POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Urak! Különös tekintettel az oktatási és kulturális tárca államtitkárára, meg kell mondjam, hogy nem irigylem, ahogyan a miniszterét sem, hiszen ez az előttünk álló költségvetés nem az oktatás költségvetése, az bizonyos, ahogyan a mögöttünk hagyott esztendő se volt túl kegyes az oktatás területéhez.
Már-már tiszteletreméltó őszinteséggel beszélt erről egyébként Hiller István miniszter úr. Van itt nálam egy idézet, egy televíziós műsorban faggatták őt a riporterek, sőt ő maga hozza fel, hogy ma, 2007-ben két azonos tehetségű, azonos korú gyerek hogyan bontja ki a tehetségét. Egy jómódban élő nagyvárosi fiú - mondja a miniszter - és egy kistelepülésen, szegénysorban élő roma leányzó között 7,5-szeres esélybeli különbség van. A riporter nem hisz a számnak, vissza is kérdez: 7,5-szeres? “Igen, ugyanolyan tehetségesek, ugyanolyan korban, ugyanabban az országban.” A riporter meg is kérdezi tőle: “Értelemszerűen azt kérdezem öntől, hogy egy falusi iskolából valakinek öt évvel ezelőtt volt vagy most van nagyobb esélye arra, hogy egyetemre jusson. Azt mondja, hogy öt évvel ezelőtt volt?” A miniszter válasza az, hogy igen, öt évvel ezelőtt nagyobb esélye volt egy falusi iskolából egyetemre jutni valakinek, mint most. Ez az öt év a szocialista-szabad demokrata kormányzás öt esztendeje. De továbbfolytatódik a beszélgetés, kérdezik a miniszter urat: “Ön szerint, mondjuk, öt évvel ezelőtt egy átlagos magyar iskola közelebb vagy távolabb volt Európától, mint ma?” A miniszter őszintén válaszol: “Úgy gondolom, akkor valamivel közelebb volt.” “Akkor közelebb volt?” “Igen.” “Tehát visszaestünk?” “Igen” - mondja Hiller miniszter úr. És azt kell mondanom, hogy ezek tiszteletreméltóan őszinte szavak, legalábbis a mai politikai közbeszédben ritkán vallja be valaki, hogy az elmúlt öt esztendőben az esélyek romlottak, az esélyegyenlőtlenség nőtt, és visszaestünk, nem pedig előreléptünk.
Igaz, hogy a miniszter úr közben nem emelte fel a szavát, amikor 8 ezer pedagógust tettek az utcára a mögöttünk hagyott esztendőben, vagy amikor rengeteg iskolát, óvodát voltak kénytelenek a fenntartók összevonni, körzetesíteni, nemegyszer bezárni. És most sem hallottuk a miniszter úr eltökélt, az oktatásra több támogatást, több pénzt kérő szavait, amikor a költségvetést a kormány elénk teszi, hiszen ez a költségvetés nem javítja a helyzetet, hanem rontja. Abban nyilván szocialisták, szabad demokraták meg közöttünk komoly különbség van, hogy ez a romlás ideig-óráig tart, és majd orvosolható lesz, ha jön a fellendülés, a Kánaán, vagy pedig maradandó, visszafordíthatatlan folyamatokat indít el, maradandó károkat okoz; mi ettől tartunk. Helyzetükből fakadóan a szocialista képviselő urak, hölgyek talán valamivel optimistábbak, és abban bíznak, hogy ez majd idővel helyrehozható.
Lenne miről szólni a miniszternek az oktatás érdekében. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert nemcsak a nyilván politikailag elfogult szereplők vitatkoznak egymással, mi is elfogultak vagyunk, önök is, a szülők is azok, a pedagógusok is azok, néha indulatosak is, meg is van rá az okuk. Azért vagyunk szerencsés helyzetben, mert nagyon ritka, hogy a fejlett ipari országok szervezete, az OECD egy országról, kifejezetten egy témáról olyan vizsgálatot készít, mint amilyet az OECD készített és most ősszel hozott nyilvánosságra a magyar oktatás területéről. Egy nagyon alapos, reményeink szerint elfogulatlan, precíz országtanulmányról van szó.
