DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ötvenegy esztendő távlatában felvetődik a kérdés, miképpen formálódott volna Magyarország sorsa és történelme, ha 1956 októberében a forradalom nem kényszerül szabadságharcba a szovjet katonai beavatkozás nyomán. Ilyen kérdést teszek fel, mert fél évszázad elmúltával manapság a forradalom nemzeti egységet példázó öröksége nem az összetartozás szimbóluma, hanem a széthúzó torzsalkodás eszköze. Emiatt bizony sokan szégyenkezünk. Még fájóbb azonban, hogy sok ember úgy tesz, mintha nem is bántaná az acsarkodás. Az átkos kelepcéből az jelentene kiutat, ha konszenzus alakulna ki a forradalom elvitathatatlan teljesítményeit illetőleg.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc klasszikus bizonyítéka annak, hogyan vált a diktatúra önmaga elkerülhetetlen csődjévé. Az események dinamikája példaértékű volt. A második világháború után kibontakozó polgári nemzeti reformok egyengették a demokratikus átalakulás útját a békekötés, a szuverenitás irányába. A bátor, bölcs kormányzás akkor a demokrácia fellegvárának látszott a nagyvilágban is. Ezt a kibontakozást törte meg 1947 elején a szovjet puccs, amely a kommunista párt kezébe juttatta a kormányzást. A szovjet katonai beavatkozás nélkül ugyanis Magyarországon a kommunisták nem lettek volna képesek a hatalmat átvenni. Odáig megyek, hogy azt mondom, Magyarországon sose volt kommunista hatalomátvétel. Az idegen nagyhatalom katonái átadták a kormányzást annak a kisebbségi pártnak, amelyik 17 százalékos szavazatával igencsak kisebbség volt. A forradalomra való emlékezéshez hozzátartozik ez mint háttér.
Az elkövetkező események, a diktatúra, a zsarnokság elvezetett odáig, hogy a nép nem kedvelte, nem szerette, felkelt. Az október 23-án kitört forradalom azért győzött, mert a nép haragja elsöpörte a kommunista diktatúrát. A forradalom akkor lendült szabadságharcba, amikor a megszálló szovjet hadsereg beavatkozott, és segítséget nyújtott a megbukott, levitézlett rezsimnek. Az eseményeket a forradalom dinamikája váltotta ki, a zsarnokság provokációja, amelyik osztályharcról beszélt, cenzúrát gyakorolt, terrort hozott. A helyzetet súlyosbította az ügyetlen propaganda, amelyik a nép gazdagságáról beszélt, a nép boldogságát hangoztatta. Hazugságok, hazugságok! Lényegében egy rosszul működő zsarnokság építménye omlott össze. A rezsim vezetői, attól tartva, hogy az ellenőrzés kicsúszik a kezükből, megálljt parancsoltak, és ez lett a vesztük. A parancs ahelyett, hogy az evolúciót megállította volna, forradalmat generált. Győzött a forradalom. Ha a stabilizáció folytatódik, nem lett volna szükség szabadságharcra. Azért teszem fel a kérdést így, és azért adok ilyen választ, mert ha ez tudatosabb volna a mai magyar világban fél évszázaddal később, sok kellemetlenségtől, fájdalomtól óvhatnánk meg magunkat.
A forradalom győztes napjaiban összefogott a nemzet, és az átalakuló Nagy Imre-kormányokhoz csatlakoztak a polgári nemzeti pártok, Kovács Béla és Tildy Zoltán. Amikor Tildy Zoltán elmondta beszédének azt a mondatát, hogy Nagy Imre kommunista, én nem vagyok az, most összefogunk a nemzet érdekében, akkor, barátaim, egy órán belül elhallgattak a fegyverek.
(12.30)
Milyen jó volna, ha így látnánk, hogy a nemzet képes összefogni, és az összefogás mit teremt! (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Aztán a Szovjetunió megint, másodszor is beavatkozott, s megint kommunisták kezébe helyezte a hatalmat, a kormányzást. Szabadságharc következett. (Az elnök ismét csenget.) Mártíromság következett. De Magyarország olyan példát mutatott önmagának és a világnak, amit másutt talán még jobban tisztelnek, mint mi magunk. Jó volna, ha tükörbe néznénk, olyan magyar világot látnánk, amire büszkébbek lehetnénk, és jobban kormányozhatnánk.
Köszönöm. (Taps.)
