DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Rövid, ha előadásnak lehet nevezni, nem keltett nagy vitát, hiszen a koalíció részéről egyetlen orvos képviselő, sőt egészségügyi bizottsági tag sincs jelen. Éppen ezért szeretném ennek ellenére önöknek elmondani, hogyan látom én a 2006. évi költségvetés teljesülését, előirányzatának a teljesülését.
Azzal kezdeném, hogy valamikor az 1980-as évek közepén Párizsban voltam ösztöndíjas, és akkor - bár egy egészen eltérő tudományágban működtem - részt vettem egy tanfolyamon, amelyiket kormánynak el nem kötelezett egészségügyi tervezők tartottak. Az egész tanfolyam címében is és később az előadók is ismételten hangsúlyozták, hogy ők kormánynak el nem kötelezett egészségügyi szervezők, az akkori francia egészségügyet megpróbálták megreformálni. Én mint a tanfolyamnak naiv hallgatója, aki ekkor még közelébe sem kerültem ennek a dolognak, megkérdeztem, miért kell azt kiírni, hogy kormánynak el nem kötelezett egészségügyi szervező. Akkor elmondták nekem, hogy azért, mert az úgy folyik egy korrekt államban, hogy megcsinálják az egészségügyi szervezetet, megcsinálják az ellátási formákat, azután átadják a politikusoknak. A politikusok pedig azt mondják, hogy ez találkozik-e azoknak az egyetértésével, akiken mi végre akarjuk hajtani ezt a változást, vagyis végrehajtható-e. Ha nem végrehajtható, akkor vissza kell adni az egészségügyi szervezőknek, és azt kell mondani, hogy még dolgozzanak egy kicsit rajta, hogy jó is legyen, meg végrehajtható is legyen.
Az 1990-es években a WHO meghívására Strasbourgban - akkor az Orvostovábbképző Egyetem tanszékvezetője voltam - előadást tartottam a magyar egészségügyről. Akkor a magyar egészségügyről csupa pozitív dolgot lehetett elmondani. Százszázalékos volt a gyerekek oltottsága, kétségtelen, a csecsemőhalálozás magasabb volt, mint a nyugat-európai országokban, de folyamatosan csökkenő volt, a szervezettség pedig példás volt. Azóta a magyar egészségügyben hihetetlen változások álltak be. Fiatal orvos koromban megjegyeztem azt, hogy lehetőség szerint abban az egészségügyi intézményben, amelyikben dolgozom, két embertől tartsam távol magam, ha lehet. Az egyik a személyzeti osztályvezető volt, a másik meg a gazdasági igazgató. Ennek ellenére az évek úgy adták, hogy bár nagyon sokat nem foglalkoztam vele, de az osztályom, amelyiken dolgoztam, amelyiket vezettem, a mai napig mindig nyereséges volt, és mindig megfelelően működött.
Jöttek évek, és ebbe beletartozik az elmúlt év is, amikor egy borzasztó dolog veszett el a rendszerből. Ami a rendszerből elveszett, az volt a stabilitás. Nem lehet stabilitás nélkül dolgozni egy egészségügyi rendszerben. A rendszer legkisebb tagja, egy orvos, egy nővér sem tud alkalmazkodni ahhoz, amit velünk az elmúlt években, az elmúlt három vagy négy évben elkövettek, az messze felülmúlta mindazt, amit az orvosi szakmában, egyáltalán a gyógyításban meg lehet tenni. Amikor kiszámoltatták velünk, hogy mit tudom én, hány fecskendőt használunk, és az ápolónő hányszor pelenkázza be a gyereket, ez még hagyján volt. De egy osztály működését annyira lecsupaszítani, mint ami megtörtént az elmúlt időszakban, azt egyszerűen nem lehet szavakkal leírni. Higgyék el, hogy ezt az állapotot a 2006. évi egészségügyi költségvetés tökéletesen tükrözi.
Kezdődött azzal, hogy azt mondták a kórházigazgatóknak, hogy 134 ezer forint lesz a hbcs, arra lehet tervezni, azaz az egység, amelyikre tulajdonképpen a finanszírozás felépül, ami egy súlyszámmal azonos. Azt mondták, ezt majd később emelni fogjuk, méghozzá azt mondták, hogy valószínűleg egy 140-146 ezer forint körüli értékre. A kórházigazgatók elkezdtek tervezni, és a hbcs meg nem emelkedett, csak 136 ezer forintra. Tudják, hogy Magyarországon egy kórházigazgatónak mi a legfőbb célja?