E szerint a jelentés szerint az oktatási kiadások GDP-hez viszonyított aránya Magyarországon 5,1 százalék. Ez jelentősen elmarad az OECD-országok átlagától, ami 6,2 százalék, sőt, ha lehet hinni az Oktatási Minisztérium évkönyvének, akkor az elmúlt esztendőben ez csökkent, nem jelentősen, de csökkent 5,1 százalékról 5 százalékra, mindeközben tudjuk, hogy a GDP is szinte stagnál.
Még riasztóbb a helyzet, ha az egy tanulóra jutó kiadásokat vetjük egybe - ezt vásárlóerő-paritásos kiadásoknak szokták mondani -, és érdekes módon ott tűnik a legnagyobb gond, ahol a legnagyobb minőségi problémáról szól a PISA-jelentés: az 5., 6., 7., 8. osztályban. Mondjuk, az Európai Unió államai 7200 dollárt költenek áltagosan egy gyerekre egy évben ebben a felső tagozatban, 7200-at, Magyarországon pedig ez az összeg kevesebb, mint a fele, 3400. Nem véletlen, szoros összefüggés van sajnos - ezt sejtjük, de most látjuk is -, a ráfordított pénz és a minőség között. Lehet persze beszélni minőségelvű reformokról, csak azt ne higgye senki, hogy reformot pénzkivonással lehet csinálni. A reform mindenütt többletköltséget igényel, és lehet abban bízni, hogy majd egyszer, öt év múlva, tíz év múlva hatékonyabb lesz a rendszer, de a reformálás, az átalakítás idején pluszforrásokat igényel minden átalakítás. Attól még senki nem erősödött meg, hogy elkezdett koplalni vagy eret vágtak rajta. Itt sajnos, ez történik.
Van még néhány fontos összehasonlításra alkalmas adat. Magyarországon a tanulók éves oktatási ideje, tehát hogy mennyi órát tanulnak, szinte a legalacsonyabb. Az általános iskolás tanulók átlagosan évente 6100 órát kapnak közpénzből, ingyen; mindez az OECD-országok átlagában jóval több, 6800. Ez azt jelenti, hogy ennyivel kevesebb, egy évben 700 órával kevesebbet finanszírozunk a magyar gyerekeknek átlagosan közpénzből. Ezért tűnik most így visszatekintve álszentnek az az érvelés, hogy csökkentsük a gyerekek számára finanszírozott órák számát, mert azok túlterheltek. Nem ettől lesznek túlterheltek a gyerekek, hanem az emiatt a piacon megvásárolandó különóráktól, pluszóráktól, délutáni foglalkozásoktól. Azt látjuk, hogy az állam által, a köz által finanszírozott órák számában nem felette voltunk, hanem alatta az OECD átlagának. És ha verseny van, márpedig van, a szülők egy jelentős része ezt felismeri, pénzt, időt, energiát fordít rá, és próbálja a gyerekét taníttatni, akkor azt látjuk, hogy jóval kisebb arányt finanszíroz Magyarország a gyerekek oktatásából, mint az OECD-országok átlaga.
Ez az OECD-jelentés azt is megerősíti, amit sejtettünk, tudtunk, hogy Magyarországon a közoktatásban a tanulói teljesítmények minden más országnál jobban függnek a családi háttértől. Arról szólnak ezek az adatok, hogy a magyar iskolák - talán Európában a leginkább - a legdurvábban kasztosodnak, a gyerekek teljesítménykülönbsége sokkal inkább függ attól, hogy melyik iskolába jár, semmint attól, hogy ott az iskolán belül milyen teljesítményt hoz. Ami azt jelenti, hogy a kistelepülési iskolák, amelyeket ütöttek-vágtak az elmúlt öt esztendőben, mondván, hogy azok rosszak, nem attól rosszak feltétlenül - nyilván ilyen is van -, hogy ott rosszabb a felszereltség, vagy kisebb a szakos ellátottság aránya, kevesebb a szaktanár, hanem alapvetően attól a szociológiai ténytől, hogy a családok vannak rosszabb helyzetben, rosszabb helyzetű családok járatják a kisebb települési iskolába a gyerekeiket, és ezért rosszabb a tanulók teljesítménye.
