DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Geberle képviselő asszony a jelentéssel kapcsolatban orvosi példát hozott, azt mondta, hogy a jó terápia alapja a jó diagnózis, és az ő véleménye az volt, hogy maga ez a jelentés megfelel egy jó diagnózisnak. Én úgy gondolom, hogy a diagnózis megállapítása is több szakaszból áll. Azt elfogadom, és ez mindenféleképpen a tárca munkatársainak a dicséretét kiérdemli, hogy egy nagyon jó státust, állapotot kaptunk 2005-öt illetően a magyar ifjúság helyzetéről, a diagnózishoz azonban az okok, az odáig vezető okok, a kórokok feltárása is szükséges, ami - elöljáróban - a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint hiányzik az anyagból. Nem vitatom, lehet, hogy ennek terjedelmi okai vannak, de amikor az okok komplett feltárásra kerültek, akkor lehet terápiát alkalmazni, azonban időnként vannak félrekezelések az egészségügy területén is, és nem kizárt, hogy az ifjúságpolitika területén is.
Abban, gondolom, egyetértünk, hogy ez a jelentés, amiről ma itt a tisztelt Ház tárgyal, ez a nemzet jövőjét meghatározó csoportok helyzetéről szól. Hisz miben rejlik egy nemzet jövője? A fiataljaiban, azokban az ifjakban, akik lelkükben és gondolkodásukban nemcsak magyarok, hanem európai polgárok is. Az előttünk fekvő jelentés, bár a benne feltüntetett statisztikai adatok mára jelentősen veszítettek aktualitásukból, számos társadalmi problémára, tendenciára világítanak rá; problémára, melyek jelentősége nem kisebb, mint az ország jövője.
Ma Magyarországon már-már közhelynek számít, hogy a demográfiai adatok drámai jövőképet vetítenek a magyar társadalom elé. Ez a népességcsökkenés ráadásul a fiatalabb generációkban jelentős mértéket mutat. Az előttünk fekvő jelentés és a korábban megjelent statisztikák egyértelműek, az ország népessége fogyóban, a gyermekvállalási hajlandóság a fiatalok körében egyre csökkenő tendenciát mutat. 2000-ben a lakosság létszáma még 10 millió 350 ezer főt tett ki, ez a szám 2005-re 10 millió 97 ezerre csökkent. A 0-29 éves korosztályban a fiatalabbak felé haladva egyre csökken az egyes korhosszok létszáma. Amíg a 29 éves korosztályba több mint 175 ezer fő tartozik, addig a legfiatalabbak létszáma nem éri el a 100 ezret. Ehhez a tényhez hozzájárul az a szomorú jelenség, hogy az újszülöttek jelentős része nem házassággal megpecsételt, hanem élettársi kapcsolatban élő szülők gyermekeként látja meg a napvilágot.
(11.50)
Megdöbbentő és elszomorító, hogy a 2000 és 2004 közötti intervallumban a tartós kapcsolatban élők összetétele lényegesen megváltozott: 5 százalékponttal csökkent a házastársi kapcsolatot felvállalók, ezzel párhuzamosan mintegy 7 százalékponttal nőtt az élettársi viszonyban élők aránya.
Az ország népességének fogyása régóta tartó, szomorú folyamat. Ez egy olyan fundamentális probléma, amely túlmutat a hagyományos értelemben vett ifjúságpolitika keretein. Megoldásához nem elegendő hangzatos, látványos programokat indítani, amelyek ideig-óráig tompítják a kialakult helyzet keltette feszültségeket.
És itt egy pillanatig hadd reagáljak az előttem szólók által elmondottakra. Én úgy gondolom, Török képviselő úr, hogy ha a demográfiai helyzetről tárgyalunk, és a jövőt illetően nem feltétlenül optimistán nyilatkozunk, az nem sopánkodás - ön azt mondta, hogy lehet sopánkodni. Ez nem sopánkodás, ez valós tény. Az sem lehet mentség, mert adatokkal lehet alátámasztani, hogy nem magyarországi jelenségről, hanem általános európai jelenségről van szó, hisz ha az adatokat összehasonlítjuk, a 100 potenciális édesanyára jutó szülések száma Magyarországon 132, az Európai Unió átlaga pedig 152. Ha csak ezt a két adatot összehasonlítom, azért ez 100 potenciális édesanya esetében 20 gyermek, és ha az egész lakosságra kivetítjük, ezres létszámról beszélhetünk. De ha finomítjuk az adatokat, vannak arra példák, hogy nemzeti összefogással, kifejezetten aktív családpolitikával lehet jobb eredményeket elérni - erre Franciaország kiváló példa.
