DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Európai Néppárt - Európai Demokraták): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Asszony! Kedves Képviselőtársak! Sehol Európában nem olyan bámulatba ejtő a gazdasági fejlődés, mint Közép- és Kelet-Európában. Az új tagállamok a 15-ök Európájában oly régen nélkülözött dinamizmust, mobilitást és rugalmasságot hozták magukkal. Így látja régiónkat a Lisszaboni Tanács elnevezésű, brüsszeli székhelyű intézet.
De a tanulmány nem csak szépeket és jókat mond, azt mondja, hogy a csodálatos közelmúlt nem ad garanciát a szép jövőre. Súlyos, fenyegető veszélyeket lát régiónkat illetően, és ezek a fenyegető jelek a következők: alacsony születésszám, a fiatal és jól képzett munkaerő távozása más országokba, és még azt is felvetik, hogy a közelgő digitális forradalom, digitális robbanás minket nem előre, hanem hátrafelé fog lökni.
Az ez évi költségvetés vizsgálatakor tehát érdemes azt is megnézni, hogy ezeket a szempontokat mennyire kezeli, mennyire próbálja csökkenteni, enyhíteni a költségvetés, vagy pedig tovább mélyül közöttünk és a régi tagállamok közötti szakadék. A Tanács ajánlásokat is megfogalmazott. Például fontos feladatnak tartja a 35 évnél idősebb emberek oktatását. Úgy véli, hogy ezeknek az embereknek hozzá kell férniük azokhoz az ismeretekhez, amelyek nélkül húsz év múlva már nem tudnak a munkaerőpiacon szerepelni.
Megnéztem a költségvetésünket, a felnőttképzés szó egyetlen helyen szerepel benne, fontos helyen: a rokkantak továbbképzésén, ez örvendetes, de megítélésem szerint kevés. Tehát ennek a szempontnak jobban kellene érvényesülnie, és nem csak a rokkantképzést illetően, erre több pénzt kellene fordítanunk.
Azt ajánlják, hogy egyetlen emberről se mondjunk le. Ezt szlogenek szintjén természetesen mindenki vallja, kormány és ellenzék hangoztatja, jól teszi, de tenni azért többet kellene. Azt nem hiszem, hogy felelősséggel ki lehetne mondani, hogy egyetlen ember lemaradását is komolyan vesszük, illetve komoly felzárkóztatási programok indulnak meg.
A demográfiai előrejelzések a Lisszaboni Tanács szerint olyan veszéllyel járnak, hogy a munkaerő a középkori pestisjárványhoz hasonló mértékben fog eltűnni. Ezért kell a leszakadást megakadályozni, és ezért kell olyan családpolitikát folytatni, hogy ez a tendencia megálljon és a visszájára forduljon. Úgy látom, hogy az elhangzott adatok ellenére döntő fordulat ezen a téren ebben a költségvetésben nem következik be.
Kitörés a mai gondokból csak akkor lesz, ha a technológiai fejlődés élére állunk. A kutatás-fejlesztésre fordított összegek alapján nem állunk a régióban rosszul, de ezen regionális siker, ami a negyedik helyet jelenti itt a tíz érintett ország körében, nem ad okot a büszkeségre, hiszen Nyugat-Európához viszonyítva a ráfordításaink az övékének csak a felét teszik ki GDP-arányosan, az eredmény viszont, amit a bejegyzett szabadalmak számával mérnek, csak a tizede annak, amit Nyugat-Európa nyújtani tud.
Hoz-e valami többletet 2008? Ugyan! A Kutatási és Technológiai Innovációs Alap 23 milliárdja a költségvetés kiadási oldalának a 2,5 ezreléke. Persze, másutt is van tudományra, kutatásra, innovációra fordítható pénz, de egészében véve a nagyjából 1 százalékos GDP-arányos ráfordítás nagyon messze van még a lisszaboni ajánlásoktól - és itt most nem ennek a kutatóintézetnek a Lisszabonjáról, hanem az Európai Unió lisszaboni programjáról beszélek -, ahol 3 százalékot várnak el a tagállamoktól.
Elég persze a napnak a maga baja, mondhatnák kormányoldalról, miért kell így most a távlati problémákkal foglalkozni, a fő feladat a konvergenciaprogram. Igaz, mert ha ez nem így lesz, akkor Almunia biztos úr összevonja a szemöldökét, az ellenzék pedig jó hangosan kiáltja, hogy lám, Európa is megmondja, hogy a kormány rosszul dolgozik. Ez a körülmény nehezíti, beszűkíti a mozgáskört. De a politikának tudnia kell, hogy senki nincs polgáraink között, aki ne akarná az Unióhoz való felzárkózást. Csakhogy az emberek nem a makrogazdasági mutatók felzárkózásában reménykednek, hanem a saját jövedelmük felzárkózását kívánják. Erre 2008-ban nem lehet számítani.
A kormány 2009-re és 2010-re viszont már jelentős, 4 százalék körüli, esetleg 5 százaléknál is nagyobb reálbér-növekedést jelez. Az infláció függvényében ez akár meg is valósulhat. Sőt, létezik olyan elemzés, amely szerint a béremelkedés már 2008-ban megindul, és 2009-ben és 2010-ben a mostani előrejelzésnél is nagyobb lesz.
