes, normális eljárás, ha nem újabb pénzbevonás lett volna a rendszerbe a cél, hogy jó, fizessünk 300 forintot, vagy fizessünk 500 forintot, de a kifizetett pénzzel csökkentsük azt az összeget, amit látens módon vonnak le tőlünk, és akkor az egyensúly megmarad, de az egyéni felelősség talán hatványozottabban előtérbe kerül.
Ezek a fajta közelítések vagy ezek a megoldási formák hiányoznak a mostani kormány tevékenységéből, és ez a törvény ezt nagyon ékesen bizonyítja. Aztán még más is hiányzik: az egész egészségügyi reform céljának a pontos megfogalmazása. Tulajdonképpen, ha jól megnézzük, arról van szó, hogy egy rendszer működtetésének az anyagi feltételeit akarjuk úgy átalakítani, hogy közben a rendszer önmaga olyan nagyon nem változik meg. De azért a reform eredményeképpen nem mondhatjuk, hogy egyetlenegy magyar állampolgár egészségesebb lesz, egyetlenegy magyar állampolgár azt mondhatja, hogy az ő várható élettartama növekedik. Egyetlenegy magyar állampolgár nem mondhatja azt, hogy egy lépéssel közelebb van a minőségi élet megéléséhez, pedig azért ez egy nagyon fontos cél lenne.
Hadd idézzek egy cikket, amely körülbelül fél éve jelent meg egy hetilapban! Ez a cikk azt állította, hogy a VIII. kerületben a várható élettartam 58 év, ezzel szemben a XII. kerületben a várható élettartam 80 esztendő. 22 év a különbség Budapest területén belül. Nagyon egyszerű az a válasz, hogy hát persze, az egyik egy gazdag kerület, a másik pedig egy szegény kerület, az egyik kerületben sokkal több pénz van egészségügyre, sokkal több forrás áll az egészségügy számára, mint a másikban, és akár ezzel a kérdést meg is oldhatnánk. Ez nem így van. Ha a VIII. kerületben ugyanannyi forrás állna rendelkezésre, valószínű, hogy nem lenne egyenesen arányos az élettartam-növekedés, mert az egészségügy kultúra kérdése is.
(11.00)
Hol van a reformban elrejtve az a törekvés, hogy a megelőzésre, az egészséges életre való nevelésre nagyobb hangsúlyt fektessünk? Hol van ebben a koncepcióban elrejtve az, hogy már a kisgyerekeket oktassuk arra, hogy az egészség milyen fontos érték, és hogy annak a megtartása milyen fontos feladat? Hol van összeillesztve a különféle tárcák együttműködése, mondjuk, az oktatási és az egészségügyi tárca aktivitása ezen a téren? Ez hiányzik. Ennek eredményeképpen ott tartunk, hogy az Országgyűlés el fog fogadni egy olyan törvényt, amely semmilyen szempontból nem fogja a társadalmi igényeket kielégíteni.
Rátérve azokra a kérdésekre, amelyeket konkrét formában megfogalmaztunk, és amelyeket - számukat tekintve 48 darabot - elküldtünk az egészségügyi miniszter asszonyhoz, meg is kaptuk a választ, ezek közül néhányat megismételnék, mert a válasz nem volt számunkra kielégítő, és nem volt elfogadható. Ugyanez igaz a költségvetési bizottság ülésére, ahol jó néhány kérdést megfogalmazott az ellenzéki oldal és jómagam is az ott jelen lévő államtitkár asszony előadását vagy bevezetőjét követően, és semmiféle megnyugtató választ nem kaptunk.
Az előbb Béki Gabriella képviselő asszony azt mondta, hogy az ellenzék oldaláról fenyegetettség, félelemkeltés és minden egyéb tapasztalható, ami nem ide való. Ebben egyetértünk, de én azt hiszem, hogy ilyen itt nem is hangzott el. Aki az ellenzéki felszólalókat meghallgatta, az ilyet nyilvánvalóan nem tapasztalt, és nem tapasztalhatott. A félelem azonban érezhető és tapasztalható, de ez nem az ellenzék tevékenységének az eredménye; a félelmet az a bizonytalanság kelti, amit ennek a törvénynek az elfogadása ébreszteni fog, amitől valóban félnek az emberek, hiszen a bizonytalanság a kiszolgáltatottsággal egyenlő, és ettől minden normális ember fél, ez minden normális ember normális reakciója.
Konkrétan rátérve a törvénytervezetben szereplő tényekre, adatokra és célokra, az én első kérdésem az, hogy ha tőkét remélünk a 22 pénztár megteremtésével, akkor ennek hol vannak a feltételei, illetve a garanciái ebben a törvényben. A törvény azt írja elő, hogy az alapításhoz szükséges tőkével rendelkezni kell, illetve ezt kell befektetni. Vannak egyéb előírások is, hogy milyen vagyonnal kell rendelkeznie az adott cégnek, amely itt, ezen a pályán el akar indulni, de az alapításhoz szükséges tőke biztosításán túl a törvényben nincs olyan előírás, amely azt garantálná, hogy ebbe a rendszerbe pénz kerül be. Azt mondja a törvényjavaslat, hogy licitálni lehet. Mire lehet licitálni? Ki licitálhat, és mire licitálhat?
