DR. VOJNIK MÁRIA
DR. VOJNIK MÁRIA
DR. VOJNIK MÁRIA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Asszony! Sokan idézték Kornai professzor úrnak a Népszabadság szombati száma mellékletében megjelent írását.
Én ahhoz az utalásához szeretnék visszatérni, amelyet talán kicsit lényegre törőbben úgy tudnék összefoglalni, hogy vigyázzon mindenki, aki ebbe a dologba beleavatkozik, mert induljon ki abból, hogy nem hordozza a zsebében a bölcsek kövét. Ezért mindenki, aki erről a nagyon kényes, a szociális biztonság alapintézményét befolyásoló rendszerről beszél és annak a reformjáról, pró vagy kontra, legalábbis próbálja meg feltételezni, hogy nemcsak neki lehet egyedül üdvözítő igazsága, és hallgassa meg a vitapartnerei véleményét is.
Az a kérdés merült fel ma ezen a politikai vitanapon, hogy az az egészségügyi ellátórendszer, amelynek az átalakításáról 1991-ben egy országgyűlési határozatban foglalt állást a Magyar Országgyűlés, vajon egyfelől beteljesítette-e az országgyűlési határozatban foglaltakat. Valóban úgy alakítottuk-e a társadalombiztosítás rendszerét, hogy ebbe a nemzeti kockázatközösségbe mind a 10 millió magyar állampolgár beleférjen? Valóban elég szolidáris-e ez a rendszer, egyfelől azért, mert mindenki részt vesz-e ennek a kockázatközösségnek a kialakításában, a források megteremtésében, jövedelemarányosan, úgy, ahogy azt a törvény rendeli? És elég szolidáris-e ez a rendszer abban a tekintetben, hogy vajon valóban az akkor megjelölt célok szerint, a járulék fizetésétől függetlenül, az egészségügyi állapota által indokolt ellátásokat kapja-e meg mindenki ebben a szolidárisnak mondott rendszerben? Vajon valóban olyan rendszer-e ez a mostani, amelyik teljesíti ezt a két alapvető feltételt, amelyiktől társadalombiztosításnak nevezzük a társadalombiztosítást, hogy egy olyan kockázatközösséget hozunk létre, amelynek a működtetéséhez mindenki hozzájárul ebben a köztársaságban, akit erre a törvény kötelez, és vajon valóban mindenkinek méltányos, igazságos és az egészségügyi szükségletei által meghatározott ellátásokat nyújtja?
Ma Magyarországon a beteg és a biztosított nem pénztárszámokon, nem hozamokon és működési költségeken töri a fejét, hanem azon, hogy vajon ebben a rendszerben, ami a mostani, és abban a rendszerben, ami a jövendő, vajon melyik orvoshoz forduljon a betegsége esetén, kitől várhat a bajára enyhítést, hová küldje őt a háziorvosa, milyen lesz ez az egészségügyi ellátás. Vajon a kórház, amelyikbe beutalják, vagy a járóbeteg-szakrendelés milyen szakmai elvárások alapján és a beteg bajában a laikus kérdései megválaszolásával segít-e rajta? Vajon megfelelő minőségű-e az a szolgáltatás, amelyet ő laikusként aligha fog tudni segítség nélkül megítélni? Ha egy biztosítót választ, akkor ott, ahol ő él, az a biztosító, az a pénztár vajon biztosítja-e neki a lakóhelyéhez közel eső, magas szintű ellátást? És azt a kérdést is fel fogja tenni magában a járulékfizetők nagy csoportja, hogy meddig terjed a szolidaritás. Vajon meddig kell ebben a kockázatközösségben mindannyiunknak részt venni?
Amiről tehát ma ebben a rövid időben beszélni szeretnék, az az, ami ma minden biztosítottat élénken foglalkoztat, hogy az a bizonyos biztosítási csomag hogyan változik; milyen alapelveket választunk ilyenkor; hogy az egészségügyi állapot által indokolt mértékben lehet-e igénybe venni a természetbeni ellátásokat. Hogy vajon minden biztosítottat azonos szakmai tartalommal illet-e meg az egészségügyi ellátás nyújtása a minden biztosított számára járó szolgáltatás igénybevételekor? Vajon valóban eléggé méltányos és igazságos-e a hozzáférés?
