DR. MIKOLA ISTVÁN
DR. MIKOLA ISTVÁN
DR. MIKOLA ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A 2006. évi költségvetés teljesítésével kapcsolatban az egészségügyi vonatkozásokról szeretnék beszélni. Hadd kezdjem ott, hogy 1994-ben készült egy tanulmány a magyar egészségügyről, amelyet nemzetközileg elismert szakértők végeztek, és jól emlékszem erre a körülbelül 500 oldalas kötetre; amikor kinyitottuk, az első oldalán egy mélyenszántó, egymondatos megállapítás szerepelt, amelyben a tanulmányt készítő összegezte a magyar egészségügyi ellátórendszerrel kapcsolatos véleményét. Ez a mondat magyarra fordítva úgy szól, hogy nem az a baj a magyar egészségügyben, hogy rövid a takaró, hanem az, hogy keresztben van az ágyon. De most elmondhatjuk, 2006-ban már nemcsak az a probléma a magyar egészségügyben - nemcsak az volt a probléma, hiszen most 2007-re még nehezebb helyzetet látunk -, hogy rövid a takaró és keresztben van az ágyon, hanem most már tulajdonképpen nincs keresztben, mert széle-hossza egy lett.
Az egész világon az egészségügyben egy nagy probléma van, egy nagy konfliktust kell kezelnie a költségvetést készítő magas igazgatási szervnek, ez pedig úgy fogalmazható, hogy az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség között egyre nagyobb a feszültség. Az orvostudományok exponenciális módon fejlődnek, a nemzetgazdaságok pedig - ha egyáltalán fejlődnek - jó esetben lineáris fejlődési pályát írnak. Ez pedig azt jelenti röviden, hogy az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség - mint az olló - nyílik, egyre nagyobb a kettő között a feszültség, és ezt a konfliktust csak különleges technológiai rendszerekkel - és a társadalom együttműködését ebben megnyerve - lehet kezelni.
A világ ma ismer egy olyan technológiát, amelyet a fejlett egészségügyi ellátórendszerrel rendelkező országok alkalmaznak: ez a tényekre, adatokra alapozott egészségpolitika és ennek mentén történő költségvetés-tervezés. Evidence-based health policy - használja a terminológiát a nemzetközi irodalom, amelynek a lényege az, mivel mindenre nincs elegendő pénz, úgy kell megtervezni az egészségügyi költségvetést, hogy az helyi, regionális, térségi, népegészségügyi adatokon alapuljon, vagyis meg kell vizsgálni, hogy egy adott populáció, egy adott ország régióiban milyenek a megbetegedési, halálozási, csecsemőhalandósági és más népegészségügyi adatok, milyen a születéskor várható átlagos élettartam.
Térségenként fel kell állítani egy olyan prioritásrendet, amelyben a legnagyobb és a kevésbé nagy problémákat is megjelöljük, és a forrásallokációt olyan módon kell végezni, hogy a pénzek felhasználásából maximális népegészségügyi hozadék, egészségnyereség származhassék. Akkor mondhatjuk el, hogy a rendszer pénzügyi, elosztási, vagyis allokációs hatékonysága optimális, tehát jól kezeltük az orvosi lehetőségek és a gazdasági megengedhetőség között feszülő problémát. Ez persze csak akkor megy, ha a társadalommal folyamatos szükségletkommunikációt folytatunk, és megállapítjuk a társadalmi szükségletek szintjét, hiszen a szolidaritási szisztémára épülő egészségügyi ellátórendszerekben nem differenciált igényeket elégítünk ki, hanem szükségletekké redukált igényeket kell hogy finanszírozzunk. Ezek a szükségletek lehetnek a bázisai egy társadalmi közmegegyezésben a költségvetési tervezésnek.
Mindezt persze a közjó és az igazságosság szellemében kell végezni, hiszen - mint említettem - mindenre sehol nincs elegendő pénz, ma a világ legtehetősebb nemzetgazdaságai sem tudják minden polgáruk számára az egészségügy, az orvostudomány minden lehetőségét megfinanszírozni, pláne nem tudják ezt tenni a gyógyító szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés esélyét fenntartva.