A következő kérdés, ami szintén ebből következik, hogy hogyan kerül akkor a pénz a rendszerbe. Mert ha a tőkeemelés megvalósul, akkor hogyan fogja megtartani az állam az 51 százalékát? Mi a garancia arra, hogy ez nem fog megfordulni, és nem fog a tőkeemelést végrehajtó cég a tőkeemelés eredményeképpen többségi tulajdonba kerülni? Aztán hogyha a dolog elkezd működni, akkor hogy fog onnan kikerülni a pénz? Tehát mivel tesszük érdekeltté a biztosítókat az ebben a rendszerben való részvételre? És itt nem kevés biztosítóról van szó.
Aztán a következő kérdés, ami számomra rendkívül fontos, a működési költségek alakulása. Azt látjuk, hogy az egybiztosítós rendszer körülbelül 1,6-1,7 százalékos költséggel tudott működni, tehát az összbevételek ennyi százaléka biztosította ennek a rendszernek a működését. A törvény ennek a lehetőségét a 22 pénztár esetében megduplázza, mert 3,5 százalékra emeli fel. Ez honnan finanszírozódik? - hogy ilyen csúnya kifejezést használjak. Ez csak az effektív költségek rovására történhet. Ez azt jelenti, hogy egy drágább rendszert fogunk üzemeltetni, és a drágább rendszer üzemeltetésében semmiféle garanciát nem látunk arra vonatkozóan, hogy a szolgáltatás minősége, a biztosítottak érdekei érvényesülni fognak, jobban, mint az eddigi rendszerben.
Aztán a harmadik kérdés: érdemes lenne azt a gyakorlatot követni, és meg is kérdezem, hogy készült-e valami SWOT-analízishez hasonló elemzés, ami azt jelenti, hogy megvizsgálták-e, hogy ennek az új rendszernek mik a hátrányai? Számoltak-e a hátrányokkal? A bizottsági ülésen az államtitkár asszony nem tudott válaszolni erre a kérdésre, pedig ezt nemcsak én teszem fel, hanem Kornai professzornak a talán két héttel ezelőtt megjelent nagyon nívós és színvonalas írásában is szerepelt ez a kérdés. Ha ilyen készült, csak mi nem tudunk róla, vagy az államtitkár asszony nem tudott róla, akkor legyenek olyan kedvesek, avassanak be minket is ebbe a titokba, hiszen nincs olyan rendszer, amely optimális működés mellett is csak előnyökkel bírna, nyilván vannak hátrányai. Kíváncsiak lennénk ennek a rendszernek a hátrányaira.
És végül: egy ilyen nagy átalakítás előtt, ha ezt szeretnénk eredményesen lefolytatni, érdemes lenne megvizsgálni és elemezni az eddigi működés körülményeit, és levonni az ebből levonható tapasztalatokat. Mert a kérdés nem más... És előrebocsátom, hogy én nem vagyok a több-biztosítós rendszer ellensége, szerintem az tud jól működni, sőt vannak nemzetközi példák, hogy ez jól működik, de arra is vannak példák, hogy az egybiztosítós működik kifogástalanul, ez azt jelenti, hogy mind a két rendszer életképes és működőképes; akkor nyilván a működtetésben kell keresni a bajt. Készült-e olyan analízis, vagy vizsgálta-e a minisztérium, hogy az eddigi működés zavarai mire vezethetők vissza? A mi egybiztosítós rendszerünk volt-e rossz? Mert ha ez így van, akkor ez a mi hibánk, hiszen az Országgyűlés hozza meg azokat a törvényeket, amelyek alapján az egybiztosítós rendszer működött. Vagy vajon a rendszer jó volt-e, csak a működtetésben voltak olyan zavarok, amikor a rendszert felügyelő szervnek, nevezetesen, a magyar kormánynak vagy az Egészségügyi Minisztériumnak vannak mulasztásai, hiszen nem tudta kellőképpen befolyása, irányítása vagy ellenőrzése alatt tartani ezt a mi egybiztosítós rendszerünket.
Ha ezeket a kérdéseket nem tisztázzuk, akkor mi a garancia arra, hogy egy lényegesen bonyolultabb, komplikáltabb, több szereplőt tartalmazó vagy több szereplővel működő rendszert jobban fogunk tudni működtetni? Azt hiszem, hogy ezek olyan kérdések, amelyek kizárják a politikai indíték feltételezését, tehát itt nem politikai szándékokról van szó, egyszerűen csak a biztonságról van szó. Egyszerűen csak azt szeretnénk tudni, hogy annak az egyesztendős vitának, ami a koalíción belül lezajlott, van-e olyan értékelhető eredménye, ami azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a rendszer átalakítása, a reform lépéseinek megtétele olyan eredményt fog hozni, vagy olyan eredmény lesz ennek a folyamatnak a vége, ami az Országgyűlés ellenzéki oldalát, de főleg a magyar választópolgárok, állampolgárok, a biztosítottak sokaságát megnyugtatja. Az általános vitában vagy annak végén én ezekre a kérdésekre szeretnék majd a miniszter asszonytól választ kapni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