Tegnap a miniszter asszony napirend előtt pont a családtámogatási rendszerrel kapcsolatban mintegy pozitívumként próbálta az ország elé tárni azt, hogy a családtámogatási rendszerben a rászorultság elve erősödik, és az inflációval mindenféleképpen lépést fog tartani a támogatások mértéke. Jóllehet, természetesen a Magyar Demokrata Fórum a rászorultság elvét mindenféleképpen elfogadja, csak mára már megint visszacsúsztunk abba a helyzetbe, hogy a családtámogatásokkal kapcsolatosan nem nemzetstratégiai célként fogalmazzuk meg a gyereket, hanem - nem sértésként mondom, nem tudom másképp kifejezni - szegénységpolitikaként foglalkozunk ezzel a kérdéskörrel. A Magyar Demokrata Fórumnak mindenkor az volt a véleménye, hogy minden gyermek egyformán értékes, ennek valamilyen módon a mindenkori kormányzati tevékenységben, financiális, pénzügyi politikában meg kell jelennie - ezt nevezik nemzetstratégiai kérdésnek -, és ehhez kell rendelni, erre kell ráépíteni azt a szükségletalapú plusz családtámogatási rendszert, amely valóban a rászorultakat támogatja, hogy ne legyen az, mint ami tény ezekből az adatokból is kiderül, hogy ma Magyarországon különösen több gyermeket vállalni egyenlő a szegénység vállalásával.
Ezért ehhez a témakörhöz tartozik az, hogy nem feltétlenül jelent jó üzenetet a társadalom irányába, ha a mai magyar parlament például fontosabbnak tartja azzal foglalkozni, hogy a homoszexuálisok házasságot köthessenek és gyermeket fogadhassanak örökbe, mint azzal foglalkozni, hogy akik gyermeket szeretnének vállalni, meg tudják tenni. Hisz azok a statisztikai adatok, amelyek csökkenő tendenciát mutatnak, de lényegében igazolják azt, hogy a fertilis korba lépő nemzedékben igenis megvan a gyermekszeretet, nagyon szeretne gyermeket vállalni, de mire odajutna, hogy ezt a lépését megtegye, addigra rájön, hogy nem tudja vállalni a több gyermeket. S az is közismert, és ezért van jelentősége, hogy házastársi kapcsolatban vagy élettársi kapcsolatban élnek-e az emberek, mert statisztikai adatok mutatják ki, nagyon szignifikáns különbség van: a házasságban élők egészségi állapota, életkilátásai sokkal kedvezőbbek, mint a közös háztartásban élőké; a házasságban élők esetében a második-harmadik gyermek vállalása, az arra való hajlandóság sokkal stabilabb, mint a sima párkapcsolatban élőké. Ez nem egy elutasítása a párkapcsolatoknak, ez azt mutatja, hogy a mindenkori hatalomnak a mintamutatás irányába kell szerintem haladnia.
Számomra csalódást jelentett - de elfogadom, hogy terjedelmi okok miatt ilyen - az egészségügyi rész. Hisz egyre inkább foglalkozik a szakma azzal, hogy azok a népbetegségek, mint a cukorbetegség, a magasvérnyomás-betegség egyre fiatalabb korban jelentkeznek, sőt a legújabb tudományos kutatások azt mondják, hogy bizony már gyermek- és fiatalkorban jelentkezik az érelmeszesedés problémája. Erre az anyag nem tér ki, egy ifjúsági jelentés erre nyilvánvalóan nem térhet ki. De maga az egészségügyi fejezet is, mint ahogy a többi fejezet is, akcióprogramokra alapul. Nem lehet akcióprogramokkal áttörést elérni. Nem lehet akcióprogramokkal, mondjuk, a népegészségügyi nevelés kérdéskörét az oktatásba beilleszteni. Ha ez nem integráns része az alaptantervnek, ha erre nem biztosítunk megfelelő órakeretet, ha a mindennapi testnevelés biztosításához nem biztosítjuk azt, hogy az iskolák alkalmasak legyenek arra, hogy a gyerekeket nap mint nap megmozgassák, akkor tíz év múlva is lesz itt előttünk egy ilyen jelentés, és tíz év múlva is szomorúan fogjuk megállapítani, hogy baj van az egészségi állapottal, de nem fogunk semmit előrelépni.
