BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Nagyon figyeltem arra, amit az előttem szóló ellenzéki vezérszónok mondott, de sajnos nem sikerült kihámoznom belőle, mi is a lényege annak a reformjavaslatnak, amire utalt, hogy rövidesen törvényjavaslat formájában is benyújtásra kerül. Többek között azért nem, mert úgy beszélt róla, mintha élő alternatíva lenne itt a Házban, hogy bárki a közös társadalombiztosítást fel akarná áldozni, míg ők meg akarnák őrizni.
Tisztelt Képviselő Urak és Hölgyek! Ha el tudnánk hinni, el tudnánk fogadni kölcsönösen egymás jó szándékát, jóindulatú hozzáállását ehhez a kérdéshez, akkor lenne értelme ennek a parlamenti vitanapnak, akkor lenne értelme annak, hogy a részletekről próbáljunk beszélni. De addig, amíg az a feltételezés, hogy tudniillik az egyik oldal, történetesen a kormányoldal a végromlást és a pusztulást akarja minden javaslatával - ez élő feltételezés az ellenzéki oldalon -, addig nem sok értelme van a vitának.
Tisztelt Képviselőtársaim! Megpróbálom összefoglalni azokat a szempontokat, amelyek miatt én személy szerint, illetve a Szabad Demokraták Szövetsége fontosnak tartja ezt a reformot. Minden olyan hozzáállást, hogy nem vitattuk még meg, hogy időt kell hagyni, meg társadalmi vitát kell bonyolítani és a többi, időhúzásnak érzünk, mert valójában időhúzás is, hiszen az, hogy az egészségügy reformra szorul, szerintem nem vitatott kérdés. Így van ez gyakorlatilag a rendszerváltás pillanatától, sokszor kimondott igény, hogy az egészségügyi viszonyainkat meg kell reformálni.
Mielőtt belekezdenék a lényegi mondanivalómba, engedjenek meg egy gondolatmenetet magáról a reformról is, hiszen ezzel a szóval jó ideje úgy dobálózunk, hogy valójában nem tisztázzuk, mi is a “reform” kifejezés tartalma. Legalábbis kétféle értelemben szoktunk reformról beszélni, én például kedvem szerint úgy használom ezt a kifejezést, hogy ha valamilyen mélyreható, átfogó paradigmaváltást tartalmazó, lényegi eleme van a változtatásnak, amit javasolunk, míg mások nagyon sokszor az apró kis korrekciókat, apró kis törvénymódosításokat, változtatásokat is reformnak nevezik. Ilyen értelemben azt gondolom, hogy nagyon sok minden elindult az egészségügyben az elmúlt évben. Ezek apró lépések voltak. A reform lényegéhez, érdeméhez most jutunk el, akkor, amikor a biztosítási viszonyt, a finanszírozási viszonyt akarjuk új alapokra helyezni.
Említettem mindjárt az első mondatomban, hogy a társadalombiztosítást mint elvet a kormányoldal sem akarja fölrúgni, ellenkezőleg: három olyan követelménynek kell megfelelnie ennek a reformnak, amiket mi is nagyon fontosnak tartunk, amelyek közül az első és legfontosabb a szolidaritás, a társadalmi kockázatviselés, a közös kockázatviselés. Én magam biztos, hogy soha nem lennék partner egy olyan egészségbiztosítási rendszerhez, amely ezt az elemét megkérdőjelezi vagy bizonytalanná teszi. A másik követelmény, hogy a reform eredményeképpen jobb minőségű ellátáshoz tudjunk eljutni, a harmadik pedig az, hogy mindezt úgy tegyük, hogy fenntartható, működőképes, folyamatosan finanszírozható legyen a rendszer.
Tisztelt Képviselőtársaim! Való igaz, hogy az a javaslat, amelynek a tárgyalását nemsokára elkezdi majd a parlament, kompromisszumok sorozata következtében állt elő. Ebben jó néhány kényszerítő körülmény is szerepet játszott, de nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a kompromisszumok végül is úgy születtek meg, hogy mindvégig szem előtt tartottuk a rendszer működőképességének a követelményét. Olyan pénztárakat, olyan javaslatot akartunk kidolgozni, amely működőképes, és nem egy fából vaskarika, amely lényegi változást nem hoz a rendszerben. Nagyon komolyan hiszek benne, hogy ez a javaslat - amely tehát kompromisszum, a szocialisták és a szabad demokraták elképzelésének a házasításából megszülető kompromisszum - működőképes, nagyon erőteljesen hordozza azokat a garanciákat, amelyek a társadalmi szolidaritást, a közös kockázatviselést biztosítják.
Nagyon sokan, általában liberális közgazdászok azzal érvelnek, hogy az egészségügyi rendszer akkor lesz jobb, ha sikerül a versenyt felerősíteni ebben a rendszerben. Én szeretek úgy fogalmazni, hogy a választás lehetőségét és a versenyt párhuzamosan kell biztosítani, és nincsenek olyan íróasztal mellett eltervezett, megfogalmazott elképzelések, amelyek önmagukban jók vagy nagyon rosszak, hanem mindegyik koncepciónak, amelyik elképzelhető az egészségügyben - de egyébként általában az élet bármely területén -, vannak előnyei, előnyös vonatkozásai, és ezzel kapcsolatban vannak hátrányai is.