(9.30)
Tehát nem az oktatás rossz minőségű, hanem létezik egy feszültség, létezik egy probléma, ahol a minisztériumnak vagy a kormánynak azt a kérdést kellene inkább felvetnie, mi az oka annak, hogy a középosztályhoz tartozó családok elmenekítik ezekből a kis intézményekből a gyerekeiket, és milyen fejlesztő programokkal - nem megszorítással, nem kényszerű körzetesítéssel, milyen fejlesztő programokkal -, pluszenergiával, pluszpénzzel lehetne rávenni őket, hogy ott maradjanak. Illetve lehet és kell is többet adni a kistelepülésen élő szegényebb, szociológiai értelemben sokkal rosszabb helyzetű családoknak, hogy ezt az esélybeli különbséget kiegyenlítsük.
Nem az az igazságos, ha mindenki forintra-fillérre ugyanazt a pénzt kapja, az igazságtalan. Az az igazságos, ha a rosszabb helyzetű, a nehezebb helyzetű többet kap. Ehhez képest most azt látjuk, hogy a kistelepüléseknek szóló kiegészítő támogatások gyakorlatilag megszűnnek. Ez volt az a rendszer, amit '98 és 2002 között rengeteg pénzzel, rengeteg energiával felépítettünk, 3500, 2100, 1100 fő alatti települések egyre növekvő mértékben kaptak támogatást, hogy ezt az esélybeli különbséget pótolják, erősítsék az iskolák, mert nagyobb a feladatuk, mert nehezebb helyzetből kell felhozni a gyerekeket. Ezt a kiegyenlítő támogatási rendszert az elmúlt öt esztendőben befagyasztották, kezdetben reálértékben, majd nominálisan is csökkentették, most, az előttünk lévő költségvetés ezt gyakorlatilag megszünteti. Figyeljenek erre, mert nemcsak az ellenzék, nemcsak az egzisztenciálisan érintett kistelepülési tanítók, tanárok, pedagógusok mondják, hogy ez nem jó, hanem az OECD-jelentés is elég világosan hívja fel erre a figyelmet.
A megoldás ezen túl a családok támogatása. Emlékszem az elmúlt évekből azokra a vitákra, hogy a Fidesz által vagy a polgári kormány által kidolgozott családtámogatási rendszer jó vagy nem jó, kell vagy nem kell. De egy nagyon intenzív, nagyon erőteljes családtámogatási rendszer nélkül az oktatás is tehetetlen lesz. Nem tudja az oktatás a maga eszközeivel azokat a károkat, esélytelenségeket rendbe hozni, amit az egyre romló helyzetű kistelepülésen vagy nagyvárosban, de szegény sorban lévő családok elszenvednek, és a gyerekeikre örökítenek. Ha megfeszül a pedagógusok színe-java, akkor sem tudja ezt rendbe tenni.
Nézzük, hogy mit tartalmaz a beterjesztett költségvetés, különösen annak fényében, hogy talán pár héttel ezelőtt a miniszterelnök úr részt vett az általa életre hívott oktatási kerekasztal ülésén, és ott elmondta, hogy neki személyes hivatása ez az ügy. Idézem őt: “Miután ennek a kormánynak van és lesz mozgástere, úgy egyetlen társadalompolitikai prioritást kell megjelölni, ez az iskolának és a kultúrának az ügye.” Azt is hozzátette, hogy ez persze nem jelenti azt, hogy holnap már százmilliárdokat lehet betenni a rendszerbe, de azt igen, hogy a ciklus második felétől értelmes fejlesztési programokra, pedagógiára, módszertanra, szolgáltatás nyújtására fordítsanak jelentős forrásokat.