(16.00)
Az, hogy ha januárban kórházigazgató, akkor még decemberben is kórházigazgató legyen. Nem azok a célok valósulnak meg egy kórházban, amik előzőleg megvalósultak. Nem az a cél, sosem nézzük meg, hogy hogyan alakult egyes betegségcsoportok halálozása, hanem az a cél, hogy gazdaságilag megfelelő legyen. Helyenként kifejezetten hátrányos az eredményes működés. Most gondolják meg, hogyan lehet ebben a közegben tervezni! A kórházigazgatók, mivel mindenféleképpen szerettek volna kórházigazgatók maradni, ezért, ami mozdítható egy kórházban, azt eladták. Kiszerveztek, átalakítottak, gyakorlatilag semmilyen olyan jellegű tudatos tevékenység, ami egy kórház működését meghatározza, nem volt. Felhívták a figyelmet arra, hogyan lehetne az ellátást javítani kisebb, értem ez alatt, hogy jól szervezettebb orvosi-gyógyító közösségekben, vagy több kórházat összevonni. Mi sosem voltunk ellene annak, hogy racionálisabban dolgozzunk. De a jelenlegi működés folyamatosan az irracionalitás határát súrolta.
Amikor most megemelték 146 ezer forintra a tvk-t 2007-ben, úgy gondoljuk, olyan kritikus időszak van a kórházak életében, amelyet átlépni egyszerűen, egyik pillanatról a másikra nem lehet. Ugye, sorozatban hoztak meg törvényeket, amelyek hatását sem a társadalom, sem az orvoslás nem tudta lereagálni. Azt mondták, hogy jön a finomhangolás. A finomhangolásra mondok egy példát. Nagy szükség lenne rá, mert Felsőzsolca Miskolctól összesen öt kilométerre van, a 7-es busz jár oda. Mellesleg a megyei kórházban négy gyermekideggyógyász szakorvos van, akik a miskolci eseteket látják el. Kértük, hogy hadd lássuk már el az egész megyét, mégis Miskolc a megye központja. Nem. A gyermek-ideggyógyászati esetek a Semmelweis Egyetem I. és II. számú gyermekklinikájához tartoznak. Olyan jól sikerült tehát ez a területi elrendezés, hogy pillanatnyilag ha valaki Felsőzsolcáról be akar menni a gyermek-ideggyógyászati rendelésre, nem a 7-es buszra ül fel, hanem először a 7-es buszra, utána a vonatra, hogy felmenjen Budapestre, és ott megvizsgáltassa a gyerekét. Az országra ez a tragikus szervezetlenség és a stabilitás hiánya a jellemző.
Megcsinálták a teljesítményvolumen-korlátot. Régen is volt a teljesítményvolumen-korlátnak valamilyen formája, de utána egy bizonyos degresszivitással a többlet-betegellátást is kifizették. Ha jött egy beteg a kórházba, azt mondtuk, hogy hát, ugyan egy kicsit kevesebb pénzt fogunk kapni érte, de hát beteg, meg kell gyógyítani. Most előfordult, hogy bementem olyan osztályra a hónap közepén, ahol összesen volt két orvos és két beteg. Kérdezem tőlük, hogy hol vannak a betegek. A betegek? Hát a betegek a várólistán vannak.
Az a probléma, hogy amikor a rendszert nézzük, hogy ez milyen gazdaságos, milyen remek, milyen eredményes, akkor ezek mögé is kell néznünk! Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy itt van egy ember, aki azt mondja, hogy ő jól megmondja politikailag az ellenfélnek, hogy mi az igazság. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy nem lehet a társadalommal lenyeletni egymás után három ilyen törvényt, és utána, egy pici időt nem hagyva, rákényszeríteni a következőt.
A teljesítményvolumen-korláthoz hozzátársult egy másik nagyon fontos probléma, az irányított betegellátási rendszer. Az irányított betegellátási rendszer felfüggesztése súlyos következményekkel járt, a betegek nem oda kerültek, ahol el kellett volna őket látni. Ezeknek a hatásai, amiket itt elmondtam, még igazából meg sem jelentek. Hogy is mondjam? Úgy gondoltuk, hogy jó, az orvosi ellátás most egy nehéz periódust él át. Át kell szerveznünk, tudomásul vesszük, hogy a teljesítményvolumen-korlát önmagában is azt eredményezi, hogy a 2005-ös eredménynek 2006-ban csak a 95 százalékát tudjuk realizálni. De mégis, valahogy túléljen a kórház. Azt, hogy a dolgozóknak az utolsó három évben nem fizettünk egy fillér jutalmat, hogy nőnapra egy csokor virágot adunk át - ezt is tudomásul vettük. De a szolgáltatók, a kórházak már nem tudnak további belső tartalékokat feltárni! Nincs további racionalizálási lehetőség!
