LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, alelnök úr. Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Ház! Nagy figyelemmel hallgattam végig az előttem szólókat, ha mást nem, egy dolgot világosan megértettem: Domokos László képviselő úr nem tudja tiszta szívéből szeretni ezt a költségvetést - én sem tudom. Akkor tudnám szeretni, amikor ő is szeretné, ha sokkal többet adhatna egészségügyre, oktatásra, szociálpolitikára, ha nagyobb lenne a nyugdíjemelés, a családi pótlék, több lenne a gyes és a gyed. Csak az a baj, hogy amikor olyan költségvetésekről szólhattam itt, amiket szeretni tudtam, azokkal utóbb mindig baj lett, mert túl sokat adtak a lehetőségekhez képest, és megbízhatatlannak bizonyultak. Ezért most már nem arra törekszem, hogy szeressem a költségvetést, hanem arra, hogy mások és én megbízhatónak és vállalhatónak tartsuk.
Úgy látom, ezt a költségvetést megbízhatónak tartják nemcsak a frakció tagjai, nemcsak a kormány, ez még nem volna nagy kunszt, hanem, ha úgy tetszik, a külső szakértői zsűrik tagjai is. Úgy vettem észre az Állami Számvevőszék elnökének véleményéből is, hogy okos és jogos, meggondolnivaló észrevételei mellett ezt a költségvetést - régen fordult ez elő -alapjaiban megalapozottnak és teljesíthetőnek tartja. Úgy látom, hogy az európai uniós pénzügyminiszterek tanácsa is ütemesnek, a tervezettnek megfelelőnek tartja a konvergenciaprogram végrehajtását. Tehát ő is megbízhatónak látja ezt a költségvetési tervezést. Azt hallom, hogy a Világbank szakértői hasonlóan vélekednek. És úgy látom, hogy a nemzetközi ranglistákon, amelyek a megbízható befektetői környezet szerint sorolják sorrendbe az országokat, Magyarország 10-15 helyet ugrott előre. Ez is a mostani tervezés megbízható voltát mutatja.
Burkolt egyetértésnek tartom, és külön köszönöm azt is, amit Varga Mihály úr, a Fidesz jeles gazdaságpolitikusa több nyilatkozatában mondott, miszerint a mostani költségvetésben nincs lehetőség radikális adócsökkentésre. Tudom, politikai bátorság kellett hozzá, hogy az adott pártban ezt a véleményt szögezze le.
Egyetértek azzal is, amiről szintén ő szokott nyilatkozni, bizony jó volna - elvileg, papíron -, ha még több kiadáscsökkenésre kerülne sor. Csak az a baj, hogy úgy tűnik, nem konzultált Varga úr Domokos képviselő úrral, mert Domokos képviselő úr észrevételei mindenhol kifogásolják, hogy a kiadások nem elég nagyok, és inkább kiadást növelnének, mint csökkentenének. Egy kivétellel persze, ezt hallottam, hogy a kormánytagok jövedelmét csökkenthetőnek látja Domokos úr. Ez nagyon fontos szimbolikus kérdés, én is szívesen rágódom rajta, de ha lúd, legyen kövér, megpróbáltam kiszámolni, ha a miniszterek egyáltalán nem kapnának fizetést, egy fillért sem, az mit segítene a költségvetési egyensúlyon.
(11.30)
Úgy számoltam ki, hogy akkor a nyugdíjak, ha tehát egyikük se kapna egy fillér fizetést sem, 5 forint 10 fillérrel emelkednének. Ez valóban jelentős szociálishelyzet-javulást és egyensúlyjavulást eredményezne. Kell a közéleti morál szempontjából gondolkodni persze ilyesmin is, mi is gondolkodunk, de azért a költségvetési egyensúly eléréséhez alkalmas intézkedésként ezt mégiscsak nagyon kicsi, nagyon szűkre szabott koncepciónak tartom.
Ez nem azt jelenti, hogy egy költségvetéssel szemben ne támasztanánk szigorú követelményeket. Az előbb úgy fogalmaztam, megbízhatónak kell lennie és vállalhatónak minden értelemben. Nemcsak számszaki értelemben értem - természetesen úgy is -, értem másik köznapi értelmében is a “bizalom” és a “megbízhatóság” szónak, társadalmi értelemben is. Egy költségvetés alkalmas kell legyen még a legnehezebb időkben is arra, hogy bizalmat adjon a tekintetben, hogy van kiszámítható jövője az országnak, a nemzetnek, az állampolgároknak, van távlatos emelkedésre lehetőség, van megoldása, ha nem is azonnal, társadalmi gondjainknak. Ennyiben elgondolkodtató az Állami Számvevőszék figyelmeztetése arra, hogy az igazi próbatétel a 2009-es esztendő gazdasági növekedése lesz, meg tudjuk-e ezt valóban alapozni a tervezett mértékben. De egy a lényeg, a jó költségvetés tehát nemcsak financiális gondjainkon segít - kell, hogy azon is segítsen, ezek forinttal mérhetők -, hanem meg kell hogy próbáljon társadalmi gondjainkon is enyhíteni, amelyek nem mindig forinttal mérhetők, de a forintok eszközével is orvosolhatók.