Azt kérdezik képviselőtársaim, és aggódnak is, hogy ez a rendszer talán majd olyan sokat ront a hozzáférésen, hogy azt már alig lehet jóvátenni. Azt kérdezem képviselőtársaimtól, akiknek túlnyomó többsége ebben a szektorban igenis nagyon járatos, mert minden statisztikai adat ismeretében nyilatkoznak: igazságosnak tartják-e azt a járóbeteg-szakellátó rendszert, amelyben az észak-alföldi régióban 60 százalékkal kevesebb belgyógyászati szakellátási kapacitás nyújtására van lehetőség, mint a fővárosi régióban? Vajon ez elég méltányos és igazságos-e? (Dr. Csáky András: Nem.) Ezt kell fenntartani? - kérdezem én, némiképp költőien, hiszen erre csak egyértelmű válasz lehet, hogy: nem.
Vajon valóban előrehaladtunk-e abban, hogy mondjuk, az egészségügyi közkiadások tekintetében, ugyancsak a szűkebb hazámról beszélek, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről és az észak-alföldi régióról, az egy főre eső egészségügyi közkiadások több mint 10 százalékkal maradnak el az országos átlagtól. Vajon akik annyira nagyon ragaszkodnak ehhez a rendszerhez a mostani állapotában, azok úgy gondolják, hogy ez méltányos? Valóban csak azért nem kap sokkal több ellátást ebben a rendszerben egy szabolcsi ember, mert ahhoz van szokva? Vagy esetleg mégiscsak arról van szó, hogy az az egészségügyi szolgáltató kapacitás sem mennyiségében, sem minőségében nem felel meg az ott élő emberek egészségügyi szükségleteinek?
Én úgy gondolom, hogy a közös, ami bennünket összeköthet, függetlenül attól, hogy mely politikai párt politikusai vagyunk, az az, hogy közösen fogjuk ezt a felzárkóztatást elvégezni. Nem lehet, hogy köztünk az legyen a véleménykülönbség alapja, hogy a szocialisták és a kormány által minden szempontból kinyilvánított társadalombiztosítás fenntartása mellett ennek az igazságtalanságnak és méltánytalanságnak mérséklődnie kell, hogy ehhez a szolgáltatáshoz jobb minőségben kell hozzájutni.
És ki határozza meg a szolgáltatási csomagot? Egyfelől természetesen azt mondjuk, hogy a szolgáltatási kötelező csomag tartalma az, amit ma az egészségügyben a társadalombiztosítás egészében vagy részben támogat. Ez ma a természetbeni ellátások túlnyomó többsége, amelyet egészen támogat.
(15.00)
Mert nem az a kérdés, hogy kell-e 300 forintos vizitdíjat fizetni, hanem az a kérdés, hogy a csípőprotézis-műtétekre egy adott régióban van-e ellátó kapacitás. Nem az a kérdés, hogy kell-e 300 forintos vizitdíjat fizetni a járóbeteg-szakellátásban, hanem az a kérdés, hogy mondjuk, egy speciális és meghatározott egészségügyi diagnosztikai vizsgálathoz milyen szakmai úton juthat el a beteg, kijárja-e magának, vagy egy társadalombiztosítási rendszerben, világos eljárásrendben, szakmai protokollok és eljárásrendek szerint - függetlenül attól, hogy ő hol él és milyen a társadalmi státusa - biztosítottként azonos hozzáférési lehetőséget kap.
Úgy vélem, tisztelt képviselőtársaim, hogy nagyon sok gondunk van. Mert természetesen kevés a pénzünk, és természetesen sokkal többet szeretnénk mi, egészségpolitikusok. Természetesen azt szeretnénk, ha a kevésből a legköltséghatékonyabb eljárásokban a legjobb minőséget tudnánk biztosítani, de egy dolgot biztosan leszögezhetünk. A társadalombiztosítást fenn fogjuk tartani, az egészségügyi szolgáltatói csomagot továbbra is a parlament fogja meghatározni, és ahhoz valamennyi biztosított megkülönböztetés nélkül és egyenlő színvonalon - remélhetőleg - hozzá kell hogy jusson.
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)
