BOTKA LAJOSNÉ
BOTKA LAJOSNÉ
BOTKA LAJOSNÉ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Ennél aktuálisabb szituációba ritkán kerül képviselő, mint én most Pokorni úr hozzászólása után. Úgy készültem - és ezt el is mondom önöknek -, hogy tegnap a választókörzetemben egy település falugyűlésén jártam, ahol egy választópolgár megkérdezte, miért van az, hogy önök több napon keresztül - jól informált volt, remélem, ma is nézi a televíziót -, harminc órás vitában a költségvetésről vitatkoznak. Talán csak nem azért, mert önöknek leginkább a pénz számít? S hallgatva a hozzászólásokat, úgy tűnik, mintha nem is ugyanarról beszélnének, hiszen aszerint, hogy valaki az ellenzéki oldalon vagy a kormánypárti oldalon ül, más és más valóságokat állítanak. Akkor most én mint választópolgár mit is higgyek? Merjek-e valamiféle fejlesztésbe fogni, vagy fogjam magam és ha lehet, lepelt vásároljak? - mert a nemzethalál jön el a következő időszakban. Képviselő asszony, csak úgy, mint otthon a családi kasszában, tudom, mennyi a bevétel, tudjuk, mit kell kifizetni, és ha marad valami, eldöntjük, hogy ruhát veszünk, mosógépet, vagy esetleg takarékoskodunk, és a végén meg kell egyezni. Ennél világosabb üzenetet ritkán kapok.
Hallva képviselőtársamnak elsősorban az oktatást érintő fejtegetéseit, félre is tehetem a papírlapjaim nagy részét, mert mindenképpen szeretnék néhány dologra reagálni abból, amit Pokorni Zoltán elmondott. Közös bennünk, hogy a 2008-as költségvetést olyan szempontból vizsgáljuk, hogy vajon eszközével, forrásaival hogyan biztosítja azokat a célokat, értékrendeket, amiket vallunk és vállalunk. Abban pedig, hogy az oktatás nemcsak fogyasztó, hanem értéktermelő is, egyetértünk.
Az is nagyon fontos, hogy a számadatok és a prioritások vajon azonos értékrend mellett azonos célokat segítenek-e. Képviselő úr hivatkozott miniszterelnökünk különböző nyilatkozataira, azokból próbált indoklásokat megfogalmazni. Ezeket nem vitathatjuk, mert tények. De kedves képviselő úr, amikor 2000-ben ön oktatási miniszterként - gondolom, először csukott ajtó mellett - elolvasta a PISA-jelentést, az volt az első sokkhatás a magyar közoktatásban. Ez egy olyan jelentés, amiből megtudtuk - én pedagógusként megtudtam -, hogy amire oly büszke vagyok, a magyar közoktatás minőségére, az nemzetközi összehasonlításban egy más elvárás szerint bizony bajokat mutat. Aztán 2003-ban a megismételt PISA-jelentés már nagyobb nyilvánosságot kapott. Ma már mondhatom, az egész társadalom ismeri ezt a szót, még ha nem is tudja pontosan, hogy mi van mögötte, de érzi, hogy a gyerekével kapcsolatban baj lehet.
Vajon mi történt, mi a különbség a kétféle kormányzati szerep között? Az, hogy a jelentést komolyan véve, a problémákat megértve megpróbálunk megoldási alternatívákat, mégpedig jó megoldási alternatívákat találni és támogatni.
Ön azt mondja, hogy a PISA-jelentés után a kistelepülések iskolái helyben maradását pozitív diszkriminációval, pluszforrással támogatták. Mi azt látjuk a 2003-as PISA-ból - amit megerősít az OECD-jelentés -, hogy ez nem volt jó, mert a kisméretű iskolák a szakoktatásban nagyon-nagyon sok hátrányt hordoztak a családból és az iskola adottságaiból adódóan. Vagyis a megoldás az iskolai minőség erősítésében a társulás. Mi a többcélú társulásban önkéntes vállalással jobb minőséget próbálunk pénzügyi támogatással, külön költségvetési forrással is biztosítani.
Ön beszélt az esélykülönbségekről. Mi is ismerjük ezeket, s nemcsak a jelentések tényszerű adataiból, de saját tapasztalatainkból is. Azt mondjuk, hogy a társadalmi esélykülönbségek nem a közoktatás forrásából erednek, nagyobb társadalmi bajok ezek. De a közoktatási rendszerben és a családtámogatási rendszer keretében is lehetőség van ezeken segíteni. Azt mondják a kutatások - és miniszterelnök úr erről szólt -, hogy már hatéves korban olyan nagy különbségek alakulnak ki a gyerekek között csupán azért, hogy hova születtek és hol nevelkednek, amit nem lehet csak oktatási eszközökkel megoldani, de mérsékelni lehet.