Egy költségvetés társadalmi-politikai karakterét éppen az adja meg a számokon túl és innen, hogy mely társadalmi gondokon akar még takarékos és szigorú időkben is segíteni, hova szán még ilyenkor is többet. Ebben az értelemben, tágabb értelmében a szónak a mostani költségvetés legfontosabb céljának az egyensúlyt tekintem, de nem csak a költségvetési egyensúlyt. Szükség van természetesen a költségvetési egyensúlyra is, hiszen ezzel oldhatjuk meg államháztartási problémáinkat. Szükség van azonban a háztartások egyensúlyának visszaállítására is, arra, hogy tényleg ne legyen több megszorítás, hogy ki-ki szinten tudja tartani a mostani életszínvonalat is. De a háztartások megélhetési egyensúlya és a költségvetési egyensúly mellett szükség van a költségvetés eszközeivel szolgálni egy harmadik egyensúlyt, a társadalmi egyensúlyt, a társadalmi konszolidációt, ami legalább olyan fontos, mint a gazdasági, költségvetési konszolidáció.
Ezért ha megengedik, négy dologról szeretnék beszélni. Az első, hogy honnan indulunk, hol tartunk most a felsorolt szempontokból. A második: mi a helyzet a számok nyelvén a költségvetéssel, a költségvetési gazdasági egyensúly megalapozásával, mire számíthatunk? A harmadik: hogyan néz ki ez a bizonyos helyreállított megélhetési egyensúly, ami szerint már nincs szükség további megszorításra? Végül a negyedik: milyen területeken kíván ez a költségvetés a társadalmi egyensúlyhoz, a társadalmi problémák megoldásához, a társadalmi konszolidációhoz hozzájárulni?
Az első kérdésről: hol tartunk most a jelzett szempontokból? Senki sem tagadja, nagy butaság volna kormányoldalról azon vitatkozni az ellenzékkel vagy a lakossággal, hogy hű, de könnyű év van mögöttünk - még nincs is egészen mögöttünk - 2007-ben. Nem, nagyon nehéz év van mögöttünk, még akkor is, ha költségvetési szempontból persze sikeresnek volt mondható. De az egyensúly helyreállítása irányában tett lépéseknek komoly ára volt, komoly társadalmi áldozatokat kellett hozni. Ezeket kell és lehet mindig megköszönni nem a kormánynak, hanem az országnak, ami vagy értve, vagy nem értve, de belenyugodva meghozta, kiszenvedte ezeket az áldozatokat.
Mekkora áldozatokról van szó? Két módon is meg lehet ezt határozni. Egyrészt a számok nyelvén, másrészt hogy mit érzünk belőlük a társadalmi közérzetben, és a két mennyiség nem lesz azonos. A számok nyelvén az áldozatok kisebbnek tűnnek, mint amit a közérzetünk mutat, mint ahogy az ország és mi magunk érezzük magunkat. Mi mutatható ki a számok nyelvén? Komoly és kézzelfogható áldozat ez is; természetesen nem végzetes, és nem azonnal tömeges éhínséget okozó. Tudjuk, a számokat ismerjük, számokban mérhető, 4-5 százalékos reáljövedelem-csökkenésre kerül sor - kerül és részben már került az idén -, és 1, pontosabban 1,1 százalékkal csökkent a háztartások fogyasztása. Ez a 4-5 százalék matematikailag kevés, átérezni sok, mert minden sok, ami veszteség, ami visszalépés, főleg az elmúlt időszak nagyon nagy iramú életszínvonal-emelkedése után. Különösen sok ott, ahol fillérre ki van számolva a pénz a hónap elejétől a végéig, mert ott a 4-5 százalékos mínusz és a hónap utolsó napjainak nehézségeit jelenti.