Most az előttünk álló 2008-2009-es tanév már a ciklus második felére esik, ez tény. Az itt beharangozott programoknak - az egyedüli prioritásnak, ahogyan fogalmaz a miniszterelnök, ami neki személyes hivatása - keressük a költségvetésben a lábát, keressük az alapját, a fedezetét. A közoktatás normatív támogatási rendszerét átalakították, 2007-től már nem januártól decemberig, naptári évre, hanem szeptembertől szeptemberig, tanévre szabják meg. A 2007-2008-as tanévet durván 25-30 milliárdos elvonás sújtja, ennek harmada jelenik meg 2007-ben, kétharmada az előttünk álló 2008-as költségvetésre esik. A következményeket nagyjából látjuk. A szeptemberi tanévkezdés előtt az iskolafenntartó alapítványok, egyházak önkormányzatok kényszerűen elkezdték végrehajtani a költségvetésbe kódolt előírásokat. Láttuk a bezárt intézmények számát és az elbocsátott pedagógusok mértékét, több száz óvodát, iskolát, több ezer, akár a 8-10 ezres létszámot elérő pedagóguselbocsátást.
Azt látjuk, hogy az előttünk fekvő költségvetés ezen a présen nem old, sőt teker még rajta egyet. A következő év szeptemberétől most már nemcsak az 1., az 5. és a 9. osztályban vezeti be a durvább normatívákat, hanem felmenő rendszerben kezdi betölteni az egész rendszert, megfelelve egyébként a sokat emlegetett konvergenciaprogramnak, ahol mi úgy számoljuk, hogy durván és összességében a ciklus végére 160 milliárd forrást von ki ez a kormányzat az oktatásból. Nézzünk néhány számot! Az elsősöknek, a kicsiknek, akiknek elöl még nincs foguk, a normatív támogatás 2006-ban, tehát a mögöttünk hagyott tanévben 204 ezer forint volt; most 145 ezer forint, 59-60 ezer forinttal kevesebb. A gimnazistáknál, a 9-10. évfolyamon a támogatás a mögöttünk hagyott tanévben 262 ezer forint volt, most 212 ezer, tehát 50 ezerrel kevesebb. Ez megy tovább. Az előttünk fekvő költségvetés azt mondja, hogy még egy évben kivonunk 50 ezer forintot gyerekenként és évenként, illetve az általános iskolák esetében még egy évben kivonunk 60 ezer forintot. Ez elég durva, van, ahol 25 százalékos csökkenést jelent. És látjuk előre a prognózist, végig betölti valamennyi évfolyamot, és nagyon durva változást ér el.
Hová kerül ez a pénz? Nyilván a kistérségi támogatásokra kerül egy része, így kényszerítve ki, durva pénzügyi eszközökkel a gyors integrációt. Az, ami jár, kevesebb. Jut, ha a kormány is úgy gondolja - vagy a kuratóriumok, az elosztásban részt vevő, reméljük, politikailag elfogulatlan szereplők is úgy gondolják -, arányait tekintve mindenképpen nő. Képesek-e az iskolafenntartó egyházak, alapítványok, önkormányzatok ezt a forráskivonást ellensúlyozni saját forrásaikkal? Nem képesek. Annak ellenére nem képesek, hogy e tekintetben nagyon optimista az előttünk fekvő költségvetés, mert majdnem 120 milliárd forinttal növeli az iparűzésiadó-bevétel tervezetét, hogy majd az önkormányzatok egyik évről a másikra 25 százalékkal több iparűzési adót fognak bevonni, miközben, mondjuk, tavalyról idénre alig pár milliárd forinttal nőtt ez az összeg.