De ne gondoljuk, hogy egy béremelkedési hullám csak jó dolgokat hoz magával. Bár ha lesz, az is csak a töredékét fogja produkálni annak, ami az utoléréshez szükséges. A személyi jövedelemadó bevezetése előtt - most kérem, képviselőtársak, egy kicsit gondoljunk vissza a két évtizeddel ezelőtti helyzetbe - a bérek alacsonyak voltak, de az állam olcsó energiát, lakást, oktatást, közlekedést biztosított a polgároknak. Ezen az alacsony bérszínvonalon alkalmazták a hazai munkaerőt a privatizációval színre lépett új tulajdonosok, de ők már az említett közfeladatok terheit nem viselték. Feszültség keletkezett tehát a rendszerben, hiszen a fokozatosan kiépült adórendszer az alacsony bérekre terhelte a közfeladatokat, az energiát, a közlekedést pedig piaci áron kapja meg a fogyasztó.
Van tehát indoka annak, hogy a bérek tovább emelkedjenek, de ennek ésszerű és gazdasági korlátai is vannak, például a nemzeti össztermék növekedése. Ez 2008 után a kormány szerint ismét 4 százalék felett lesz, ám az Állami Számvevőszék tanulmánya szerint csak 2010-re jut el a 3 százalék közelébe. Számos kockázati tényező nehezíti azt, hogy valóban az össztermék növekedésére gondolhassunk. Ha pedig GDP-növekedés nélküli béremelés következik be, annak az inflációnövelő hatása egyértelmű, amely inflációt egyébként az Állami Számvevőszék megítélése szerint jelentősen alábecsülték a konvergenciaprogram készítői.
A társadalompolitikai és igazságossági szempontból szükséges béremelésnek az inflációs nyomáson kívül egy másik veszélye, hogy a külkereskedelmi mérleg romolni fog. Azt kellene tehát elérni, hogy a megnövekedő vásárlóerő igényét hazai termékekkel lehessen kielégíteni. Ebben az esetben a béremelés akár a GDP növekedésének egyik motorja is lehetne. Hogyan lehet ezt elérni?
Az állam közvetlenül nehezen tud beavatkozni, a kereskedelem szabadságát nem volna helyes korlátozni, de annak nincs akadálya, hogy állami támogatásban részesüljenek azok a mozgalmak és egyesületek, amelyek a hazai áruk népszerűsítését tartják céljuknak. Nagyon kevés az, amit a költségvetés ebbe az irányba, erre a területre fordít, pedig kulcskérdésről van szó, és régóta ismert, hogy a nem kormányzati szerveknek juttatott viszonylag kis összegek az adott cél elérését hatékonyan képesek segíteni.
A 2008. évi költségvetés nem közelíti hazánkat az Unió fejlettebb országaihoz, nem hárítja el a ránk és unokáinkra, gyermekeinkre leselkedő veszélyeket, és nem csökkenti a konvergenciaprogram kockázatát sem.
(10.00)
Mit lehetne, mit kellene tenni? A már említett felnőttoktatásra több energiát és pénzt kellene fordítani. A gyermekbarát, családbarát támogatási erőket, támogatási összegeket fokozni kellene. A kis- és középvállalatok támogatásáról imént hallottuk Latorcai János felszólalását; a hazai termékek tudatos propagálása, a fogyasztóvédelem erősítése, hogy például a silány, külföldről érkezett áru silánysága kiderüljön, ne pedig valami misztikus reklámok miatt drága pénzen keljen el. És akkor fel lehet tenni a kérdést, tipikus ellenzéki hozzászólást hallottunk: mindezt miből?
Két dolgot szeretnék megemlíteni. Ha végigolvassa valaki az Állami Számvevőszéknek a költségvetés távlataival kapcsolatos elemző tanulmányát, akkor ott az adórendszernél azt látja, hogy a nyugat-európai szinthez képest a tőkejövedelmek adóztatása csak fele akkora Magyarországon, mint az EU-15-ök területén. Természetesen az ellenzék nem fog adóemelésben, -növelésben gondolkodni, de itt mindenképpen szükség van egy átrendezésre, és itt akár többletjövedelemhez is lehetne jutni.
A másik, amit különösen európai képviselőként szeretnék hangsúlyozni, hogy egy kicsit álságos azzal büszkélkedni, hogy a tíz új tagállam közül milyen jó eredményeket értünk el a rendelkezésre álló pénzek lehívásával, mert nem ez a mérce. 50 százalék körül járunk a strukturális alapoknál, 25 százalék körül a kohéziós alapnál - ez kevés. És igaz ugyan, hogy ma még egyetlen centet nem vesztettünk el, úgy, hogy nincs esély a megszerzésére, de az elmaradás nagyon sok energiát követel, és ne felejtsük el: kétszer ad, aki gyorsan ad. Ha évekkel később jutnak be ezek a pénzek, akkor évekig húzzák el azt a fejlődést, amit, be kell lássuk, itt és most, a mai költségvetési helyzetben csak az európai pénzek maradéktalan és gyors felhasználása indíthat meg, hiszen saját forrásaink meglehetősen kevesek.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