Ott, azokban a háztartásokban kevés vigasz az, hogy lett eredmény. Mit érzünk? Miért érezzük vagy érzi az ország ezt többnek? Azt hiszem, nem egészen és nem csak a számok miatt, mert ha ismét a számokat nézzük, és azt látjuk, hogy 2001-től 2006-ig a reáljövedelmek 30-40 százalékkal növekedtek, akkor az azt jelenti, hogy ami 2001-ben 100 egység volt, az 2006-ban 130-140 lett, és igen, most visszamentünk visszafelé számolva 4-5 százalékot, 125-130-ra. De könyörgöm, a 125-130 sok egységgel több, mint a 2001-es 100 egység. Nem jó persze visszamenni, de azt mondani, hogy itt van az országban József Attila-i értelemben a nemzeti nyomor, az színpadias visszaélés éppen azoknak az áldozatával, akik meghozták. Színpadias visszaélés, ráadásul a múltra tekintő vagy nem tekintő amnézia is, hiszen ha ez a 125-130 egység most elviselhetetlen nyomort jelent, és mindenkinek, akkor mit jelentett 2001-ben a 100 egység, amikor sikerjelentéseket tetszettek mondani az életszínvonalról - nem jogtalanul a korábbiakhoz képest.
Ha akkor sokak szegénysége mellett is átlagosan el lehetett mondani, hogy azért lehet élni az országban, akkor most annál nem rosszabbul, hanem legalábbis az átlagot tekintve 2001-hez képest jobban élünk; ez nem vigasz ahhoz képest, hogy ugyanakkor rosszabbul, mint 2005-2006-ban. És igen, jobb lett volna cikcakkok nélkül, és igen, a mi kormányunk nagyobbrészt hibás abban, nemcsak a mienk, de nagyobbrészt a mienk, hogy voltak cikcakkok. Igen, a cikcakkok azért voltak, mert a társadalmi egyensúlyt fontosabbnak tekintettük, mint a költségvetési egyensúlyt, és azóta megtanultuk, hogy ebből baj van, mert ilyenkor egy kicsit, ha nem is mindenben, kényszerűen vissza kell lépni.
Hogy hova ment a pénz? Hát oda ment, ahonnan most egy kicsit visszavettük. Béremelésre ment és nyugdíjemelésre, meg a reáljövedelmek emelésére. Csak onnan lehetett visszavenni, ahova ment. Nagy kár - fájlaljuk, szégyelljük, restelljük, elnézést kérünk (Közbeszólás a KDNP soraiból: Mondjad csak!) -, hogy vissza kellett venni azt a 4-5 százalékot, de onnan vettük vissza, ahova 30-40 százalék ment. Mégis, még ha el is felejtjük a viszonyítási számokat, csak a 4-5 százalékra tekintünk, mintha a közérzet sokkal többet romlott volna, mint 4-5 százaléknyit - nem mintha, biztos vagyok benne. Ilyenkor persze össze szoktuk vetni a Bokros-csomag kényszerű, ám szintén értelmes életszínvonal-csökkentésével a mostanit, a Bokros-csomag idején köztudomásúlag 4-5-ször nagyobb visszafogás volt az életszínvonalban. Lehet, hogy a múlt megszépítő messzesége mondatja velem, de mégis úgy gondolom, hogy akkor kevésbé romlott a közérzet, mint amennyire most igenis romlott emiatt a társadalmi közérzet.
(11.40)
Talán azért, mert rövidebb ideig tartott. Talán azért, mert jobban elmagyaráztuk - bár akkor nekem nem úgy tűnt, de utólag mégis úgy tűnt, hogy jobban elmagyaráztuk -, hogy mikor van vége. De van más oka is annak, hogy a közérzet most nagyobb arányban romlott, mint az életszínvonal, és kormányoldalon, de nem csak kormányoldalon fontos ezeket az okokat is látni.
Első oknak azt látom, hogy a Bokros-csomag idején ugyan a megszorítás sokkal nagyobb volt, de életünk alapstruktúráit kevesebb változás érte. Kevesebb dolgot kellett újratanulni, kevesebb dologhoz kellett alkalmazkodni. A pénztárcánk nagyobb próbára volt téve, de a társadalmi alkalmazkodóképességnek most van a nagyobb próbája. Most kell több mindent megtanulni, és akkor még nem is beszélek a politikai konfliktusok kihívásáról a társadalmi alkalmazkodóképességre.
Most nem csak arról van szó, hogy kicsit rosszabbul éltünk. Arról is van szó, hogy leértékelődött sok minden abból a társadalmi tudásból és tapasztalatból, amit kényszerűen megtanult az ország. Azelőtt tudtuk, hogy évtizedekig ugyanahhoz a kórházi osztályhoz és ugyanahhoz a doktor bácsihoz kell menni, és azt is tudtuk, mennyi hálapénz kell a műtétért. A kiskapuk tudása volt, de tudás. Ma lehet, hogy máshol van a kórházi osztály, máshol van a doktor bácsi, a hálapénz bár helyett lenne, de olykor mellett kórházi napidíj van. Máshol van a megyei adóhivatal. Másképp kell kitölteni a gyerek felvételi lapját. Sok minden változott, köztük olyan dolgok is, amik nem anyagi érvágást vagy nem egyszerűen anyagi érvágást jelentenek.