Tegyük hozzá, ez maga illúzió, hogy egy év alatt 25 százalékkal nő az iparűzési adó. Nem fog ennyivel nőni. De ha nőne is, akkor sem jelent megoldást az oktatás területén, mert az iparűzési adó eloszlása nagyon igazságtalan vagy aránytalan rendszer. Az iparűzési adó 80 százalékát a települési önkormányzatok 10 százaléka szedi be. Ne felejtsük el, településeink közel egyharmada önhibáján kívül hátrányos helyzetű település. Tehát ez illúzió, hogy majd az iparűzésiadó-bevétel képes ellensúlyozni a központi költségvetés forráskivonását. Teszem azt, önök optimisták, akkor is látniuk kell azt, hogy olyan feszültség jön majd létre az ország némely településén, szegényebb településén, szegényebb régióiban, ami kezelhetetlen lesz az önkormányzatok, az iskolafenntartók számára.
(9.40)
A másik gond, erre az ÁSZ-jelentés is felhívja a figyelmet, hogy a kormány persze ad egy bérajánlást, nem túl nagy ajánlat ez a munkavállalók oldaláról: félszázalékos reálbér-növekedés - tehát 0,5 százalékos, félszázalékos reálbér-növekedés, ez nem tekinthető egy túl vonzó perspektívának a jövő évet tekintve -, 4,5 százalékos inflációval tervez, ebben bízik a Pénzügyminisztérium, akkor tehát egy 5 százalékos béremelést kell az iskolákat, óvodákat fenntartóknak kifizetniük. Erre nem nyújt fedezetet a normatív támogatás, nem látjuk ennek a fedezetét. Ahogyan tovább feszíti, szorítja a prést az is, amiről tudjuk, hogy be fog következni: az energiaárak növekedése. Persze, lehet azt mondani, hogy ez a dologi kiadás az iskolák, óvodák költségvetésének csak 25-30 százaléka - nagyjából ez az arány: 70-80 százalékot tesz ki a bér, 30-20 százalékot tesz ki a fűtés, a világítás, a rezsiszámla -, de ez a rezsiszámla nem 5 százalékkal, 4,5 százalékkal fog nőni, hanem jóval nagyobb mértékben.
Tehát az, hogy látszatra ugyanazok az összegek, mint a tavalyiak, ne nyugtasson meg senkit, mert részben csak azért akkorák, mert a második nagy elvonás, amelyről beszéltünk, hogy megy tovább a forráskivonás, hogy felsőbb évfolyamokat tölt be, az csak szeptembertől érvényesül, ezért egyharmad évre kell kalkulálni, tehát nem megnyugtató a folyamat, és a stagnálás, a források szinten tartása ebben az esetben jelentős visszaesést okoz, mert a bérre, az energiaárak növekedésére, az infláció fedezésére nem látjuk a fedezetet, a költségvetés az oktatást ezen a téren jelentősen sújtja.
Romlik a kollégiumok helyzete, legalábbis ettől tartunk, bízunk benne, hogy majd itt a részletes vitában tudunk eredményt elérni. Romlik a művészetoktatás helyzete; amire inkább büszkének kellene lennünk, hogy Európában egy kiváló művészetoktatási hálózatot értünk el, azzal együtt, hogy nyilván van a rendszerben szabálytalanság, de a szabálytalanságok orvoslására nem az a megoldás, hogy mindenkit bokán rúgunk, mindenkit lekaszálunk. És a 2007 szeptemberétől megszűnő kiegészítő támogatások miatt a települések jelentős része számára egyedül a körzetesítés jelent majd megoldást.
Amit a jövő évre látunk, hogy ez az erőszakos körzetesítés nemcsak a kistelepülések iskoláit éri el, hanem továbblép, és a szakképzés területén is megjelenik. Hiszen azok a jogszabályok, amelyek ma már élnek - hogy a minimum 1500 fővel vagy diákkal működő nagy intézmények pályázhatnak majd csak, az ilyet fenntartó társulások kaphatnak csak részt a szakképzési vagy most már új néven működő szakképzési alapból -, azt jelentik, és ezt látjuk a költségvetésen is, hogy nagyon durva pénzügyi eszközökkel itt is nagyon gyors integrációt akar kikényszeríteni a kormány.
