GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER (SZDSZ): Köszönöm szépen. Szeretnék foglalkozni még a konzervatív érvrendszer néhány nagyon fontos elemével, jelesül például azzal, hogy az emberi méltóságra nem illik úgymond ebben a helyzetben hivatkozni, merthogy ez a kérdés nem erről szól. Én nagyon örülök annak, hogy a kereszténydemokrata politikusok érvelésében az emberi méltóság nagyon sokszor előkerül mint hivatkozási alap, én ezt egy nagyon fontos, becsülendő értéknek tartom, és őszintén örülök annak, hogy az emberi méltóság a magyar kereszténydemokraták és a magyar liberálisok és valószínűleg minden más magyar politikai irányzat képviselőinek közös értéke. Csak azt nem tudom megérteni, hogy hogyan osztjuk, hol osztják, ki osztja és milyen alapon osztja azt a jogot, hogy kinek lehet ebben az országban emberi méltósága, és kinek nem; hogy miért gondoljuk azt, hogy ebből az emberi méltóságból ki lehet zárni 5-6-8 százaléknyi magyar állampolgárt, hogy nekik ez nem joguk, nem részük ez a dolog. Ezt nem tudom megérteni.
A demográfiai hivatkozásokkal hadd foglalkozzak, illetve még előtte egy mondat erejéig a közjóval! Csorbul-e a közjó, csorbul-e a többség érdeke azáltal, hogy bizonyos kisebbségeknek megadunk jogokat? - nem többletjogokat, hanem egyenlő jogokat. Lesz-e kevesebb bármivel is egyetlenegy, a többséghez tartozó ember azáltal, hogy egy, általa akár nem szeretett kisebbségnek megadjuk azokat a jogokat, amelyekben ő is részesül? Én azt gondolom, hogy egészséges gondolkodás esetén én nem leszek attól kevesebb, hogy másnak ugyanolyan jogai vannak, mint nekem, még akkor sem, hogyha elítélem az, ahogy ő született, ahogy ő éli az életét, ahogy ő gondolkodik. Mindenki azt gondol és azt mond a melegekről természetesen, amit akar, lehet gyűlölni bárkit, vélemény- és szólásszabadság van ebben az országban, de azt, hogy valamennyien azonos jogokkal születünk... Itt mindenki az alkotmányra és az Alkotmánybíróságra hivatkozik. Nincsen erősebb alkotmányos parancs a magyar alkotmányos demokráciában, a Magyar Köztársaságban, mint az, hogy egyenlő jogokkal születünk ebbe a hazába állampolgárokként.
A demográfiai kérdéssel is érdemes foglalkozni, mert tényleg fontos elmondani azt, hogy ennek ehhez természetesen semmi köze nincsen, hiszen az élettársi kapcsolatban élő különnemű párok nagyjából hasonló arányban vállalnak gyermeket, mint azok, akik házasságkötésre adják a fejüket, és nem ettől lesz több vagy kevesebb gyerek. Inkább azt kellene megnézni, ha már a konzervatív értékrend mellett kiállva a családot védjük, hogy mi van azoknak a gyermekeknek a jogi helyzetével, akik, mondjuk, élettársi kapcsolatban élő párok gyermekeiként születnek meg; vagy mi van azzal a helyzettel, hogy az élettársi kapcsolatban az úgynevezett gyengébb fél, aki általában a nő - és én úgy tudom, hogy az egy közös konzervatív, szocialista és liberális alapérték, hogy a gyengébbet, jelen esetben a nőt védelmezni kell -, tehát mi van akkor, amikor a rendszerint, általában kisebb keresettel, rosszabb elhelyezkedési lehetőségekkel rendelkező, alapvetően a háztartásban, a gyermek nevelésében tevékenykedő élettárs oldaláról nincsen meg a jogi védelem, és kiszolgáltatott a mostani rendszerben egy ilyen élettársi kapcsolat felbontásakor. Nem kellene-e ezzel foglalkoznunk, hogy emberek százezrei élnek ilyen kapcsolatban, nevelnek gyermekeket, és ezeknek a gyermekeknek a jogi védelme sokszor nem megoldott, ezek a nők - a gyermekeikkel együtt - sokszor kiszolgáltatottak? Nem gondolom, hogy büntetheti őket a törvényhozás azért, mert nem kötöttek házasságot, mert nem a házasság szent kötelékén belül szeretnének gyermeket nevelni. Nem gondolom, hogy ezt megteheti a törvényhozás. Igenis feladatunk, hogy őket is védelemben részesítsük, és én azt gondolom, hogy ebben tényleg a konzervatívtól a liberálisig a teljes politikai palettán vígan egyet tudnánk érteni.
Egyet tudnánk érteni akkor, hogyha nem lenne hosszú évek óta megfigyelhető, következetes tendencia az összes ilyen típusú életmódot, életfelfogást érintő kérdésben konzervatív oldalról az a világlátás, az a magyarázat, amely az életformák szabadságát úgy próbálja meg áttételesen, indirekt módon korlátozni, hogy egyfajta morális alapú vagy morális alapúnak vélt, vagy morális alapon megfogalmazott rangsort kíván köztük felállítani. Mert miért érne kevesebbet az a gyermek, aki egy élettársi közösségben születik, mint az, aki házasságban? Miért lenne kevésbé a magyar nemzet tagja és a magyar nemzet életerejét erősítő anya az, aki nem házasságban, hanem élettársi kapcsolatban, házasságon kívül szüli meg azt a gyermeket? Kevesebbet érnek ők nekünk?