Kell az új társadalmi tudás, nem a kiskapuk régi tudása, az új eligazodás képessége, és ezt valószínűleg nem segítettük elő eléggé. Már csak azért sem, mert a sokfajta változás felkészületlenül és sokkszerűen érte az országot. Valljuk be most már ennyi idő után, felkészületlenül és sokkszerűen érte olykor a kormánypártokat is, mert nem voltunk egészen tisztában a költségvetési bajok mértékével. De ez nem mentség. Legfeljebb kis magyarázat arra, hogy kevésbé tudtuk elmagyarázni az új szabályok hasznát, kevésbé tudtuk világossá tenni, hogy miért van szükség új rendszerekre, hogy miért kell változtatni a kiskapuk társadalmi tudásán. Azt hiszem, ezek miatt van az, hogy a társadalmi közérzet, közérzetünk nagyobb arányban romlott, mint a megélhetési pozícióink.
Akkor tehát mi ebben a tekintetben a költségvetés dolga? Többféle, és ezért használom az “egyensúly” szót többféle értelemben. Az első mindenképpen az, hogy értelmet kell adni az eddigi áldozatoknak. Ez meg azt jelenti, hogy nem lehet rögtön elprédálni, elszórni azt a pénzt, amit az ország ezzel a takarékossággal kiszenvedett magából. Igen, a közpénz minden fillérjével hasonló szigorral kell gazdálkodni, mint eddig. Világossá kell tenni, miért mi jár, ki mennyit és miért fizet. Őrizni kell a szolidaritást, de pontosan meg kell mondani, mi a szolidaritás ára, mert akkor fog kiderülni, hogy mennyi az értéke is. Ez a költségvetési egyensúly fenntartásának logikája, ez kíván továbbra is fegyelmet és szigort.
De azt is világossá kell tenni, hogy tényleg megérte, hogy 2008-ban nem kell még többet veszíteni az életszínvonalból. Hogy túl vagyunk-e a nehezén? A neheze nagyján igen, de persze hogy nehéz a 2008-as esztendő, amikor még érdemben nem emelkedik az életszínvonal. Ki mondta, hogy könnyű? Senki. Csak azt, hogy olyan áldozatokra már nincs szükség, mint amennyire 2007-ben volt. De arra nagyon kell vigyáznunk, hogy ezt a bizonyos megélhetési egyensúlyt 2008-ban helyreállítsuk, hogy valóban ne romoljon tovább. Látszik a költségvetési tervezésből, hogy nem csökkennek a reálbérek, hogy a reálnyugdíjak még egy kicsit, nem nagyon, de kicsit emelkednek is; hogy nem csökken, egy icipicit még nő is a háztartások fogyasztása; hogy a közszféra létszámcsökkentésének javán lényegében túl vagyunk. Ez kell, ezt alapozza meg, ezt a megélhetési egyensúlyt a 2008-as költségvetés.
Végül, ahogy mondtam, a költségvetésnek segítenie kell azt is, hogy az aránytalanul rosszabbá vált társadalmi közérzet javuljon. Ez azt jelenti, hogy a kelleténél jobban felzaklatott társadalom jövőbe vetett bizalma erősödjön a költségvetési eszközök segítségével is, hogy javuljon a társadalmi egyensúly, nem osztogatással, mert arra nincs pénz, de néhány jól kiválasztott társadalmi cél szolgálatával, mert igen, ebben a költségvetésben is van néhány terület, amelyre még ilyen fegyelmezett és takarékos időkben is több jut, mint amennyi az idén.
Nézzük akkor először azt, mit tudtunk tenni pénzben a financiális problémák megoldására a költségvetési egyensúlyért, mire számíthatunk forintban. Nem ismétlem a makrogazdaság adatait, sokan elmondták előttem. De mivel a megbízható költségvetés fontos elemének tartom a kiszámíthatóságot, a követhetőséget, hadd osszam el a nagy pénzeket emberre, állampolgárra, családra, amolyan háziasszonyi módra! A kormányzati szektor tervezett bevétele 2008-ban körülbelül 12 000 milliárd, ez még a nagy szám. Ez azt jelenti, hogy 10 millió magyar állampolgárral számolva - hadd számítsam bele a csecsemőket és a százéveseket is - minden ember 1 millió 200 ezer forintot fizet be 2008-ban a közösbe. 1 millió 200 ezer forintot - ennyit bíznak ránk. Ezért kell felelősen gazdálkodni vele. Még egyszerűbben: ez éppen átlagosan, állampolgárra vetítve havi 100 ezer forint. Havi 100 ezer forintot kaptunk minden állampolgártól, hogy visszafordítsuk az ő közös költségeire. Minden takarékosság ellenére még 2008-ban is az a helyzet, hogy a kiadás nem havi 100 ezer forint, hanem havi 107-108 ezer forint ez a bizonyos közös kiadás. Ez már ennek ellenére nagy egyensúlyjavulást jelent, hiszen 2006-ban, tavaly a különbözet a bevétel és a kiadás között még dupla annyi volt.