Azon lehet vitatkozni, hogy a szakképzést regionálisan kell-e szervezni, szerintem is regionálisan vagy legalább megyei szinten kell szervezni, de ne felejtsük el, hogy ezek a nagy iskolagyárak, nemegyszer több ezer fős szakképző intézmények olyan gyerekeket kellene hogy oktassanak és neveljenek, akiknek ma durván a 24-25 százaléka a szakképzés során kiesik, kipotyog a rendszerből: cigány gyerekek, hátrányos helyzetű gyerekek. A kérdés az, hogy kisebb, emberléptékűbb, a személyes figyelmet, személyes fejlesztést jobban lehetővé tevő intézmények tudják-e ezeket a gyerekeket benntartani legalább a szakképző iskolában, vagy pedig a több ezer fős, nagy mamutok, iskolagyárak képesek-e erre. Ez egy nagyon nagy feladat, amely nem a szakképzés szervezését érinti, hanem az intézményben folyó munka segítését, támogatását.
Pár szót a felsőoktatásról. Az Állami Számvevőszék jelentésével egyetértünk: továbbra sem megnyugtató az önök által indított beruházási program, a sokat emlegetett PPP-s programok kimutatása, adatai. Az Állami Számvevőszék azt mondja: nincs nemzetgazdasági szinten megnyugtató adat ezeknek a fejlesztési beruházásoknak a finanszírozhatóságára. Az aggályainkat ismerik, azok nem változtak. Azt gondoljuk, hogy az egy veszélyes irány, amit önök az egyetemi, felsőoktatási beruházásoknál elindítottak.
Hallottuk a tandíjbevezetéssel kapcsolatos vitákat, látjuk az önök intézkedéseit, hogy az elmúlt öt esztendőben, 2002-höz képest hogyan szorították vissza a tanulási vágyat a felsőoktatásban. 2002-ben 165 ezer gyerek jelentkezett egyetemre, főiskolára - a csúcs 2003-ban volt, akkor 167 ezren kísérelték ezt meg, próbálták ezt meg, hogy a jövőjüket mint diplomások, képzett emberek tervezzék. Most, ebben az évben történelmi mélyponton vagyunk: 108 ezer gyerek jelentkezett csupán. A visszaesés elég durva: 30 százalékos - 30 százalékos! Ez nem fogható a demográfiai csökkenésre - nyilván szerepe van benne annak is -, alapvetően két dologra vezethető vissza: a tandíj bevezetésére, hogy a tanulási kedvet, ambíciót, vágyat így törték le ebben az országban, illetve arra a retorikára, amit önök évek óta mondanak, hogy túl sok a diplomás, hogy felhígul, lassan nem ér semmit a diploma Magyarországon. (Göndör István: Ez tény!) Ez nem tény, kedves képviselő úr... (Göndör István: Ezt mondják a vállalkozói szféra képviselői!)
Lehet, hogy a vállalkozói szféra ezt mondja, de nem volt itt, ezért még egyszer elmondom: érdemes kézbe venni az OECD jelentését, ajánlom önnek, üsse fel, itt van előttünk, amely arról szól - túl sok Magyarországon az egyetemre járó? -, hogy Magyarországon a felsőoktatásban végzettek aránya 17 százalék. 17 százalék! (Göndör István: Két dologról beszélünk! Előtte a minőségről beszélt a képviselő úr! - Az elnök csenget.) Én végig fogom önt hallgatni, kérem, ön is ezt tegye fegyelmezetten és higgadtan. (Bernáth Ildikó: Igyon egy pohár vizet!) Tehát 17 százalék. Az OECD-országok átlaga, a most kikerülőké 26 százalék. Az OECD-országok átlaga nő, Magyarországé is lassan nő, de jóval lassabban, mint ott, ahova fel akarunk zárkózni, ahová csatlakozni szeretnénk. Azaz a magyar arány lassabban növekszik, mint az OECD átlagos növekedése.