Délelőtt tárgyaltuk azt, hogy miért nem térünk át az egynapos sebészeti ellátásra. Amikor elolvastam a feltételeket, tudtam, hogy nincs az a jelentős intézmény, amelyik képes arra áttérni a feltételek alapján. Azon felül, hogy az egynapos sebészeti ellátás belső motivációja igazán csak egyetlenegy dolog lehet, ami a magyar társadalomban ma nincs meg: az, hogy a beteg úgy érezze, neki az adott szituációban otthon jobb, mint a kórházban. Ma nagyon sok beteg úgy érzi, hogy neki a kórházban jobb, mint otthon. És ezért valaki felelős.
A tvk további hatása volt a várólisták kialakulása, a hozzájutás időigényének növekedése, az ellátás színvonalának visszaesése, a betegút követhetetlensége - bizony, a betegút követhetetlensége. Ha egy beteg, akinek a hasában van egy daganat, a tüdejében meg egy áttét, és azt mondják neki, hogy jöjjön vissza, ha majd a tüdődaganatát megoperáltatta, akkor mi a hasi daganatát is megoperáljuk - azt mondja: de uram, hol? Ki fogja megoperálni? A rendszer nem működik!
A gyógyszerkassza kiadásai kétségtelenül 14,8 százalékkal növekedtek. De ennek a jelentős oka az volt, hogy igazából a hat évvel ezelőtti időszakhoz viszonyítva magának a gyógyszerelést alkalmazó, a gyógyszerelést felügyelő intézményrendszernek, a szakmai kollégiumoknak, a minisztériumnak és az OEP-nek a kapcsolata nem volt kifogástalan. Igenis, a szakmai kollégiumokat felügyelni kell gazdaságilag. Felügyelni kell a gyógyszercégeket, szigorú döntéseket kell meghozni, vissza kell fogni bizonyos gyógyszerek alkalmazását. Viszont mások alkalmazását ki kell terjeszteni. Ez rapszodikus volt, szakmailag előnytelen volt, nem volt megfelelő, ennek következtében biztos, hogy nagyobb gyógyszerkiadások vannak. Én több olyan gyógyszert tudok mondani, amit most is országosan alkalmaznak, és bizony, ha végiggondoljuk, visszavonható lenne. Ennek kapcsán mi valóban a Health Consumer Powerhouse listáján a 24.-ek vagyunk. Délelőtt felhívtak, hogy ó, hát ez adminisztratív probléma, az elbírálás egészen más szempontokat vesz figyelembe, elsősorban a nem igazi hatásokat, a betegekre gyakorolt hatást veszi figyelembe.
De bizony ez az index figyelembe veszi a kezelés eredményességét, a kezelés nagylelkűségét és a gyógykezelés elérhetőségét. A kezelés nagylelkűségét… Igazán nem untatnám önöket ezzel, de amikor 15 évvel ezelőtt kevés csontvelő-átültetést végeztek Magyarországon, és Bécsbe kivittek egy gyereket, 2,5 millió schillinget kellett letenni a legközelebbi pénzintézetben, hogy egyáltalán szóba álljanak a gyerekkel.
(16.10)
Ma ez az ország, Ausztria rendelkezik az egyik legnagylelkűbb egészségügyi ellátórendszerrel. Kérdezem én: nincsen valami tennivalónk? Nem kellene-e magunkban átgondolni azt, hogy egy olyan bázisra, mint ami most van az egészségügyben, hirtelen ráhúzzuk a következőt? Éreztetjük-e mi, parlamenti képviselők a társadalommal azt a felelősséget, hogy mi tolmácsoljuk azt, ami bennük megjelenik? Mert végül is erre esküdtünk.
Azt gondolom, hogy bizony a ránk következő, elkövetkezendő időszakban, ha lehet, ez az instabilitás még fokozódni fog. Kérem önöket, hogy gondolkodjanak ezen, és gondolják végig a következő időszakban a teendőiket.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki oldalon.)