Most, ha nem kellene személyenként azt a bizonyos havi 8 ezer forint törlesztőrészletet, a hitelek kamatait fizetni, akkor már azt mondhatnánk, hogy rendben vagyunk, mert éppen addig nyújtózkodtunk, ameddig a takarónk ért. Ráadásul ezt úgy értük el, hogy - bocsánat, hogy Domokos képviselő úrral vitatkozom, nem az okfejtése hibájáról akarom, nem is tudom meggyőzni - az adatok szerint a jövedelemcentralizáció, a központi elvonás aránya egy kicsit kisebb, mint korábban volt. Igen, még mindig nagyon nagy, de valamelyest csökkent. Ezt elérni egy hiánycsökkenés mellett azért mégiscsak teljesítmény, és mivel az ország teljesítménye, nem a mienk, ezért kéretik elismerni.
Kell-e egyáltalán ennyi pénzt beszedni? Nem lehetne-e most mindjárt ezt a jövedelemcentralizációt csökkenteni? Egyelőre kell ez a pénz, hiszen olyan fontos helyekre megy, amire senki sem szívesen fordítana kevesebbet. Hadd mondjak néhány példát! A minden állampolgár által befizetett havi 100 ezer forintból 17 ezret - ez több mint évi 200 ezer - fordítunk oktatásra. Lehet-e kevesebbet? Azt hallottam Domokos képviselő úrtól, nem. Egyetértek. Körülbelül ugyanennyit költünk, havi 17 ezret egészségügyre; havi 25 ezret nyugdíjra. Lehet kevesebbet? Biztos vagyok benne, hogy nem. Havi 8 ezret fordítunk közlekedéstámogatásra. Nem szívesen húzok ujjat a reggel sztrájkoló mozdonyvezetőkkel, de mégis megjegyezném, hogy ha a szívünknek kedves útszakaszokat, járatokat, közlekedési támogatásokat mind megtartanánk, akkor nem havi 8 ezret, hanem többet kellene erre szánni, és ez bizony a centralizáció mértékét, az elvonás mértékét növelné.
Vannak persze kisebb összegek is, amiket a szimbolikus jelentőségük miatt sok vita övez. Állampolgáronként havonta 20 forintot költünk a pártokra, legalábbis legálisan; az egyházak hitéleti támogatására állampolgáronként havi 300 forintot. Ezek nem nagy összegek, de érthető a vita róluk, mert ezek a közélet finanszírozásnak legérzékenyebb pontjai. De vannak más, nagyobb, akár a népszavazással körülvett vitáink is. Nézzük meg azt is az egyénre bontott számok szintjén!
(11.50)
Nézzük meg, mit tartunk méltányosnak a tandíj vagy a vizitdíj tekintetében! Tandíjat ugyan még csak 2008 szeptemberétől fizetnek a diákok - tehát a jövőről beszélünk -, bocsánat, rosszul mondom, kivéve a főiskolás diákok felét, akik már régen költségtérítésesek, csak mi a tandíjmentesség hazugságával, közös hazugságával erről nem szívesen szoktunk beszélni. Mennyit költ ebből a bizonyos 10 millió állampolgárból az átlagos egy évente arra, hogy főiskolások és egyetemisták tanulhassanak? Évente - csecsemőket is beleértve, százévest is beleértve - fejenként 43 ezer forintot ad mindenki az egyetemistáinknak és a főiskolásainknak. Jól teszik, mert közérdek, hogy legyenek képzett embereink, de nemcsak közérdek, hanem magánérdek is. Ha továbbszámolom ezt az évi 43 ezret, amit minden magyar állampolgár odaad a főiskolás diákoknak, akkor családonként 150 ezer forintot fizet a főiskolásoknak minden magyar család, az is, akinek esélye sincs arra, hogy a gyerekét valaha felsőoktatási intézménybe küldje. Évi 150 ezer forint minden családtól!