Önök azt mondják, a bekiabáló képviselő úr is, hogy a diploma Magyarországon lassan nem ér semmit. Ez nem igaz. Ezt önök erőnek erejével hirdetik és terjesztik, de ez nem igaz. Ha van Európában gazdaság, amelyik honorálja a megszerzett diplomát, amelyik jelentős bérkülönbséggel honorálja, akkor a magyar gazdaság ilyen: jóval nagyobb a diplomás-bérbónusz, mint mondjuk Németországban, Franciaországban vagy bárhol Nyugat-Európában. Nem a teljes bérről beszélünk, mert természetesen örülne egy magyar akadémikus egy párizsi buszsofőr fizetésének, hanem az arányokról, hogy mennyivel keres többet egy diplomás egy középfokú végzettségűnél. Magyarországon igenis megéri tanulni, megéri diplomát szerezni - szemben azzal, amit az elmúlt években számos kormánypárti politikustól vagy szócsőtől hallottunk.
Ráadásul a legnagyobb kockázat a munkanélküliségi kockázat. Nézzük meg a számot, és megint csak nem az ellenzék, nem az érintettek, nem elfogult emberek… - egy aránylag higgadt, hűvös mérés, tükör Magyarországról. A felsőfokú végzettségűek elhelyezkedési valószínűsége 83 százalékos. A középfokú végzettségűeké jóval kisebb, 13 százalékkal kisebb, 70 százalékos. És akinek ez sincs, annak 38 százalékos az elhelyezkedési valószínűsége. A munkanélküliség kockázata radikálisan csökken annak, aki tanult, aki főiskolai vagy egyetemi diplomát szerez.
Tehát igenis azt állítjuk továbbra is, minden legendával, mítosszal, propagandával szemben, hogy Magyarország jövője az, hogyha a gyerekeink tanulnak, és nem lebeszélni kell róla őket, hanem támogatni kell ebben őket. Ehhez képest az önök idejében az egyetemi, főiskolai diplomát adó képzésre felvett gyerekek száma radikálisan csökkent, nemcsak az ezt megpróbálóké, a jelentkezőké, hanem akiknek helyet adtak, azoké is: 56 500-ról 40 ezerre csökkentették a teljes értékű végzettséget nyújtó helyek számát. (Arató Gergely a fejét ingatja.) És hiába ingatja Arató államtitkár úr a fejét, aki majd el fogja mondani nekem válaszként, hogy a felsőfokú akkreditált szakképzésre felvett gyerekek száma 12 500 fő, miközben pontosan tudja, hogy nemcsak a valóságról kellene beszélni, hanem az igazságról is, mert a 12 500 főt soha nem töltötték be a gyerekek, 4 ezer, 5 ezer, 6 ezer gyerek jelentkezik a 12 ezres keretszámra.
(9.50)
Hogy érthető legyen: egy lufit fújnak fel egy vízzel teli vödörben, és ahogy nő a lufi, az akkreditált felsőfokú szakképzésre jelentkezők keretszáma, úgy lesz egyre kevesebb a víz a vödörben. 65 ezerről 40 ezerre, durván 29 százalékkal csökkentették a teljes értékű diplomával záródó képzésre felvehető gyerekek arányát, miközben önök tudástársadalomról, jövőről, személyes hivatásról, prioritásról beszélnek.
Befejezem; végezetül az ország miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek a naplójából idézek. 23-án este kíváncsi voltam, hogyan értékeli az ünnepi eseményeket. Ott olvastam egy emlékezetes bejegyzést. Egyébként az oktatásról is értekezik itt. Felolvasom önöknek, tanulságos, igyekszem szó szerint: “A ma még ellentüntető polgárok rájönnek, hogy ezek a reformok az ő érdekeiket szolgálják, s annyira pedig nagyon kevesen ostobák, hogy a saját érdekük ellen harcoljanak. 2008. január 1-jével - erről szól a költségvetésünk - új korszak kezdődik, amit már nem lehet megállítani, mert a hegyre fölfelé volt nehéz tolni a szekeret, most már az ígéret földjére magától legurul.”
Ha ez az ígéret földje, ami kirajzolódik előttünk a jövő évi költségvetésben, illetve ha az a valóságérzék, hogy ez az ígéret földje, akkor elég nagy aggodalommal nézünk nemcsak a költségvetés, hanem az ország irányítása elé is.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)