(15.20)
Nézzük a 2006. évi költségvetést! Egypár számot is szeretnék megemlíteni, mert a tervezés nem volt jó, nem az előbbi elvek mentén történt, népegészségügyi adatokra, trendekre nem támaszkodott, kizárólag fiskális, pénzügyi szempontokat figyelembe véve történt, méghozzá a 2005. évi, tehát a tárgyban forgó költségvetést megelőző évi kiadásokat jelentősen alulmérve, így előre prognosztizálva a 2006. évi teljesítésekben mutatkozó hiányokat.
Emlékeztetnék arra, hogy már a 2006. évi költségvetés tervezésekor az Állami Számvevőszék felhívta a figyelmet erre, és úgy minősítette a 2006. évi költségvetési törvénytervezetet, hogy az kockázatos; ezt a kifejezést használta. Ez a kockázatossága ennek a 2006. évi költségvetésnek be is igazolódott, hisz ha megnézzük az egészségügy vonatkozásában a fő tételeket, akkor azt látjuk, hogy a gyógyító-megelőző kassza kiadásai a 2005-ös bázisévről 2006-ban jelentősen megnőttek, szám szerint 661 milliárdról 714 milliárdra. Ez azt jelenti, hogy 50 milliárddal nagyobb volt a teljesítés, a kiadás, mint a tervezett. Ha megvizsgáljuk ennek az okát, akkor a már említett tervezési problémák, majd a 2006-ban elindult egészségügyi reform-deformnak a struktúraátalakításra és finanszírozásra vonatkozó szabályozása idézte elő ezt a helyzetet.
Szeretnék kiemelni a 2006. évi gyógyító-megelőző szolgáltatások túllépésével kapcsolatban egy nagyon komoly, még 2005-ben bevezetett, de 2006-ban kiteljesedett, számunkra kórosnak minősített technológiai rendszert, a teljesítményvolumen-korlátot, amely az ágazatra nézve súlyos hatásokkal járt, és amelynek a romboló hatása és a gyógyítás szempontjából rendkívül negatív kihatása a mai napon is észlelhető. Ez a teljesítményvolumen-korlát azt jelentette, hogy a magyar egészségügyi finanszírozásban, amelyik normatív dominanciájú finanszírozást jelent, behoztunk egy olyan fix elemet, ami rendszeridegen. A teljesítményvolumen-korlát egy fix finanszírozási elem, semmiképpen nem illeszkedik a normatív dominanciájú, teljesítményorientált finanszírozási technológiákhoz, technikákhoz.
Ez egy olyan vegyes rendszert szült a finanszírozásban, amelynek a következményei tragikusak voltak. Mára látjuk ezeket a következményeket a szolgáltató intézményrendszer eladósodásában, az egyre növekvő, sokszor már években mérhető várólisták kialakulásában, az egyenlő hozzáférés esélyének a csökkenésében, mára mondhatom talán, hogy teljes megszűnésében, és az egészségügyi ellátás színvonalának a csökkenésében. Ez utóbbit, a színvonal csökkenését azért hangsúlyozom, mert az Állami Számvevőszék is vastagon szedve tesz a vizsgálati anyagában egy ilyen megállapítást. Ez számunkra rendkívül fájdalmas, hiszen úgy gondoljuk, hogy az alkotmánnyal is összeegyeztethetetlen, alkotmányos aggályokat vet föl bennünk. Úgy gondolom, hogy ha levezetésre került a magyar alkotmányból az a tétel, miszerint például a környezetvédelem elért színvonalából nem lehet visszalépni, akkor ezt az egészségügyre vonatkoztatva is, azt kell mondjam, hogy az alkotmány nem engedi meg, hogy az egészségügyi ellátás színvonalából visszalépjünk, hogy a gyógyuláshoz való esélyeket csökkentsük, és ennek nyomán számos emberi jogi problémát kelljen megélnünk.
Az úgynevezett reform, amit mi egy kicsit blikkfangosan reform-deformnak tituláltunk itt, az Országgyűlés plenáris ülésén, elbizonytalanította a szakmát. De azt is mondhatom, ha egy kicsit erősebben fogalmazok, hogy a szakmát kirekesztették az egészségügyi átalakítás előkészítéséből, méltatlan módon. A Magyar Orvosi Kamara, a Gyógyszerész Kamara és az ápolási kamara kötelező tagságát megszüntették, mintegy eltávolították a zavaró tényezőként megjelenő szakmát az egészségügyi reform előkészítéséből. Körzővel, vonalzóval rajzolták újra a struktúrát, nem népegészségügyi adatokra alapozva ezt, és közben nemtelen, méltatlan támadásokat intéztek az orvostársadalommal szemben.