Ugyanakkor kiszámoltam itt az oktatási államtitkár úrral, hogy minden tizenötödik családnak jár a gyereke államilag támogatott képzésre. Szeretném megkérdezni a diákokat: biztos, hogy az a méltányos-e, hogy elfogadják tizenöt családtól, esetleg náluk rosszabbul élő családoktól az évi 150 ezer forintot, és maguk semmit se tegyenek hozzá? Biztos, hogy ez a méltányos és az igazságos? Ettől még lehet, hogy az a tizenöt család, aki közérdekből fizet az egyetemistáknak, nem várja el, hogy a magánérdeküket is szolgáló képzéshez hozzájáruljanak, lehet, hogy nem várja el, lehet, hogy nemet mond a tandíjra a népszavazáson, valószínűleg életében ki se számolta, hogy neki mennyibe kerülnek az egyetemisták és a főiskolások. A tizenöt család megteheti, de egy diplomára váró fiatal nem teheti meg, hogy ne tudjon számolni, számoljon legalább ő, és gondolja végig, méltányos-e az az igény, hogy maga semmit se tegyen a másik tizenöt család áldozatvállalásához.
Örülök, mert látom jeleit, hogy utánaszámoltak vagy legalábbis gondolkodtak. Ennek a jelét látom abban, hogy a HÖOK már nem azt mondja, hogy ne kelljen a felsőoktatásban a hallgatónak semmit se fizetnie, már nem ezt mondja. Nem tandíjnak hívja ugyan, mert valamiért az elátkozott szó, de maguk is tesznek javaslatot arra, hogy a gyengébben teljesítő hallgatóknak fizetni kelljen. Eltér még az elképzelésünk a módszerekben, de lehet, hogy a lényegben már egyetértünk. Lehet, hogy egyetértünk abban, hogy nemcsak a másik tizenöt családnak kell fizetni, hanem neki is érdemes hozzájárulni ahhoz, hogy tudást, diplomát és majd később magasabb keresetet szerezzen.
Számoljunk egy kicsit közösen a vizitdíjjal is! Azt mondtam, hogy egészségügyre minden magyar állampolgár - ha átlagosnak tekintjük - havi 17 ezer forintot fizet. Hogy az ördögbe van az, hogy az nem izgat senkit egy népszavazási kérdés erejéig, hogy hogyan van felhasználva ez a 17 ezer, mire költjük, igazságosan van-e elosztva?! Vagy a 17 ezer nem érdekes havonta, csak a havi egy vagy két 300 forintos vizitdíj az érdekes? Több nem lehet, kérem szépen, mert húsz után visszafizeti az önkormányzat. 17 ezer forint nem számít, a 300 meg igen? Engem elcsapnának otthon a családban, ha így háziasszonykodnék. Rendben van, sok, sok, a 300 forint is sok, de ez a 300 forint teremtett egy kis alkalmat arra, hogy a beteg a 17 ezer forint felhasználásába is belelásson, mert ennek fejében kap kórházi számlát és 2008. január 1-jétől kezdve már a rendelőintézettől is elszámolást. A 300 forint a belépője ahhoz, hogy ne lekezelt ketteske, hármaska meg négyeske legyen a kórházban, hanem megnézze, mire ment a 17 ezer forintja, ővele mit csináltak.
Rendben, vitatkozzunk a 300 forintról, de akkor legalább ennyit vagy feleannyit, kérem, törődjenek már a 17 ezerrel, és ne mondják azt, hogy nem szabad hozzányúlni az egészségügyhöz, mert azzal a 17 ezerrel minden úgy rendben volt, hogy már jobban nem is lehetne rendben. Persze, sok pénz a 300 is, sok pénz a 17 ezer is, sok pénz különösen az a havi 100 ezer, amit mindenki bead a költségvetésbe. Éppen ezért tartozunk vigyázni rá, és ezért fontos, hogy ne a potyázók helyett fizessék a havi 100 ezret azok, akik böcsülettel fizetnek.
Ezt hívják publicisztikai és közgazdasági nyelven a feketegazdaság elleni küzdelemnek. Mindig küzdött minden kormány, és nem mondom, hogy óriási lépéseket tettünk, de olyan lépéseket már tettünk, amelyeknek igenis számmal mérhető az eredménye. 200 ezer ember rendezte társadalombiztosítási jogosultságát, és az a 25 milliárd, amit az év második felében a kórházak megkaphatnak, innen van; 25 milliárd a kórházaknak már eredmény. A feketegazdaság felszámolása első lépésének már van nem nagy, de mérhető eredménye: a sokak által utált vagyonosodási vizsgálatok. Még csak háromnegyed év telt el, és már 30 és 40 milliárd forint közötti a hozadékuk. Az azért nem olyan kevés, költségvetési méretekben lehet, hogy kicsi, de emberi méretekben valami, ami a feketegazdaság felszámolásának első jele.
