SZATMÁRY KRISTÓF
SZATMÁRY KRISTÓF
SZATMÁRY KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt képviselőtársaim! - akik még itt maradtak. Talán méltatlan a dátumhoz az, hogy egy ily késői órán, ily kevés hallgatóság előtt beszélek eme - gondolom, nem csak számomra - fontos eseményről. Mégis úgy gondolom, hogy valamilyen módon mégiscsak el kell hogy hangozzon ez a parlamentben. Sajnálom, hogy a Kulturális Minisztérium részéről - igazából nekik szólna ez a figyelemfelhívó beszéd - nincsenek jelen, de majd remélhetőleg a jegyzőkönyvekből valamilyen módon értesülnek róla.
Hogy ne húzzam sokára, ott kezdeném, hogy sajnos zaklatott közéletünkben egyesek által kisajátított, mások által becsmérelt szimbólumaink összetartozás helyett egyre inkább megosztanak minket. Megemlékezéseink egyre inkább nem a közös ellenfeleink, hanem saját nemzetünk feletti győzelem diadalává váltak. Befogadó és erős nemzeti hagyományaink helyett minden oldalon azt akarjuk megmutatni, hogy kik nem vagyunk, kik nem tartoznak közénk, magunk közül esetleg ki az ellenség. Mondhatnánk úgy is, hogy elvadult szerepjáték résztvevőiként nem vagyunk képesek megbecsülni nyilvánvaló értékeinket, még az egykori ellenségeink által elismert európai sorsot formáló múltunkat sem.
Ki kell lépnünk ezekből a gyászos szerepekből, mert ha nem, akkor ezután is át kell lépnünk országunk határait, hogy idegenek segítsenek nekünk értelmezni közös örökségünket, összetartozásunkat, felismerni győzelmeinket, sokszínűségünket, régi-új értékeinket. Így kell tennünk most is. El kell mennünk Ausztriába megnézni egy kiállítást, hogy ráébredjünk, egy, a jelenünket, egyáltalán a magyar nyelv mai létét meghatározó, sajnos érdemtelenül elfeledett történelmi esemény fontosságára ráébredjünk. Köszönet ezért azoknak, akik elmentek, és beszámoltak nekünk arról, amit láttak.
2007 júliusában a Pozsony melletti, de már mai osztrák oldalon, a Duna-szakasz mellett, Hainburgban nyílt meg az egykori császári és királyi dohánygyárból kialakított kultúrgyárban “A sorsfordító 907-es év” című kiállítás. Történelmi távlata 2007-ben éppen 1100 esztendős. Szereplői olyan népek, nemzetek, országok, melyek életkorukat ezredekben, századokban mérik. A kiállítás vezérgondolata, talán mindenki számára sokatmondóan: “Jövője csak annak van, aki jól ismeri a múltját”.
A kiállítás bevallott célja az egykori vesztesek szemszögéből bemutatni, miként hatott az itt élőkre egy sorsdöntő csata kimenetele, ugyanis 907-ben az akkor már egész Kárpát-medencét ellenőrzésük alatt tartó magyarok megsemmisítésére összegyűlt egyesült bajor, frank, alsó-ausztriai és hozzájuk csatlakozó szláv seregek a három napon át tartó pozsonyi csatában végzetes vereséget szenvedtek. Ebben a csatában az oklevelek és egyéb történeti emlékek tanúsága szerint nemcsak az egyesült nyugati seregek, de szinte a teljes magyarellenes vezető réteg - 30-40 gróf és püspök is - megsemmisült. A kiállítást szervező egykori vesztesek szerint ez a csata okozta az ő kiszorulásukat a Kárpát-medencéből, és tette lehetővé a magyarok máig tartó államalapítását. A csata következményeként a magyarság köztudottan évezredekre kiterjesztette hatalmát erre a területre.
(21.30)
Ez a csata nyújtotta azt a lehetőséget, hogy akkor a Lajtán túl egészen az Ober Ennsig tudta biztosítani a hatalmát, ezzel téve lehetővé a belső területeken az államépítkezést.
A kiállítás a nyolcszázas évekkel kezdődik, azzal a korral, amikor Nagy Károly kiterjesztette hatalmát Alsó-Ausztriára és Pannóniára. A kiállításrendezők által előmagyarnak tekintett avar birodalom megsemmisítésével kezdődik a kiállítás. Az így létrejött Karolin őrgrófság a bajorok befolyása alatt virágzott fel, és gyakran volt véres ütközetek színhelye, előbb a morvákkal folytak itt véres csaták, majd keleten megjelent a mozgékony magyar könnyűlovasság, mely a nehézfegyverzetben harcoló német seregek számára félelmetes ellenfél volt. A bajor vezetők és szövetségeseik ellentámadással akarták megtörni a magyar erőket, de a király, Gyermek Lajos és seregei 907 júliusában Pozsony mellett megsemmisítő vereséget szenvedtek Árpád és fiainak seregeitől. A történészek között ma is vita folyik arról, hogy ki is vezette a csatát.
A magyar politikai szemlélet sajnos hajlamos elfeledni minden sikert, de szeret emlékezni a kudarcra; mondhatni, szinte csak arra szeret. Ha nyugati és északi szomszédaink, a bajorok, a szászok, a csehek, a morvák, a mai osztrákok, különösen a szlávok, de még a románok is sorsfordítónak tekintik az 1100 évvel ezelőtti eseményeket, akkor jogos a kérdés, hogy mi miért nem, holott a tét nem volt kisebb, minthogy nem jutottunk a hunok vagy az avarok sorsára. Ennek eredményeként is szerencsére ma még tíz-egynéhány millió ember magyarul beszél Kárpát-medencében.
Nem folytatnám itt a csata részleteit.