A különböző statisztikai adatok szerint a környező országokban tapasztalható jövedelmi viszonyokhoz képest Magyarországon a bruttó bérek magasnak mondhatók. Ez egy meglehetősen beszédes információ, főleg annak ismeretében, hogy a 0-15 éves korosztály körében a szegénységi kockázat egy 2006-ban publikált KSH-jelentés szerint 2003-ban csaknem 42 százalékkal haladta meg az országos átlagot. Mindez azt jelenti, hogy 2003-ban kiemelkedően nagy volt a két felnőttből és a három vagy több eltartott gyermekből álló háztartások szegénységi kockázata, és a mögöttünk hagyott időszak alapján - habár a statisztika erre nem terjed ki -, azt hiszem, nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy ezen a téren romlott a helyzet az elmúlt évben. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a fiatalok vagyoni helyzete a családi segítség hiányának köszönhetően elég sötét képet mutat. A vagyoni helyzet mérésére szolgáló objektív mutatókat a tartós fogyasztási javakkal való ellátottságuk szolgálja. Ezen mutató és egy másik, szintén igen beszédes adat alapján, miszerint a fiatalok kétharmada a szüleivel él, nyilvánvalóvá válik, hogy ma Magyarországon az önálló életkezdésre vállalkozó fiatalok nehéz, sok esetben lehetetlen helyzetben vannak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Egy olyan kis ország, mint Magyarország, amelynek sem fejlett ipara, az utóbbi években pedig sajnos már mezőgazdasága sincs, a versenyképességét egy módon őrizheti meg: tudással, a közoktatásban, a felsőoktatásban megszerezhető tudással, amelynek nyomán gomba mód szaporodhatnak a kutatás-fejlesztéssel foglalkozó intézetek, fejlesztőközpontok. Ma azonban nem ez a helyzet. A közoktatásban a csökkenő szakiskolai képzés komoly feszültséget teremt a munkaerőpiacon, ráadásul ebben a képzési formában van a legnagyobb lemorzsolódás, továbbá a képzésből sikeresen kikerülők nem a munkaerő-piaci elvárásoknak megfelelő tudással rendelkeznek. A felsőoktatásban a kormányzat azonban még a fentieknél is kevesebb koncepcióval rendelkezik. 1998 környékén bekövetkezett egy jelentős hallgatói létszámbővülés - míg '98-ban 254 ezren vettek részt a felsőoktatásban, 2006-ra ez 424 ezerre növekedett -, ezzel azonban, meg kell állapítani, és ezt, gondolom, mindenki elismeri, hogy a képzési színvonal csökkenő tendenciát mutatott. Ugyanakkor valami érthetetlen okból kifolyólag a kormányzat a hallgatói létszámbővüléssel kapcsolatos adatokat tekintette bázisnak akkor, amikor a felsőoktatásban grandiózus infrastrukturális fejlesztéseket tervezett, holott a felvételi eljárásban részt vevő hallgatók létszáma évről évre csökkenő számot mutat. A minden hosszú távú tervezést nélkülöző oktatáspolitika eredménye, hogy az oktatás képzési szerkezete rossz - ez már évek óta nyilvánvaló -, hiszen a középtávú munkaerő-piaci előrejelzések alapján a kereslet nem a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, hanem a fizikai foglalkozású szakemberek felé fog irányulni.
(12.00)
Szintén hibás oktatáspolitikai döntések eredménye az is, hogy az alacsony és csökkenő munkaerő-piaci részvétel eredményeként a fiatalok foglalkoztatási rátája nemzetközi összehasonlításban is alacsony, és jelentős mértékben elmarad nemcsak az Európai Unió, hanem a Magyarországgal együtt csatlakozó tíz új tagország átlagától is.
2005-ben az ifjúsági munkanélküliségi ráta 19,4 százalékos volt, miközben ugyanez az arány a 15-64 évesek körében mindössze 7,2 százalékot tett ki. Ebből egyértelműen következik, hogy a fiatalok munkaerő-piaci esélyei itthon lényegesen rosszabbak, mint a munkavállalási korú népesség egészét tekintve. Pedig azt hiszem, ez az egyik legkritikusabb része a felnőtté válásnak, és erre az anyag is kitér korrekt módon, hogy szociológiai szempontból annál rombolóbb állapot egy pályakezdő fiatal részére nincsen, mint hogy évekig nem tud bekapcsolódni a munka világába, és ez előrevetíti, hogy az általa nevelt gyermekek is hasonló sorsra fognak jutni, mint ahogy nagyon jól tudjuk a szegénységgel kapcsolatosan is, hogy mintegy örökíti önmagát.
Az előttünk fekvő jelentés helyzetértékelésében foglaltakkal egyet lehet érteni, mert valós, transzparens képet ad a korosztály helyzetéről, tehát ahogy kezdtem, a státus megfelelőnek tűnik. Sajnos, a jelentés által felvázolt kép semmi jóval nem kecsegtet. Egy olyan ország képét tárja elénk, ahol hatalmas bizonytalanság várja az életkezdéssel megpróbálkozó fiatalokat, mert a legifjabbaknak már lassan bölcsődei és óvodai férőhely sem jut. A közoktatásban félévente változik a jogszabályi környezet, ezzel teremtve bizonytalanságot, míg a felsőoktatásban olyan hallgatóknak építenek kollégiumi férőhelyeket és hatalmas oktatási épületeket, akik talán (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) meg sem fognak születni.
Szomorú a státus. Mi okokat nem látunk, hatásos terápiát végképp nem látunk ebben a jelentésben, és ez nagyon szomorú. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