Az, hogy megnehezítettük azt, hogy fiktív minimálbér után lehessen járulékot fizetni, 110 ezer munkahely bérkifehérítését hozta meg, 110 ezerét, és ez nemcsak a költségvetésnek jó, hanem a 110 ezer embernek is jó, mert duma, a munkaadó dumája, hogy neked is jó, hogy zsebbe fizetem a minimálbér felettit. Persze, amíg keresek jó, de ha a boltos lány szülési szabadságra megy, akkor mindjárt az a jó, ha legális fizetése van. Ennek a 110 ezernek vagy a köztük lévő fiatal nőknek a szülési, anyasági támogatását már a valódi fizetés után fogják fizetni, és nem a minimálbér után; és ha a pincér nyugdíjba megy, és a valódi fizetésén jelentik be, akkor a nyugdíja is magasabb; és ha a kőműves leesik az állványról - szándékosan ezeket az ágazatokat mondom, mert itt volt tipikus a fiktív minimálbéren tartás -, akkor ha kifehérítettük a bérét, a táppénzt már a valódi bér után kapja. Ez eredmény, a feketegazdaság kifehérítésének eredménye, és nem vagyok boldog meg büszke a megszorításokra, de ezekre igenis tudok büszke lenni, mert ez tartós eredmény, nem átmeneti kényszer-takarékosság.
Igen, szigornak is lehet nevezni, hogy vigyázni fogunk jövőre is a pénzre, még azt lehet mondani, hogy nagyobb lesz a szigor. Például január 1-jétől a nem biztosítottnak nem jár ingyenesen a biztosítási csomag. Például az állam is követhetően befizet, az államon is számon lehet kérni a nyugdíjas, a gyerek, a munkanélküli után a biztosítási díjat. Például nehezebb lesz idő előtt elmenni nyugdíjba, és közben teljes fizetésért a munkahelyen maradni. Nem azokat ítélem el, akik eddig ezt tették, teljesen törvényesen tették, nekem is sok barátom van ilyen, de ha hosszú távon megtartanánk a rendszert, akkor a kisnyugdíjassal szúrnánk ki, mert ugyanabból a nyugdíjkasszából lehetne emelni az ő nyugdíját is, mint ahogy azoknak a nyugdíját fizetjük, akik közben a teljes állásuk teljes fizetését meg tudták tartani.
De a szigor persze kevés, a költségvetési egyensúly kevés. Úgy fogalmaztam, hogy megélhetési egyensúly is kell, nem élhetnek rosszabbul az átlagos családok, nem lehet még lejjebb menniük az életszínvonalban, mint ahogy rákényszerültek ebben az évben. És megvan ennek is a fedezete a költségvetésben, hogy ne romoljon az életszínvonal; megvan a fedezete a nyugdíjak nem szinten tartásának, de kicsi reálérték-emelésének is; megvan a fedezete annak, hogy a közszféra, ami talán a legtöbbet áldozott és a legtöbbet szenvedett ebben az évben, ne éljen rosszabbul, mint ahogy eddig élt, és ez nagyon fontos, nekik külön köszönettel tartozunk, mert ők nyeltek a legtöbbet.
És kell és benne van a költségvetésben, talán az a legfontosabb, ami egy hosszú távú társadalmi egyensúly és fejlődés megteremtéséhez kell. Azt mondtam, van olyan terület, amire többet szánunk még ilyen nehéz időkben is, négy ilyen terület biztosan van. Nem véletlen a négy terület, mutatja, hogy kin és min akarunk segíteni: emelkedik a nyugdíjakra szánt összeg, emelkedik a gyerekes családok támogatására szánt összeg, emelkednek a szociális segítség bizonyos formáira szánt összegek, és emelkedik az uniós források kihasználásához szükséges nemzeti önrész is. Az első három, a nyugdíjasok, a gyerekes családok, a szociálisan rászorultak nagyobb segítése azért kell, hogy a modern társadalmak réme, a leszakadás ne váljon nálunk végzetessé; hogy legyen nemcsak költségvetési, hanem társadalmi felzárkózás is.
(12.00)
A negyedik, az uniós fejlesztésekhez szükséges pénzek növelése meg azért kell, hogy legyen alapja annak, amit Kovács Árpád úr joggal igényel - és mindenki joggal igényel -, a 2009-es növekedésnek.
Mire számíthatnak ezek a társadalmi csoportok? A nyugdíjasok, a gyerekes családok, a szociálisan rászorultak? A nyugdíjakra szánt összeg 8,4 százalékkal nő. Mire futja ebből? 2007-ben a most novemberben várhatóval együtt 6,5 százalékos a nyugdíjemelés; ez azt jelenti, hogy novemberben átlagosan 17 ezer forint kiegészítő nyugdíjemelést kap egy nyugdíjas, és megkapja akkor a 13. havi nyugdíj másik részét is.