Ezek a kérdések számtalanszor előkerültek már az elmúlt évek politikai vitáiban, hallottuk már itt az életüket egyedül élőknek a látványos megbélyegzését, a szinglihordázást, és ezeket én nem tudom elfogadni, és azt gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Nem állíthat fel a politika morális rangsort az életformák között. Nyilvánvaló, a társadalmat és a magyar nemzetet leginkább az erősíti, hogyha minél több család él szeretetben, békében, egységben, nyilvánvaló, hogy ez így van. De ha valaki úgy dönt, hogy nem így akar élni, vagy nem tud így élni, nem ítélhetjük el, és nem törhetünk pálcát a feje fölött. Nem mondhatjuk azt, hogy értékesebb azért, mert ő ezt vállalta, és kevésbé értékes azért, mert őneki mondjuk, máshogy alakult az élete.
Mi a helyzet az egyedülálló anyákkal? Mi a helyzet azokkal a párokkal, amelyek szeretnének gyermeket, de nem sikerül nekik, mert egészségügyi okok miatt nem lehet gyermekük? Ők kevesebbet érnek a magyar nemzet számára? Mi a helyzet azokkal a szent emberekkel, tartozzanak bármelyik egyházhoz, akik cölibátust vállalnak? Ők kevesebbet érnének a mi számunkra? Nyilvánvaló, hogy nem érnek kevesebbet. Tehát ezt a fajta morális alapú rangsorolását az életformáknak szerintem nem lehet elfogadni, és az a baj, hogy ezekben a vitákban újra és újra megjelenik ez az attitűd, ez a konzervatív attitűd, és ezért nem tudunk egyetérteni abban, hogy igen, az emberi méltóság védelméről van szó akkor is, amikor azokat a magyar állampolgárokat akarjuk jogegyenlőségben részesíteni, akik történetesen melegnek születtek, vagy akik éppen heterónak születtek, de nem házasságban akarnak élni.
Azt gondolom, hogy ezeket a vitákat valamikor egyszer érdemes lenne végre érdemben lefolytatni és lezárni, és eljutni oda a magyar politika konzervatív oldalán is, ahova nagyon sokan eljutottak már a világban a jobboldali, a társadalmi tradíciókat, a hitet, a családot a politikai értékek közül a legfontosabbak közé emelő politikai áramlatok vezető politikusai közül is. Szétnézünk a világban, és azt látjuk, hogy meghatározó amerikai vezető, konzervatív republikánus politikusok nyilatkoznak felvilágosultan, elfogadó, toleráns módon a melegekről. Ezt látjuk Franciaországban, ezt látjuk nagyon sok helyütt a világban.
Nem gondolom, és nagyon-nagyon hiszek benne, hogy ez nem így van, hogy a magyar politikában ez egy ilyen több évtizedes determináció kellene hogy legyen, hogy itt egy árok van közöttünk. Én mélyen hiszek abban, hogy pontosan az emberi méltóság alapvető tisztelete miatt a hazai konzervatív politika is el fog jutni oda nem olyan nagyon-nagyon soká, hogy ezekben a kérdésekben nem kell egymással vitatkoznunk. Ez a vita nem arról szól, és milyen érdekes lenne - játsszunk el ezzel a gondolattal, zárásképpen engedjék meg nekem ezt -, hogyha arról szólna ez a vita, hogy azt mondaná a magyar konzervatív politika, hogy adjunk meg minden jogot azoknak, akik úgy születtek ebben a hazában, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, adjunk meg minden jogot nekik, ami jár a különnemű pároknak, csak egy kérésünk van: mert a konzervatív értékrendünkkel nem fér az össze, hogy mindezt házasságnak hívják, hívják valahogy máshogy, legyen más a neve. Adjuk meg nekik a teljes jogegyenlőséget, csak a konzervatív érzékenységünkre tekintettel azt kérjük, hogy ne ez legyen.
(14.30)
Mennyivel másabb lenne ez a vita, sokkal méltányosabban lehetne ezekről a kérdésekről beszélgetni, és biztos vagyok benne, hogy senki nem abból csinálna presztízskérdést, vagy nem ott keresné a politikai törésvonalat, hogy hogyan hívunk valamit. Számunkra, liberálisok számára sem azért érdekes a házasság intézménye, hogy önöket és mindazokat, akik az önök értékrendjét vallják, ezzel provokáljuk és felbőszítsük, hanem azért, mert akkor van jogegyenlőség, ha jogegyenlőség van.
Szóval, nagyon-nagyon hiszek abban, hogy el fogunk egyszer ide jutni, és tényleg azzal szeretném ezt a felszólalást befejezni, hogy biztos vagyok benne, hogy nem igazak azok a megfontolások, miszerint ez egy elkapkodott dolog. Hosszú évek óta vitatkozunk ezekről a kérdésekről, hosszú-hosszú évek óta folytatjuk ezeket a vitákat, publicisztikákban, parlamentben, nagyon-nagyon régóta itt van az asztalon, aki a magyar társadalomban érintett vagy véleménye van, számtalan alkalommal elmondta már ezt a véleményét ebben a dologban.
Abban pedig nem hiszek, hogy 17 évvel a rendszerváltás után egy olyan törvényre kellene várnunk, én 2002 óta vagyok képviselő, és azóta minden évben azt hallottam, hogy öt év múlva lesz majd meg ez az új polgári törvénykönyv. Nyilván ez egy hatalmas kodifikációs munka, de én öt éve ezt hallom, hogy öt év múlva lép hatályba, és egyébként pedig mindig azt hallom, hogy majd beszéljünk akkor erről a problémáról, és egy kicsit olyan érzésem van, mintha (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) ezt a meleg-egyenjogúságot mindenki csak a jövőben szeretné majd támogatni, most pedig beszélni sem akar róla.
Köszönöm. (Ékes József: Miért mondják öt éve?)