Ha valaki olvasta a hétfői Népszabadságban Kornai János cikkét, láthatta, hogy ő mindjárt a bevezetőben figyelmeztet bennünket erre a típusú szemléletmódra, és komolyan segítené a vitát meg az egymás megértését, ha az ellenzék is képes lenne arra, hogy az egybiztosítós modellnek ne csak az előnyeit lássa, hanem a hátrányait is, és fordítva: a több-biztosítós modellről se azt állítsák, hogy az az ördögtől való, ami feltétlenül zsákutcába vezet, és csak arról szól, hogy hogyan lehessen profitot kivinni a rendszerből, hanem látnák, érzékelnék ennek a megoldásnak is az előnyeit, ami mellett egyébként ebben a cikkben Kornai János is leteszi a voksát. Más kérdés, hogy az a kompromisszum a papírforma szerinti előnyöket meg hátrányokat hogyan tudja garantálni, amihez eljutottunk.
Tisztelt Képviselőtársaim! Egy nagyon sok szereplős rendszerről beszélünk, egy olyan sokszereplős rendszerről, amelyben minden szereplőnek megvan kinek-kinek a maga felelőssége abban, hogy több egészségben eltöltött évhez jussanak az emberek.
(14.00)
Az egyénnek is megvan a felelőssége, erről beszélt a miniszter asszony is elöljáróban, amikor a népegészségügyi szempontokat, illetve az egyén életvezetésének a szempontjait szóba hozta. Erről is viszonylag keveset beszélünk, de ha már ennek a politikai vitanapnak az a címe, hogy népegészségügy - én is “és” kötőjelet tennék hozzá - és több-biztosítós rendszer, üzleti biztosítós rendszer, akkor valóban legalább címszavakban ezekre a szempontokra is utalni kell.
Itt állok meg, és vetem közbe, hogy a vizitdíjnak sem az volt a legfontosabb motivációja, amikor a kormány rászánta magát, hogy bevezesse, hogy abból hány milliárd forint bevétel jut - természetesen több milliárdra okkal lehetett számítani, és természetesen ez a pénz nagyon nagy mértékben segíti a háziorvosi rendszert ahhoz, hogy stabil finanszírozási körülmények között tudjon működni -, de egy nem eltitkolt, nem elhallgatott, hanem sokat emlegetett szempont volt az is, hogy egyfajta szemléletváltozás meginduljon az emberekben, a saját egészségük iránt érzett felelősség, a fokozott odafigyelés, urambocsá, adott esetben különböző területeken az életmód, magatartási szokások megváltoztatása mentén egy nagyobb felelőssége megnyilvánuljon kinek-kinek a saját egészsége iránt.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az egészségügy nemcsak sokszereplős rendszer, amiben az államnak kitüntetett és fokozott felelőssége van pontosan a szolidaritásból következően, hanem egy nagyon komoly sajátosságokkal, specializációkkal jellemezhető rendszer, ahol nem egyszerűen egy vevő-eladó kapcsolatban van a szolgáltatás vásárlója és a szolgáltatás nyújtója, a beteg és az orvos, hanem az egyik oldalon van egy laikus kiszolgáltatottság, a másik oldalon van egy nagyon magas szintű, speciális tudás, és a rendszernek az a legjellegzetesebb sajátossága, hogy a finanszírozás nem közvetlenül történik, hanem egy harmadik szereplő bekapcsolásával, akik a jelenlegi rendszerben is biztosítónak vannak nevezve, akik a reform szerint igazi biztosítók lehetnének.
Tisztelt Képviselőtársaim! Mi társadalombiztosítási rendszerről beszélünk, pedig mindannyian tudjuk, hogy jelenlegi formájában ez egy kvázi biztosítás, sokkal inkább hasonlít az állami finanszírozásra, mint egy biztosítói rendszerre. Amiben én a magam részéről az átalakítás eredményességét, a garanciáját látom, az a finanszírozás ellenőrzésének a kérdése. Mi azt, hogy itt egy monopolhelyzetben lévő biztosító kezeli ezt a hatalmas, 1000 milliárdnál nagyobb kasszát, azért hibáztatjuk, és azért kárhoztatjuk, mert az ellenőrzés ebben a monopolhelyzetben nincsen jól megoldva. Bármennyit reformálhattunk az OEP működésén, a finanszírozási lehetőségeken, ez az eleme egyszerűen nem, illetve nem hatékonyan működik.
Akik foglalkoztak valaha szervezetszociológiával, pontosan tudják, hogy a funkcionalista analízis szerint mindennek, amit valami csodaszép, jó elképzelésként kitalál, kitalálhat az ember, nemcsak direkt, célzott funkciója van, hanem mindig van látens és diszfunkciója is. Mondok egy egészségügyből vett példát, hogy ne rébuszokban beszéljek. Valamikor a kilencvenes évek elején mi nagyon komoly, érdemi változásként tekintettünk arra a javaslatra, illetve arra az átállásra, hogy ezentúl teljesítményfinanszírozás legyen a kórházakban, nem bázisszemléletű finanszírozás, meg nem fejkvótás finanszírozás, hanem teljesítményfinanszírozás.