Mi lesz 2008-ban? Januárban 4,9 százalékos nyugdíjemelést vehetnek kézhez a nyugdíjasok. Ezen fölül - fölül és nem helyett! - 700 ezer magyar nyugdíjas részesül a nyugdíjkorrekció folyamán rendkívüli nyugdíjemelésben; most az 1991-96 között nyugdíjba mentek minimum 4, maximum 10 százalékos emelésben részesülnek. Mindez oda vezet, hogy a nyugdíjak reálértéke nem sokkal, de már nő, 2 százalékkal nő, és szűkül az olló a fizetések és a nyugdíjak között. Marad a méltányossági nyugdíj, és természetesen, ahogy mondtam, az állam fizeti a nyugdíjasok egészségbiztosítási járulékát.
Mire számíthatnak a gyerekes családok? A családi pótlék megőrzi reálértékét - csak azért érdemes mondani, mert nem volt ez mindig így Magyarországon -, magyarul 4,5 százalékkal nő a nominálértéke, ennél nagyobb mértékben nő valamivel a különösen rászorultak, az egyedülállók, a három- és sokgyerekesek családi pótléka.
Marad a Fészekrakó-program a fiatal családok lakásszerzésére. Folytatódik - egy fokkal magasabb összeghatárral valószínűleg - a panelfelújítási program, ami szintén a nem nagyon jómódú családok lakhatási körülményeit segíti. A gyed 8,1 százalékkal nő, a gyes 4,9 százalékkal, és továbbra is dolgozhatnak gyes mellett a kismamák. Továbbra is van kispapaszabadság, és az állam finanszírozza ennek költségeit. Több óvodáshely lesz. Az ingyenebéd lehetősége kiterjed az alsó tagozat, a bölcsőde és az óvoda után az 5. osztályos szegény gyerekekre is. A rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény pénzbeli része 10 százalékkal nő. Most is nehéz lesz gyereket nevelni, de látni kell, hogy erre még most is többet szánunk, mint tavaly, akármilyen nehéz idők vannak.
Mire számíthatnak azok a rászorultak, akik nem esnek bele a két előző kategóriába? A szociális étkezésben 20 ezerrel többen vehetnek részt, mint idén; a házigondozásban 10 ezerrel többen, a rászorult gyerekek nyári étkezését biztosítjuk és megoldjuk. Marad a méltányossági nyugdíjemelés és az egyszeri méltányossági segély a nyugdíjasoknak. Marad az, hogy a kisnyugdíjasok havi egy vizitdíját vagy havi kétharmadnyi vizitdíját - tehát 300, illetve 200 forintot - a költségvetés hozzátesz a jövedelmükhöz. Bizonyos pénzbeli szociális juttatások normatív hozzájárulása 10 százalékkal nő.
Mi a helyzet az uniós támogatásokkal? Domokos úr azt mondta, hogy ez nem csodafegyver. Nem, önmagában nem. Ha nem segítünk a kis- és középvállalkozásokon, ettől még tényleg nem fejlődne a gazdaság. Nem csodafegyver, de nagyon sok töltény abba a bizonyos fegyverbe, ami a gazdasági fejlődést elindíthatja. Már túl vagyunk azon a vitán - remélem -, hogy jaj, majd nettó befizetők leszünk. Talán túl leszünk azon is, hogy mind elloptuk az uniós pénzt. (Varga Mihály ingatja a fejét.) Úgy hallom, hogy most az a következő fázis… Csóválja a fejét, Varga képviselő úr, csak meg kéne osztania ezt az aggályát a fideszes polgármesterekkel. A debreceni polgármester lopta el, aki fejlesztési pénzt kap? Vagy az esztergomi polgármester, aki a fürdőre kap pénzt? Vagy kicsoda?
De ha ezen túljutottunk most már, akkor úgy hallom, most a vád az, hogy nem lesz csodafegyver. Csodafegyver tényleg nem lesz, de nevezzük meg az összegeket! Körülbelül 200 milliárdot fizetünk tagdíjnak az Unióban. Viszont kapunk 800 milliárdot: 623 milliárdot különböző, költségvetésen átfutó támogatásokra, és 190-et a költségvetésen kívüli agrártámogatásokra. Egy forintot fizetünk be, és négyet kapunk helyette, ha mi is hozzátesszük még az önrész 200 milliárdját.
Hogy így jó-e akkor a költségvetés, ahogy van? Dehogy! Nyilván lesznek nekünk is módosító javaslataink. De csak olyanok, amelyek egyszerre tartják be a három szempontot: a költségvetési egyensúly, a megélhetési egyensúly és a társadalmi egyensúly szempontját.
Természetesnek tartjuk, hogy az ellenzék nemcsak nem szereti, de nem is támogatja a költségvetést. Ezt nem várjuk. De várjuk, kérjük, hogy az ellenzéki pártok - a többi párt is - hasonló szellemű javaslatokat tegyen.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