Furcsa, hogy egy költségvetési zárszámadási vitában térek ki erre, de azért térek ki erre, mert tudni kell, hogy az egészségügyi ellátórendszerben a legfontosabb gazdasági-hatékonysági tényező maga az orvos. Az a politika, amelyik szembemegy a milliárdokat utalványozó orvossal, amelyik defenzívába szorítja, az egyben gazdasági irracionalitást is szül. Tehát az orvos ellehetetlenítése, az orvos-beteg közötti, a gyógyítás feltételeként is megjelölhető alaprendszer megsértése, ennek a bizalomnak a megingatása közgazdasági értelemben és így következményképpen pénzügyi értelemben is a rendszer hatékonyságát csökkenti, és gazdasági irracionalitást szül.
Meg kellett érnünk a konvergenciaprogram megszületését is, ami számunkra, egészségügyben dolgozók számára drámai kihatású volt, és az ma is, hiszen soha nem történt még meg, hogy leírják egy szakmai-pénzügyi-gazdasági anyagban, hogy az egészségügyi kiadásokat három éven keresztül a GDP 0,9 százalékpontos arányában csökkenteni kell. Ezt nem is kommentálom, ez egy súlyos gazdasági megszorítás, és ennek a megszorításnak a miliőjében, a légkörében elképzelhetetlen olyan rendszer-átalakítást csinálni, amely a struktúrát, a finanszírozást is érinti, ahol nemhogy primer invesztícióra, az átalakításhoz szükséges elsődleges befektetésre nincs lehetőség, hanem egyenesen a forráskivonás mellett kell olyan átalakítást csinálni, amely ilyen körülmények között csak csonkolás és rombolás kimenetelű lehet.
Néhány szót szeretnék szólni a gyógyszerkasszáról azért, mert úgy tűnik, hogy nem sikerült a gyógyszerkasszának a 2006-os költségvetés tervezésekor megadott irányszámokat teljesítenie, hiszen a gyógyszertámogatás 298 milliárdra tervezett összege 388 milliárd lett. A kettő különbsége körülbelül 90 milliárd. Amikor ezt mondom, nagyon szomorúan kell megállapítanom, hogy a polgári kormánynak az a bizonyos hároméves megállapodása, amit a gyártók világával kötött, és amelyben megszabtuk azt, hogy a gyógyszerárak nem növekedhetnek a mindenkori infláció kétharmada fölé, tehát infláció alatt tartotta a gyógyszerárakat, nem tudott kiteljesedni, mert a 2002-es politikai változásnál ezt a szabályozást, ezt a kétoldalú szerződést megszüntették, fölülírták, és ennek következtében meglódultak a gyógyszerárak, de még inkább meglódultak a lakossági terhek, hiszen a támogatások visszafogásával 2006-ban jelentősen nőttek a lakossági terhek, egészen odáig, hogy jelentős betegtömegek nem jutnak hozzá a gyógyszerükhöz, mert képtelenek kifizetni a gyógyszerek megemelt térítési díját. Ez a folyamat 2007-ben is folytatódott, és mára súlyos esélyegyenlőtlenséget és a gyógyításhoz való hozzáférés megakadályozását jelentette.
Nagyon érdekes a gyógyszerkassza túllépésével kapcsolatos, a 2006. évre vonatkozó állami számvevőszéki állásfoglalás, az állam és a gyártók közötti szerződés, idézem: “nem volt hatékony eszköz a kiadások kompenzálására”, tehát kár volt azért a gőzért, azért a sok-sok indulatért, indulatos vitáért, amelyik ezt a gyógyszerpiaci szereplőkkel történő, nem jól sikerült megállapodást idézte. Én csak sajnálni tudom, hogy a mi javaslatainkat ennek az előkészítése során nem vették figyelembe.
Zavart okozott a gyógyszerellátás területén is az egészségügyi rendszer strukturális átalakítása, amire már tettem néhány jelzőt. A gyógyszer-disztribúció, a gyógyszer-kiskereskedelem átalakítása átmeneti ellátási gondokkal járt, az intézetek nehéz anyagi helyzete pedig az intézményeken belüli gyógyszerellátásban is zavarokat szült. A betegterhek pedig - mint említettem - jelentősen növekedtek.