Ez egy nagyon jó elképzelés volt, keret. Az élet pedig pillanatok alatt kitermelte azokat a diszfunkciókat, amik mentén a társadalombiztosítási kassza mindig-mindig felpuhult, mert minden kórház abban volt érdekelt, hogy a teljesítményét növelje vagy tényleges teljesítmény útján, vagy adminisztratív úton. Legendák keringenek azokról a helyekről, ahol például természetes, sima szülés nincsen, és csak azért nincsen, mert ha komplikált egy szülés, ha farfekvéses vagy császármetszéses, akkor magasabb az a pontérték, amit a teljesítményelvű finanszírozás alapján a kórház lehívhat a közös kasszából. Ezért mondom, hogy nem önmagukban jók vagy rosszak a rendszerek, hanem nagyon sokszor nem lehet íróasztal mellett kitalálni, hogy milyen diszfunkciókat fog kitermelni egy egyébként jónak látszó elképzelés. A több szerepelő, a pénztárak, a több pénztár belépése erre a piacra elsősorban azt jelentené a javaslatunk szerint, hogy ezek a pénztárak jobban és hatékonyabban oda tudnának figyelni arra, hogy mire is költik a pénzüket.
Tisztelt Képviselőtársaim! Előttem Mikola képviselő úr azt mondta, hogy a szakmát eltávolította a minisztérium ebből a reformfolyamatból, és nem kíváncsi a véleményére. Én pedig úgy gondolom, hogy a szakmának ebben a változási folyamatban hihetetlenül fontos szerepe és jelentősége van, hiszen ahhoz, hogy ezek a pénztárak érdemben ellenőrizni tudják a pénzköltést, a szolgáltatások finanszírozását, szükség van azokra a nagyon szigorú szakmai protokollokra, amiket csak a szakma tud letenni az asztalra, amiket a szakmai kollégiumok feladata kidolgozni, megcsinálni, és azt gondolom, hogy a minisztérium okkal számít a szakma aktív részvételére ebben a munkában, ebben a folyamatban.
Tisztelt Képviselőtársaim! Már szóltam arról, hogy előnyökről és hátrányokról mindegyik megoldási javaslatban lehet beszélni. Mi azért tesszük le a voksunkat a több-biztosítós megoldás irányában, mert azt gondoljuk, hogy ebben a rendszerben van egy olyan ösztönzés, egy olyan érdekeltség a jobb minőség nyújtása irányában, ami az emberek javát szolgálja. A hátrányai mellett nagyon sokszor hangoztatott érv, hogy ez drágább, hogy nagyobb lesz a működési költség; mi fordítva: az OEP működésével kapcsolatban el kell ismerni, hogy ott viszonylag alacsonyabb működési költséggel nézünk szembe, de az OEP működése nem hordozza magában azt az érdekeltséget, hogy a jobb minőség irányába fejlődjenek a folyamatok.
Tisztelt Képviselőtársaim! Én úgy gondolom, hogy az a javaslat, ami itt sok-sok kompromisszum eredményeképpen megszületett, megszületik, működőképes javaslat tud lenni, hordozza magában azokat a garanciákat, amik a társadalombiztosítás közös kockázatviselésének a garanciái. Hogy ezek közül csak néhányat felsoroljak, és pont azokat, amik engem személy szerint jobban foglalkoztatnak, mert tudniillik a biztosítottra irányuló garanciák, ezek a következők. Tilos lesz a szelekció a pénztáraknak. Nem válogathatnak a pénztárak, se a magasabb jövedelmű csoport tagjait nem halászhatják le, se az alacsonyabb egészségügyi kockázattal rendelkező csoportokat nem válogathatják ki a maguk számára.
(14.10)
Egyébként nem is biztos, hogy érdekük lenne ezt tenni, hiszen az egész közös társadalombiztosítási alap újraelosztásának a lényegi eleme a fejkvótaszámítás, a fejkvótarendszer, amelyikben nemenként, életkoronként, bizonyos szociokulturális összefüggésenként (Dr. Mikola István: Népegészségügy...) és bizonyos népegészségügyi mutatók alapján lenne kiszámítva, hogy az érintett pénztártag után hány forint hány fillért kap az illető pénztár. Ennek a konstrukciónak pedig valóban az a lényege, hogy egy magasabb kockázatú ember után magasabb összeg kerüljön a pénztárhoz, ezért aztán a pénztáraknak ab ovo nem érdekük a magasabb kockázatú emberektől megszabadulni.
Már szó esett a választás szabadságáról, a választás lehetőségéről, ami megvan, ki lesz nyitva indításként is, a pénztárak indulásaként is (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), de évenként egyszer ki lesz nyitva a mozgás lehetősége.
Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy tűnik, a húsz perc kevés volt, de vélhetőleg még itt a vitában további megszólalási lehetőségek lesznek.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