Képviselőtársaim, az óvodáztatás költségvetési támogatása nem véletlenül növekszik 10 százalékkal 2008-ban a 2002-es évhez képest, hanem azért, mert azt gondoljuk, hogy igazuk van a szakembereknek: az egyik lényeges beavatkozási pont az, ha minél több hátrányos helyzetű térségben, minél több hátrányos helyzetű családban nevelkedő kisgyerek számára minél hamarabb - ha lehet, hároméves kortól - próbáljuk biztosítani az óvodáztatást, a kiváló magyar óvodapedagógiai eszközökben bízva, ezzel is talán csökkentve az iskolakezdéskor, tehát már hatéves korban meglévő oly nagy igazságtalan különbségeket. Van tehát valamilyen válasz már a 2008-as költségvetésben is.
Egy másik hasonló terület - ön ezt nem említette, de rendkívül fájó pont - a sajátos nevelési igényű gyermekek ügye. Úgy gondoljuk, hogy e területen nagyon-nagyon jó szakmai irányt indítottunk el, a hozzárendelt költségvetési forrás pedig ezt fogja erősíteni.
Ön beszélt a felsőoktatásról és arról is, hogy a felsőoktatásban az állami támogatások PPP-programját kritizálják. Azt gondolom, a felsőoktatásról szólva ön nem véletlenül hagyta ki, hogy az egyik rendkívül erős pozitívum - és a költségvetési törvényben üzenet - a szavahihető kormány, a hiteles, kiszámítható költségvetési politika, ami ezen a területen történt, hiszen egy olyan hároméves megállapodás kötötte a kormány kezét, amelyben vállalta, hogy 2010-re jelentősen meg fogja növelni - 214 milliárd forintról 241 milliárdra - a felsőoktatás költségvetési támogatását. 2008 az első év. Tessék megnézni, az első évben 226 milliárd forintra nő a felsőoktatás állami támogatása, kiszámítható, szavahihető módon, ami azt jelenti, hogy 4 százalékkal nőtt a közvetlen támogatás az egyetemek és főiskolák esetében.
(10.00)
Számomra rendkívül fontos, hogy nem kell száz éveket várni arra, hogy új oktatási épületek, új kollégiumok épüljenek az esélyegyenlőséget is segítve a felsőoktatási intézményekben. Ha erre nincs költségvetési forrás a megfelelő mértékben, akkor a bevált módon a PPP-program igenis segít. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy a Szolnoki Főiskola olyan új oktatási központot tud építeni ebben a konstrukcióban, ami ennek a térségnek a felsőoktatásához nagyon-nagyon hiányzik. Tudom, hogy épület, de ennél többről van szó. Nagyon örülök annak, hogy a költségvetési törvényben az önkormányzatok az európai uniós pályázatokhoz olyan megemelt önrészalaphoz juthatnak hozzá, amiből a több száz település, iskola és óvoda épületfelújítása uniós pénzből megvalósulhat. A különbség az, hogy nem csupán épületekben gondolkodunk, hanem ahol új épület, új iskola épül, oda eszközöket és új módszert is viszünk annak érdekében, hogy egy jobb minőségű oktatás szülessen ebben az országban.
Végezetül egy konkrét példa, az OECD-vizsgálat eredménye: milyen sokan milyen sokféle módon tudunk bizonyos adatokból következtetést levonni! Amikor ön azt mondja, hogy az OECD-országok GDP-arányában az oktatásra fordított kiadásaiban Magyarország mily hátul van, én azt mondom, hogy milyen komoly erőfeszítés az, hogy Magyarország az 5,4 százalékával megelőzi az Egyesült Királyságot, azonos mértékű a portugál és a lengyel támogatással.
Kéne több? Nagyon sok kellene még. Ennyi futja, ez a döntésünk, és nyilván a döntésünk egy közös felelősségből ered, és - utalva az állampolgár megkeresésére - bizony a költségvetés vitája alkalmas arra, hogy médiaoktatásról, oktatáspolitikáról, gyerekekről, társadalmi egyenlőségről, esélykülönbségek mérsékléséről beszéljünk. Én nagyon bízom benne, hogy a részletes vita során még ezt a beszélgetést és vitát tovább tudjuk folytatni.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)