Legalább ilyen súlyos a kérdés a gyógyászatisegédeszköz-kasszával kapcsolatban, ahol a 43 milliárdos tervezett költségvetés 48,5 milliárd lett. Látszólag nem jelentős a túllépés, de ha azt nézzük, hogy ez a 43 milliárdra tervezett költségvetés mélyen alultervezett, hiszen már az előző években sem lehetett ellátni kellő és jó minőségű gyógyászati segédeszközzel az erre szoruló embereket, betegeket, ez a kassza mára, azt lehet mondani, gyakorlatilag ellehetetlenült, és ebben a 2006. évi történésnek jelentős szerepe volt.
(15.30)
Közben nőtt a rászorultak száma is, és az áfaemelések is előnytelenül érintették a gyógyászatisegédeszköz-kassza ügyét, ezért ez a terület ma is nagyon nehéz helyzetben van, rendezetlen, és ahogy az idei viszonyokat nézzük, azt kell mondjam, hogy bizonyos területeken katasztrofális helyzeteket szül.
A 2006. évi költségvetés szerencsétlenségei, következményei mára sajnos, népegészségügyi adatokban is követhetők, és rendkívül szomorú számunkra egy jelentős szervezet, a Health Consumer Powerhouse - sajnos nincs magyar neve ennek a szervezetnek - jelentése, amit épp a napokban tett közzé. Ez egy svéd igazgatási központú európai szervezet, amely Brüsszelben működik, és minden évben minősíti az európai országok egészségügyi rendszereit. Most éppen 29 európai ország rendszerét minősítette, és ebben a rangsorban mi a 24. helyet kaptuk, a 2005-ös, a tárgyév előtti 14. helyről csúsztunk le a “futottak még” kategóriába. Az utolsó helyek sorrendjében Románia, Litvánia, Lengyelország, Bulgária és Lettország osztozik velünk. Rendkívül szomorú ez a megállapítás. A szövegből csak egy mondatot idézek: “Az államilag finanszírozott magyar egészségügy hatvan éven át széles körű ellátást volt képes biztosítani, de az egészségügyi eredmények nem múlják felül a többi új európai tagország eredményeit.” Ezt jegyezték meg a kutatók.
A részletekbe nem mennék bele, csak megemlítem, hogy sajnos, nagyon negatív eredményeket látunk a megbetegedési, halálozási, csecsemőhalálozási statisztikákban is, és sajnos, összefüggést látunk a 2005. évi, majd az ezt követő, a tárgyban forgó 2006. évi ellehetetlenülés, valamint a mai népegészségügyi és demográfiai kihatások között is. Mint ahogy szomorúan vettük a Központi Statisztikai Hivatalnak a legújabb jelentését, amelyben a 2006. január-júliusi periódust összehasonlítja a mostani, 2007. év első hét hónapjának az adataival, és megállapítja, hogy az első hét hónapban 55 571 gyermek született és 78 646 lakos hunyt el. 1550 újszülöttel kevesebb jött a világra, mint egy évvel ezelőtt ugyanebben az időszakban - ezek szomorú adatok -, és 950-nel többen hunytak el. Nagyon úgy néz ki - bár nyilvánvaló, hogy ezt még bizonyítani is kell -, hogy a népegészségügyi és demográfiai kihatásai ennek a szerencsétlen 2006. évnek mára mutatkoznak.
Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a polgári kormány időszaka után ez nem így volt. Aki szereti az irodalmat, olvassa el ugyancsak a Központi Statisztikai Hivatal neves kutatójának, Józan Péter professzornak a cikkét, amely egy orvosi szaklapban jelent meg, és a cikknek az volt a címe, hogy “Epidemiológiai korszakváltás Magyarországon?”, hiszen az adatok már arra mutattak, hogy a negatív trendek a megbetegedési, a halálozási, a születéskor várható átlagos élettartam és a csecsemőhaladóság területén megálltak és megfordulni látszottak. Ettől már messze vagyunk. 2006 számunkra szerencsétlen év volt, a költségvetési tervezés tudománytalan, szakmaiatlan volt, és ennek a következményeit még hosszú ideig magunkkal fogjuk vinni.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)
